A kutatók megismételhették az évtizedekkel ezelőtti népszerű kísérleteket: hogyan reagálnak az emberek, amikor először akad dolguk mozgóképpel? A hatás nem volt annyira frenetikus, mint a Lumiére-testvérek első filmjénél, amikor a közönség felugrált a vászonra érkező vonatszerelvény láttán, az azonban kiderült, mit kell megtanulnunk ahhoz, hogy értelmezzük a látottakat.

Egy Kelet-Törökország világtól elvágott táján élő közösség adta a lehetőséget, amelyre azonnal lecsaptak a tudósok. Összesen 20 (40 és 81 év közötti) falusit vontak be a kutatásba, akiknek 14 kisfilmet vetítettek le. A legrövidebb 8, a leghosszabb 54 másodperces volt, és mindegyik egy hétköznapi élethelyzetet mutatott be.

Noha senki nem akadt, aki a képernyőn látottakat összetévesztette volna a valósággal, megértési problémák szép számmal felmerültek. Különösen a kamera (és így a látószög) helyváltoztatása miatt. Hogyan van az, hogy miután kintről látjuk: valaki odamegy egy házhoz, egy másodperc múlva már bentről nézzük, ahogy belép – értetlenkedtek a tévé-érintetlen törökök, akiknek viszont nem okozott problémát annak feldolgozása, hogy egymás után látnak egy időben zajló eseményeket; a férfi építkezik, az asszony ugyanakkor főz.

A kutatók mindezek alapján igazoltnak látták feltevésüket: a tévézés során látottak feldolgozásához bizony előzetes ismeretekre van szükség – legfeljebb ezeket az európai ember karonülő korában megszerzi.