2002 őszén álltak először együtt a tévékamera elé a Big Brotherben, majd következett a Megasztár két utolsó évada, legutóbb pedig 2013-ban közösen vezették a Mr. és Mrs. sztárpárshow-t. Az, hogy a párosuk az idők során ikonikussá vált, színes személyiségüknek is köszönhető. Mint mondják: megunhatatlanok egymás számára. Pillanatfelvétel Liptai Claudiával és Till Attilával.

Milyen volt lelkileg megélni az elmúlt tizenhat évet?

Till Attila (TA): Erre pont olyan nehéz válaszolni, mint Lou Reednek, amikor 2000-ben a Szigeten koncertezett, és egy újságíró megkérdezte tőle, mennyit változott New York az 1960-as évek óta. Reed visszakérdezett, hogy azt várják tőle, hogy elemezze ki külön az összes évtizedet? Az hosszú lesz… (Nevet.) 1994 óta televíziózom, abban az időben még nem is voltak kereskedelmi tévék. Néha rácsodálkozom, mennyi idő telt el, olykor össze is folynak az események. Ráadásul nem kell múlt időben beszélnünk, hiszen a történet a jelenben is folytatódik.

Liptai Claudia (LC): Mindketten olyan típusú emberek vagyunk, akik mindig az éppen aktuális feladattal foglalkoznak, sem a jövőbe, sem a múltba nem tekintünk, kivéve, amikor baráti társaságban idézünk fel egy-egy momentumot a szakmai életünkből. Szerencsés csillagzat alatt születtünk a média egén, nem voltak olyan üres járatok az életünkben, amikor lelki dolgokon nagyon sokat gondolkozhattunk volna. Esetemben kivétel ez alól, amikor a gyerekeim születésekor döntéshelyzetbe kerültem. Meg kellett állnom, és az egyik helyzetből gyorsan, a másikból kevésbé sietősen tértem vissza a képernyőre. 1999 óta televíziózom. Az RTL Klubon kezdtem, ahol három évet töltöttem el. 2002-ben mentem át a TV2-höz, ahol a Big Brother volt az első műsorom. Az elmúlt tizenhat évet kimondani is sok.

A médiapiac átalakulásának belülről voltatok a szemtanúi.

TA: Maga a televíziózás megváltozott, a kereskedelmi tévék indulásakor olyan nézettségi eredmények születtek, amelyeket ma lehetetlen elérni, annyi csatorna, ezzel együtt annyi választási lehetőség van. A Big Brother idején két nagy kereskedelmi tévéadó volt, a TV2 és az RTL. Amikor kiléptünk a kamerák elé, tudtuk, hogy kétmillió ember figyel minket.

LC: Tilla sokkal tudatosabb, mint én, aki egy feladatot tökéletesen végrehajtó vagy legalábbis erre törekvő ember vagyok.

Liptai Claudia
Liptai Claudia

Nem foglalkoztam azzal, hogy a műsort hányan nézik, médiatörténelmet írunk-e, vagy sem. Valójában nem tudtuk pontosan, mi történik. Nem láthattuk előre, hogy az aktuális feladatunk később etalonja lesz-e más helyzeteknek. Azzal tisztában voltunk, hogy valami újat csinálunk, amit rettenetesen élveztünk.

Megjegyzem, amikor visszanézem az egykori első adásokat, kispárnával tudnám fojtogatni magam, hogy azt a műsorvezetést hogyan engedhettem meg magamnak. (Nevet.)

TA: Nagy felelősség volt az akkori vezetőkön, mégis bátran oda mertek engedni két bizonyos értelemben kezdőt a legfontosabb műsor élére. Ez a fajta bátorság ma hiányzik a televízióból, és az új arcok sem robbannak be eléggé.

LC: Mielőtt találkoztunk veled, pont arról beszélgettünk Tillával, mennyire érdekes a magyar kereskedelmi televíziózás, amelynek volt egy nagy induló korszaka. Mindketten gyorsan ismertekké váltunk, ennek köszönhetően önmagunk lehettünk, ami a sikerünk titka volt. Az önazonosság a legfontosabb minden élethelyzetben, a tévében pedig végképp. Ott gyorsan kiderül, ha szerepet játszol. Tilla önazonos, ezért amíg élek, a rajongója leszek. És valahogy a kezdeti időszakot követően már csak talán egy kisebb hullám volt, amikor jöttek Sebestyén Balázsék, Ördög Nóriék, később mintha mindenki ugyanaz akart volna lenni. A kereskedelmi tévék is hibásak, amiért nem igazán neveltek ki új műsorvezetőket, pedig mi isten bizony nem öltünk meg senkit. (Nevet.)

Műsorvezető-párosotok elevenen él az emberek emlékezetében, miközben évek óta nem vezettek együtt műsort. Mit gondoltok, miért?

LC: Ő férfi, én nő vagyok, ez evolúciós kérdés.

TA: Nagyon örülök, hogy legalább egy nő férfinek tart. (Nevet.) Nekem mindig az az érzésem, hogy a nőknek én még mindig egy maki, egy kiskutya vagy egy ufó vagyok.

LC: Tilla ízig-vérig férfi, ettől tudok nő lenni mellette. Érzem, ha olyan munkában veszek részt, ahol a partnerem nem kezel nőként, és olyankor megszürkülök, olyan leszek, mint egy virág, ami nem kap fényt. Tilla mellett a női jelenlétem mindig nagyon erős volt.

TA: Komolyan? De érdekes. Én pont így gondolkozom Claudiáról, nagyon erős nőnek látom.

Till Attila
Till Attila

Szeretem az erős nőket. A felségem és a barátaim is azok. A gyenge nők mellett unatkozom. Azt az oktató szerepkört, amit a pasik sokszor imádnak, tudniillik hogy apuci megtanítja a nőt a szexre, arra, hogyan kell viselkedni, mikor kell csendben maradni, nem kedvelem. A nő ugyanúgy szórakoztasson, a nő legyen valaki, akire felnézhetek. Clau ezerszázalékosan megfelel ennek, ő az ősnő őserővel és őshumorral.

LC: Azt mondtad, ősnő? (Nevetnek.)

TA: Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, nem volt tudatos részünkről, hogy egy nagy párost alkossunk. Sodródtunk, majd mindketten mást csináltunk, aztán újra összefújt minket a szél, de csak azokat lehet sok ideig, több műsorban is együtt látni, akik működnek.

LC: És akik emelik egymást. Tilla megunhatatlan számomra.

TA: Ugyanez igaz visszafelé is. A Sztárban Sztárban már előre röhögök, amikor valami olyat mond a zsűri, amiről tudom, hogy Clau adni fog nekik érte. Olyan hihetetlen penge aggyal dolgozik, hogy nincs az a nyomozó, aki felülmúlná. Biztos vagyok benne, hogy még fogunk közösen műsort vezetni a jövőben.

Hogyan védekeztek az ellen, hogy a munka rutinná váljon?

TA: Várj! Nálunk a harmadik percben rutinná vált. Miről beszélünk? (Felnevetnek.)

LC: Soha nem védekeztünk ellene.

TA: Azt szokták mondani, a televízió ócska kis szakma, de a rutin sokat segít. A tehetség nehezen körülírható fogalom, de például az fontos, hogy mind a ketten nagyon közvetlenek vagyunk.

Kevés az olyan műsorvezető, aki úgy tud kimenni a színpadra, ahogy a közértbe is lemegy. A közvetlenség mint hajó repít minket, szinte mindenen átsegít, teljesen mindegy, mi történik, bakizunk-e.

LC: Ugyanakkor maximalisták vagyunk, sok melónk van ebben.

TA: Ez tanulható, szorgalmasnak kell lenni.

LC: Csak az tud rutinra szert tenni, aki produktumot hoz létre, ehhez alázatosnak is kell lenni. Nagyon szeretem azokat az embereket, akik húszévnyi tapasztalattal a hátuk mögött ugyanúgy készülnek, mint korábban. Tilla ilyen. Mindketten arra törekszünk, hogy élvezzük a feladatunkat, a legjobbat hozzuk ki a pillanatból. Szerintem nehéz minket együtt egy műsorban szerepeltetni, mert a személyiségünk felerősödik, amikor együtt vagyunk, ezt még maga a műsor sem tudja elnyomni.

Van olyan műsortípus, amelyben mindenképpen szeretnétek részt venni, de még nem volt rá lehetőség?

TA: Nincsenek tévés vágyaim. Mármint szeretnék még sok jó műsorban részt venni, de mindent megcsináltunk, ami a nemzetközi trendeknek megfelelő, nagyszabású show-műsorokat illeti. Amióta a Big Brotherrel elkezdtük a mainstream, főműsoridős televíziózást, azóta csak ilyen produkciókban veszünk részt.

LC: Az álmom, hogy egy Oscar-díj-kiosztón popcornt árulhassak. (Nevetnek.) Nem akarom vezetni a gálát, csak hadd áruljam a kukoricát.

TA: Rettegnék több tízmillió ember elé egyedül kiállni, az egy stand-uposnak való.

LC: Dehogy rettegnél, rettegjen a néző. Ha azt csinálnánk, azt szoknánk meg, még akkor is, ha az egy egészen más a lépték. Emlékszem, készítettek egyszer egy közvélemény-kutatást, amely kimutatta, hogy száz emberből 98 ismer engem. Azóta sem tudom, ki volt az a kettő, aki nem… Biztosan csecsemők. Valahol ez borzalmas, egészen elképesztő. Hosszú évekkel ezelőtt előfordult, hogy férfimaszkban, bajusszal és parókában mentem az utcára, mert el akartam bújni a világ elől, és volt, aki nagyon kedvesen és aranyosan megkérdezte, hogy valami szerepre készülök-e. Mindig röhögök, amikor elmesélem, hogy egyszer elmentem egy üzbég fodrászhoz New Yorkban. Éppen akkor jelentem meg a hazai InStyle magazin címlapján, ezért viccesen megjegyeztem, hogy milyen híres nő vagyok. A fodrász persze teljesen meglepődött, mert soha nem látott sehol. Kis országunk kis sztárjai vagyunk, még talán Szlovákiában felismernek.

Claudia, te színésznőként váltál ismertté. Tilla, te pedig kulturális területen kezdted a pályát, Pulitzer-emlékdíjat is kaptál. Mikor dőlt el bennetek, hogy nem az lesz a fő foglalkozásotok, amire készültetek?

TA: Soha nem tudok arra válaszolni, a riporterkedést, a műsorvezetést vagy a filmrendezést szeretem-e jobban. Az én fejemben ezek együttesen képviselnek egységet. Az a lényeg, hogy a kamera környékén legyek, de az kevésbé, hogy előtte vagy mögötte.

LC: Attól vagyok boldog ember, hogy sohasem görcsölök rá az életre. Soha nem volt kedvenc darabom, de ettől még nagyon jó érzés volt, amikor újra felkértek egy szerepre. Lehet, hogy ez felületesség.

Az egyik pillanatban elviselhetetlen rém vagyok, mert utálom magamat, a következő pillanatban pedig valaki azt mondja, kedves vagyok, én meg elhiszem, és ettől jobban érzem magam. A vágyaim önállóak, az például a közelmúltban forrt ki, hogy olyan dolgot is csináljak, ami független a tévézéstől, ezért lettem cukrász. Mindenen lehet változtatni, az viszont nagyon fontos, hogy valósítsuk meg önmagunkat.

Van egy angol mondás: „A holnap nem biztos, hogy jobb lesz, de más.” Semmihez nem kell ragaszkodni. A pillanatnak élek, nem annak, hogy mi lehettem volna, ha…

TA: Azt nehezen tolerálom, amikor a nagy tévés show-műsorok vezetését a szakmai munkásságom végére helyezik, degradálón azt mondják, az csak bohóckodás. Sok olyan dolgot kapok e produkcióktól, amit más területen nem. Imádom látni, hogy állnak össze a hatások.

LC: Ez komoly sznobizmus.

Liptai Claudia
Liptai Claudia

Cikinek tartjuk szeretni azt, amin mulatunk, amit stikában mindannyian nézünk. A nagy, hosszú svenkek országa vagyunk, ahol csak szürke színekkel lehet festeni, és minden ciki, ami színes.

A legtöbb magyar ember szórakozásképpen még mindig tévét néz, még ha egyre inkább tolódik is a médiafogyasztás az online felé. Noha nem mindig a televíziós iparból kellene példaképeket keresni, van egyfajta üzenet az életemben, amelyet igyekszem közvetíteni: ha eleget dolgozol, kitörhetsz.

Szerintetek valós kép él az emberekben rólatok?

LC: Amikor kirakok egy képet magamról és három női kollégámról a közösségimédia-oldalamra, majd valaki odakommenteli, hogy nézd, négy ...ina, az az ő realitása. Legalább felismerte. (Nevet.) A néző olyan képet alkot rólunk, amilyet akar. Hol túl magasra emel, hol az utálatát fejezi ki. Minden nézőben érdekes kép él rólam.

TA: Tudod, azért mindenki egy leegyszerűsített három mondat.

Olykor ilyen, olykor olyan hatásoknak vagyunk kitéve, és ezeket néha mi magunk gerjesztjük. Nem lehet általánosítani. Az embernek van egy úgymond médiaénje, ami nem teljesen azonos a valódival, ez egy ilyen világ.

Én például az újságokban mindenhova biciklivel járok, egy felhőkarcoló tetejére is azzal mennék fel, de a valóságban mindenféle eszközzel közlekedem.

Jó ideje a TV2 meghatározó arcai vagytok. A csatorna hírműsoráról markáns szakmai megállapítások hangzanak el. Nektek van véleményetek a Tényekről?

LC: Én mindig csak utána szerepelek, így nem tudok belenézni. (Nevet.) A sorokat mindig úgy olvassák az emberek, ahogy szeretnék.

TA: A magánvéleményem nem mindig egyezik az aktuális óriásplakátokon olvasható üzenetekkel.

Till Attila
Till Attila

Szeretem, ha egy probléma több oldalról van megvilágítva, és ezáltal kapjuk meg az igazságot. Aki egy kicsit is figyel arra, hogy valóban tájékozott legyen, az több forrásból szedi össze a világról alkotott gondolatait.

Éreztétek valaha, hogy a televíziós munka torzító hatással volt a személyiségetekre?

LC: Nagyon a földön járó, önkritikus ember vagyok. A tévézés egyáltalán nem változtatott meg negatív irányba.

Azt hiszem, az maga a halál, amikor lerángatod az embereket a disznók közé, hogy egyformák legyenek. Nem vagyunk azok, én például kétgyermekes anyukaként hiszek a hőskultuszban, kellenek az ideálok. Imádok rajongani, ezért is szeretem jobban az amerikai filmeket. El tudom hinni, hogy Bruce Willis leszáll az aszteroidán.

TA: Nem teljesen mindegy, hogy valakinek torzul-e a személyisége, ha közben jó a képernyőn? Egyébként engem a tévézés nem tudott semmilyen irányba befolyásolni. Nem változott, hogyan gondolkozom az emberről, a kapitalizmusról, a cégekről vagy az egész gépezetről. Az ember mindig ki van szolgáltatva egy nála nagyobb szövetségnek. A televízió nagyon sokszor kihasználja a hatalmát, akkor van gond, ha ezt nem vesszük észre, ha nem akarunk tenni ellene. Akkor sérül a személyiség, ha hagyjuk. Nem olyan könnyű minket torzítani. (Nevetnek.)

(A címlapinterjú eredetileg a Médiapiac 2018/1. különszámában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Tippek az e-mailes átverések kivédésére

2 órája

A Telenor Magyarország is szembesült azzal, hogy a cég nevével visszaélve, csalók hamis fizetési felszólítást terjesztenek e-mailben, és így pénzt vagy személyes adatokat próbálnak kicsalni az emberektől.

A Bermuda-háromszög rejtélye a Spektrumon

2 órája

Számtalan tudományos és misztikus magyarázat napvilágot látott már, de mai napig nem lehet biztosan tudni, hogy mi történt a területen eltűnt repülőgépekkel, hajókkal, és a több száz főnyi személyzettel - áll közleményben.