Fiatalon a lázadás jellemezte, mindent másképpen tett, mint azt elvárták tőle. Valami azt súgja, ez ma sincs másképpen. Újságíró-karrierjének öt évtizede alatt számtalan történet, megannyi sors formálódott a keze alatt, pedig az övé is megér egy mesét. A Nők Lapja ikonikus újságírója: Schäffer Erzsébet.

Hisz a véletlenekben?

Azt hiszem, nincsenek véletlenek. Az életben minden készülődik valahol, valamikor. Gyurkovics Tibor mondta egyszer: „Kedvesem, a véletlen, amikor a Jóisten kacsint egyet. A véletlen az ő szeme pillantása.”

Azért kérdezem, mert Ercsiben született, majd az érettségit követően egy kábelgyárban lett segédmunkás, ahol is egy palackpostával indult az újságíró-karrierje.

Mindent tud. (Nevet.) Sok olyan történet akadt az életemben, amelyet finoman, játékosan, de lényegében kiprovokáltam, ez is egy közülük. Dühös, mi több, pipa voltam egy idétlen szabály miatt. Volt ugyanis a raktárban egy dróthálóval elkerített sarok – előtte három sárga csíkkal –, amit lakattal zárták le, kulcsait Faragó elvtárs őrizte. A drótháló mögött a nátronpapírból készült üres csévéket tartották, amelyeket Olaszországba, Terni városába szállítottak vissza. A lezárt sarok imperialista területnek számított, a közelébe sem lehetett menni. Bosszantott ez a hülyeség, így egy délután csak azért maradtam tovább, hogy kikotorjak úgy tizenöt-húsz csévét, amelyekre aztán kis leveleket írtam ékes francia nyelven, olaszul ugyanis nem tudtam. Nyelvi osztályban végeztem, az osztályunk fele csak oroszul, a másik fele csak franciául tanult. Emlékszem, olyanokat írtam, hogy „egy magyar lány vagyok, Budapesten élek, a kábelgyárban dolgozom. Hosszú a combom, élénk a fantáziám, és kíváncsi természet vagyok. A világ nagy. Az élet szép. Ez pedig egy palackposta. Vajon ki kapja meg?” (Mosolyog.) A végére ráírtam a gyár címét, a raktár telefonszámát, majd aláírtam: Élisabeth Schäffer. Visszakotortam a csévéket, és az egészet elfelejtettem.

Mi volt a célja?

Semmi. Egy hirtelen ötletből fakadt játék volt. Az ember fiatalon nagyon mozgalmas életet él. Akkor, 1969-ben különösen így volt. Sokkal változatosabb emberek között mozogtam, mint manapság a fiatalok, akik egy csapatban élnek, egy vagy két teljesen egyforma szórakozóhelyre járnak. Számomra a kábelgyár is ezért volt különösen érdekes, például amikor műszak után bementem az öltözőbe, nagyon különböző típusú nőket láttam, más-más testeket, az egyik meghízott, a másik megőrizte a szépségét, én meg méregettem, vajon milyen leszek idősebb koromban. Egy fura, életszagú egyetem volt az egész.

A történetet ott hagytuk abba, hogy…

…hogy augusztusban felhívott Szabó bácsi, a portás, hogy „Erzsike, maga egy Élisabeth?” „Miért kérdezi, Szabó bácsi?” – kérdeztem. Erre azt felelte: „Van itt egy ember, aki semmilyen nyelven nem beszél, és magát keresi.” Kimentem, és ott állt előttem egy hófehér, nyitott tetejű Alfa Romeo, benne Nicola de Carolis, az olasz gyár főmérnöke. Majd elájultam…

Mint a filmekben.

Mint a filmekben. Nagyon helyes férfi volt, de jóval alacsonyabb nálam… (Nevet.) Megmutattam neki ezt a szép országot, leutaztunk a Balatonra, és végre volt valaki, akivel tudtam franciául beszélgetni.

Ezt a lehetetlen történetet megírtam egy levélben egy barátomnak, aki visszaírt: „Te, egész jól írsz, miért nem mész el valamelyik újsághoz?” Tudni kell rólam, hogy magamtól szinte soha nem változtattam az életemen. Akkor is egy barátnőm robbantott ki, amikor egy igen szegényes, villamosszerű albérletben laktam a Málna utcában, a fala nem ért a plafonig. Egy régi cselédfülke volt. Innen költöztem át egy nem sokkal szélesebb szobába a körútra, ahol egészen a házasságkötésemig éltem. Ez idő tájt indult a MÚOSZ újságíró-stúdiója külsős fiataloknak, oda jelentkeztem. Úgy harminc-negyven fiatal titán gyűlt össze, Kalmár György fogta össze a társaságot, ő szerkesztette a vasárnapi Népszabadság utolsó oldalát, oda kerülhettek az írásaink. Emlékszem, nekem is megjelent egy cikkem a nagy tiszai árvízről. Hazafelé írtam a vonaton. Megrázó utazás volt, azt hiszem, jó írás született. Egyúttal óriási kaland volt számomra.

Ekkor már érzi, hogy ez az útja?

Nem emlékszem nagy elhatározásokra, inkább csak történtek a dolgok. Leginkább az, hogy alakítottunk egy utcaszínházat. Az egész azzal kezdődött, hogy egy ózdi villamosipari szakközépiskolából két fiú írt egy levelet a Népszabadság Fiatalok oldalára.

Soma és Periklész, azaz Somogyi József és Radvánszky József, akik közül az előbbi egy pesti vagány, utóbbi pedig egy dámóci parasztgyerek volt, megelégelték a fridzsiderszocializmust, szerettek volna változást előidézni, és még ötleteik is voltak hozzá. Kalmár elhívta őket a stúdióba, a fiatal, városi újságírótanoncok közé. Ekkor még a kábelgyárban dolgoztam. Somáék ötlete izgalmasnak tűnt, tőlük hallottam először az utcaszínházról. Csatlakozott hozzánk a stúdióba járó Dési Péter, aki együtt katonáskodott Szabó Ervinnel, egy sokfelé próbálkozó, akkor már családos, ötletgazdag barátjával. Az ő házmesterlakásában jöttünk össze. Így bővült a kör.

Mozgalmas élet volt… Ezt is meg kellene írni egyszer… Kezdetben igazán borzasztó, színvonal alatti dolgokat találtunk ki, csasztuskákat, ilyesmit, Kalmárnak valamiért mégis tetszett a csoportosulásunk, és kitalálta, hogy egy előadásunkra elhívja Molnár Gál Pétert. Na, ő aztán meg is énekelte a társaságot: Soma, Periklész és a többiek címmel cikket írt rólunk. A cikket elolvasta Hegedűs Tibor, aki nagy amatőrszínház-csináló és -rajongó volt, meg is kereste a társulatot, velünk is maradt. Az ő hatására kezdtünk el igazi vásári, commedia dell’arte típusú utcaszínházi előadásokat összehozni és kimenni velük az utcára. Piactérre, munkásszállásra, terekre, iskolaudvarokra.

Schäffer Erzsébet (Fotó: Valuska Gábor)
Schäffer Erzsébet (Fotó: Valuska Gábor)

Tiborral egyszer csak azt vettük észre, hogy a fontos dolgokban ugyanazt gondoljuk. A kapcsolatunkra nem a lángoló őrület, sokkal inkább a nagy bizalom volt jellemző, pislákoló kíváncsiságokkal. Aztán egy vizsgáról jövet feleségül mentem ehhez a különleges, nagyszerű, hosszú hajú, drága fiúhoz.

Mindeközben írtam a cikkeket, köztük egy igazán kalandosat: Tízezer kilométer mokaszinban volt a címe, egy hosszú bulgáriai utazásom történetéről szólt. De még akkor sem foglalkoztatott komolyan a szakma, pusztán örültem annak, hogy az írás megjelent a Fiatalok oldalon. Aztán az egyik stúdiós lányt, Kormos Valit szerződtették a Nők Lapjához, nekem meg felajánlották a Közért Újságot. (Nevet.) Az újság felelős szerkesztője Korompay Erik volt, akinek a száját soha egy dicsérő szó el nem hagyta, nem is tudott engem hova tenni, én voltam ugyanis az az újságíró, aki mindent képes volt valami játékos élvezettel szemlélni.

Ez idő tájt már a körúton laktam, és roppant módon élveztem kiutazni a messzi kerületekbe, a tizedik, a negyedik, a tizenhatodik kerület közért- és hentesüzleteibe. Ezek mind hozzám tartoztak. Mindig az érdekes, a különleges vonzott, ilyen embereket és témákat kerestem. Ennyi boltban meg is találtam!

Emlékszem, egyszer abból az egyszerű tényből kellett izgalmas hírt írnom, hogy a 16 405-ös számú közértbe grillcsirkesütő gépek érkeztek! Gondolhatja… Elmentem, megismerkedtem Joli nénivel, a kerekded üzletvezetővel, aki mosolyogva mesélte, hogy miközben sülnek a csirkék, és csöpög a szaftjuk, a lányokkal mindig tunkolnak, annyira finom. Egy egész délelőttöt töltöttem velük, a családi konfliktusoktól kezdve a bolt rémes ügyeiig mindent elmeséltek.

Schäffer Erzsébet (Fotó: Valuska Gábor)
Schäffer Erzsébet (Fotó: Valuska Gábor)

Tudja, ebben a szakmában ez a legfőbb jó. Maga is itt ül velem szemben, és csak hagyja, hadd meséljek, és közben beszökik a világ, az emberek, a jóságok, a bűnök, a betyárságok, a csalások, maga az élet. Ha meg fordítva ülnénk, maga mesélne, akkor is megszületne a végtelen történet.

Végül a hírem így szólt: „Szeretne tunkolni? Mert ha jó időben érkezik a 16 405-ös számú közértbe, és Jolika is ott van… ingyen kóstolót kap. Megindultak a grillcsirkesütő gépek!” Úgy gondolom, mindent élvezetessé lehet tenni. A mai napig azt tartom fontosnak, hogy valami úgy legyen igaz és informáló, hogy közben érdeklődést keltsen az olvasóban.

Tizenöt évig a Gyermekünk című újság munkatársa, ahova a „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” mottóval kezd el írni.

Korompay finoman eltanácsolt a Közért Újságtól, mert az egyik riportom helyszínére stoppal mentem, ami szerinte elfogadhatatlan volt. Később, amikor már kaptam a díjakat, kiderült, kedvelt engem, még fel is hívott, hogy elmondja, mindig tudta, viszem majd valamire.

Hogyan jött az életembe a Gyermekünk? Az utcaszínház egyik tagjának, Annának a lakásában laktunk tizenhárman, az első három gyerekünk oda is született. Ez a lakás közel volt a Népszabadság-székházban működő Nők Lapja-szerkesztőséghez. Az éttermükbe hetente többször bejártam ebédért, mint üzemi lapos újságírónak erre volt módom. Amikor maradt időm, a három gyerekkel bevitorláztam a levelezésbe, Simon Jolihoz, találkoztam Salamon Magdával, Kormos Valival, akik, azt hiszem, szerették azt kis nyüzsgést, amit a látogatásaink jelentettek. Salamon Magda egyszer szólt nekem, hogy úgy hallotta, munkatársat keresnek a Gyermekünkhöz. Ez egy havonta megjelenő pedagógiai lap volt. Tudtam, hogy igényesek, igencsak megválogatják, kit vesznek fel. Elmentem a szerkesztőségbe, ami egy lakásban volt a Thököly úton, és kedvességből, hogy ne csak magam menjek, vittem egy saját készítésű jópofa babát. Jót beszélgettünk. Felvettek.

A főszerkesztő Békés Mari volt, mellette olyan szerzők alkották a gárdát, mint Horgas Béla, Nádas Péter, valamint egy fantasztikus titkárnő, Gárdonyi Gizi. Én lettem az ötödik kerék. Sokan jártak be hozzánk, köztük a lap alapítója, a nagyszerű ember és író Török Sándor. Annyit tudnék mesélni róla, a bölcsességéről, az eredetiségéről, a feleségéről, Heddi néniről, a Bimbó úti lakásról, a századfordulóról… Rengeteget tanultam mindenkitől. Egy sziget volt bölcs emberekkel.

Írt hozzánk Montágh Imre, Vekerdy Tamás, Karátson Gábor, Popper Péter, Janikovszky Éva és még sokan. Egy polgári liberális szellemiségű, érdekes társaság alkotta a kört. Szeretet, elfogadás és minőség volt, meg persze időnként nézetkülönbség és sírás is.

Aztán a lap megszűnik, ekkor hívják a Nők Lapjához.

A kés sokáig ott volt a nyakunkon, hisz a Gyermekünk a Népfront lapja volt. Sanyi bácsi, hogy megmentse a megszűnéstől, először elintézte, hogy az iskolák is megvásárolják, de ez sem volt elég. 1989-ben szűnt meg, és ebben az évben a Nagy Imre-újratemetésre már a Nők Lapja munkatársaival mentünk ki.

Németi Irén, a Nők Lapja talpköve (1957-ben már a lap főszerkesztő-helyettese, majd rövidre rá főszerkesztője volt, 1987-ben ment nyugdíjba – a szerk.) Révai Valit választotta ki utódjául. Ezzel egy időben nagy átalakulás kezdődött az addig szinte érinthetetlen szerkesztőségben. A régiek közül sokan elmentek, de sokan maradtak is, kényes helyzet volt. Első nap a szerkesztőségben megmutatták az asztalom, és amikor leültem volna, egy kedves, de szigorú szemű úr rám szólt, hogy legyek kedves, ne használjam azt a széket, mert egy munkatársa húsz évig ült rajta. A váltás sokaknak nagy fájdalom volt.

A Nők Lapja 1949-es megalakulása óta a magyar piac emblematikus lapja, és ezt az említett változások sem veszélyeztették. Meg lehet fejteni a titkát?

Egyrészt fontos tényező az öröklés. Sok olvasótalálkozóra járok, és rengetegen mesélik, hogy már a szüleik vagy akár már a nagyszüleik is olvasták a lapot. Másrészt az olvasó tudja, nagyjából mire számíthat.

Schäffer Erzsébet (Fotó: Valuska Gábor)
Schäffer Erzsébet (Fotó: Valuska Gábor)

Őszintén hiszem, hogy van valami sajátossága, ami csak a Nők Lapjáé. Egy időben úgy mondtuk, ennek a lapnak lelke van. Tömeglap, és mégis sokan családtagnak, személyes ismerősüknek tekintik azokat, akik írják.

Széles a skála, az információktól a riportokon és az interjúkon át a lelki tanácsokig, a receptekig, az utazásokig az írásaink messzire visznek, sokszor az álmokig. Hálás dolog egy olyan tömeglapnál dolgozni, amely szinte minden olvasóréteghez eljut. És óriási felelősség is, mert tapasztalom, milyen nagy hatással tud lenni egy-egy írás, egy-egy szerző az olvasók ízlésére, világlátására. Nemrégen készítettem nagyinterjút egy idős, nagyon szép hölggyel, Balogh Petres Judithtal, aki Amerikából tért haza, és akit a megjelenés után öt fiatalkori barátnője talált meg. Emlékszem, amikor Törőcsik Mari mesélte, hogy az interjúnkat férje, Maár Gyula olvasta el először, vagy Polcz Alaine-re, aki egyszer azt mondta, hogy minden héten Mészöly Miklós veszi meg neki a lapot, és mielőtt odaadná neki, mindig át is olvassa.

Olvasói szerint olyan műveket ír, amelyek reményt adnak. Miből merít?

Ma reggel Eőry Éva írt Győrből, hogy az egyik írásommal kezdődött a napja. „Nézd a leveleken a harmat gyöngyeit, hallgasd a madarak álmos pittyegését, nézz keletre, ahol vörösből folyékony arannyá lesz az ég… Tudod, mi a hajnal? Az éjszaka legkisebb lánya. Tiszta és odaadó.” Én pedig hirtelen nem is emlékeztem arra, hogy ezeket a gondolatokat magam írtam a Hajnali játékokban. És szinte minden napra jut valami hasonló csoda.

Van bennem egyfajta ősbizalom. Valamivel megáldott az ég, másképpen nem lehet. Előadásokon sokszor idézem Hamvas Béla gondolatát, aki szerint az az ember, aki reggel vers helyett vezércikket olvas, nagyobb bűnökre is képes. Egy biztos: mást tesz az emberrel a vers, és mást a vezércikk. Nem lehet életben maradni ebben a világban, ha nem valami igazán fontosra figyel az ember. Nagy ajándék, ha ezeket az üzeneteket egy tömeglapon át emberek sokaságához lehet eljuttatni, nem?

Olyan díjak birtokosa, mint a Magyar Köztársaság Érdemrend lovag- és tisztikeresztje, a Pulitzer-emlékdíj vagy a Prima Primissima díj. Olykor eszébe jut az egykori kábelgyári segédmunkás lány?

(Mosolyog.) Nem igazán jellemző rám az ilyesfajta nosztalgiázás. Bár egyre több emlék és pillanat köszön vissza. Azt hiszem, semmit nem csinálnék másképpen az életemben. De játszani az emlékekkel – az jó. Szeretek hajnaltájt és este csöndben agyalni egy kicsit. A közelmúltig nem is eszméltem rá, hogy a szüleim mi mindent adtak tovább nekem. Az is egyre többször jut eszembe, hogy azon túl, hogy az olvasóknak talán eljuttattam néhány üzenetet, vajon a saját gyerekeimnek sikerült-e valamennyit megmutatnom azokból a dolgokból, amelyeket fontosnak tartok. Olyan sokszor látták a hátam munka közben, olyan sokszor mentem el otthonról, és jöttem haza későn. Nagy kérdés, s talán örök lelkifurdalás marad ez számomra.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/3. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.