Ahogy eltűnik előttünk az idő, egyre nehezebben engedünk az ismeretlennek, egyre nehezebben férkőzik közel hozzánk bárki, akiért rajongani lehet. Kerekes Vica képes áttörni a falakon színházban, filmen, és ami a legizgalmasabb, a való életben is.

Emlékszel az első színészi pillanatodra?

Intenzíven meghatározta a gyermekkoromat, hogy édesanyám amatőr színházi rendezőnő volt, de soha nem volt meg bennem a színház és a film iránti olthatatlan vágy. Azt hiszem, rám az hat, amikor részem van a dolgokban, nem az, amikor csak külső megfigyelő vagyok. (Nevet.) Nagyon nehéz erről beszélnem, mert tulajdonképpen a mai napig nem tudom biztosan kijelenteni, hogy színész vagyok. Arra viszont emlékszem, amikor Maja, a méhecskét játszottam az óvodában, vagy amikor a kassai Thália Színház vendégszerepelt nálunk, és a Tanítónő előadása után interaktív módon gyerekeket vontak be, és kiválasztottak. Óriási élmény volt, úgy éreztem, egy szertartás részese lehetek.

Füleken születtem, ami egy igazán elszeparált, messzi vidék, távol a szlovák és a magyar fővárostól. Minden, amit abban a kis közösségben kultúrának neveztünk, belőlünk áradt, ösztönösen, hogy tudjunk valamit adni az embereknek, ezáltal vettük ki a részünk a magyarságból. Szerencsésnek tartom magam, amiért az életemben minden erőszakmentesen, természetesen és őszintén jelent meg. A színház sem kivétel. Tizennyolc éves koromig nem éreztem, hogy ez lenne a végzetem, nem haladtam tudatosan a művésszé válás útján.

Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)
Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)

Magyar anyanyelvűként Szlovákiában végezted el a színművészeti főiskolát. Valami biztosan motivált a pályád elején.

Középiskolában kifejezetten jól tanultam, de annyi minden érdekelt a pszichológiától a tanításon át a színházig, hogy érettségi után megbeszéltem a szüleimmel, egy évet otthon maradok, hogy eldönthessem, mit kezdjek az életemmel. Egy napon elővettem egy fehér papírlapot, amelyre elkezdtem leírni, mi minden van bennem, milyen készségekkel születtem, mire van hajlamom. Talán a sors akarta, de az elemekből a színészet rajzolódott ki, pedig alapvetően már a színész kifejezéssel is bajban vagyok. Bennem nincs meg a mindenek feletti megmutatkozni vágyás, nem töröm magam, hogy állandóan szerepeljek, hogy önálló estem legyen, vagy hogy elmenjek szinkronizálni, nagyon jól megvagyok ezek nélkül. Egy filmbe viszont nagyon bele tudok helyezkedni.

Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)
Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)

Ezek alapján nem tudnám megmondani, milyen arányban határoz meg az ösztönösség, illetve a tudatosság.

Nem csodálom. (Nevet.) Sok dolgot tudatosan iktattam ki az életemből, volt ugyanakkor olyan időszak, amikor megnéztem, hova visznek a belőlem gejzírként törő vágyak, amihez még Weöres Sándor is adta alám a lovat, amikor azt olvastam A teljesség felé című művében: „Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket, és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.” Ma már a természetes egyensúlyra, a harmóniára törekszem, egyre inkább szimbiózisban van az értelem és az ösztönösség. Nagy divat manapság például felépíteni magunkat, ami ellen harcolok.

Nem bírnám elviselni, ha valaki más mondaná meg, hogyan cselekedjek, mintha egy élő próbababa lennék. Óriási küzdelmet jelent annak eldöntése is, hogy mit kezdjek a közösségi médiával, amivel foglalkoznom kellene, de ugyanolyan időpazarlásnak érzem, mint hogy két hónapot töltsek el annak átgondolásával, hogy milyen ruhában jelenjek meg egy premieren a vörös szőnyegen, ahogy teszik ezt mások.

Elképzelni is alig tudom, hogy most nekem azt kellene posztolnom, milyen jót beszélgetünk egy pohár bor mellett, mert ezt érzem magamtól, a visszaigazolásra pedig nincs szükségem.

Két évig voltál a szolnoki Szigligeti Színház tagja, majd váltottál, forgattál magyar, cseh és szlovák produkciókban. Mit nem adott meg a színpad, és mit reméltél a filmtől?

Szolnok maga volt a csoda, fantasztikus szerepeket játszottam, idővel mégis azt éreztem, nem szólhat csak erről az életem. Nem szűkíthettem le magam arra, hogy színházi színész legyek, miközben tudok szlovákul, csehül, így mindent magam mögött hagytam, hogy elkezdjek egy másik úton haladni.

Harmadéves főiskolás koromban forgattam le az első filmem. Azóta is minden egyes forgatási nap előtt azon elmélkedem, vajon meg tudom-e majd szólaltatni a karaktert, ez egy rémálom. Nem szeretnék gyakorlati ember lenni, rutinból dolgozni, ezért sem vállalok el olyan feladatot, amelyet korábban már elvégeztem.

Mit gondolsz, milyen kép él rólad a rendezőkben?

Nem tudhatom, már csak azért sem, mert mi, emberek szeretünk panelekben gondolkodni, átvenni nézeteket, megnevezéseket. Azt hisszük, Európa nyitott, átjárható, de ez nem teljesen így van, Magyarországon például nem vetítenek cseh filmeket, ahogy a cseheknél sem magyarokat, így a rendezők nem is feltétlenül vannak tisztában, milyen szerepeket játszottam el eddig. Több országban sokféle karaktert jelenítettem meg az árvától a démonon át a mesefilmhősig. Mindig feszegetem a határaimat. Legutóbb egy francia-amerikai-német-angol koprodukcióban készülő filmet forgattam, amelyben partnerem volt Ed Harris, Jesse Eisenberg és Röhrig Géza is. Sokan egész életükben egy ilyen lehetőségre várnak, nekem megadatott.

Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)
Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)

Szerepálmod sincs?

Képzeld, nincs!

A párhuzamos karrierek a lehetőségek kiterjesztésén túl nem hordoznak magukban veszélyt is?

Megrettenek, ha valamelyik országban jól megy a szekér. Ráadásul arra is rá kellett jönnöm, hogy ha egy adott közönség előtt sokat szerepelsz, egy idő után a rendezők és a producerek azt mondják, elértéktelenedtél. Nem úgy, mint régen, amikor egy foglalkoztatott színész miatt jártak moziba a nézők. Ma a siker bizonyos értelemben hátrány, ezért fekszenek le a kollégák közül néhányan mindennek, félnek attól, hogy ha nem lovagolják meg a „mostot”, a jövőben nem lesz rá lehetőségük. Az én olvasatom az, hogy egy teljes életet kell jól beosztanom. Persze bennem is ott a pánik, hogy miután ideig-óráig használnak, mehetek a süllyesztőbe. Vicces, de azt is sokszor hallottam, hogy nem vagyok elég ismert. Ez maga az őrület. (Nevet.) Egy másik országban legalább senki nem mondhatja, hogy elhasznált az arcod.

Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)
Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)

Tudod, hányszor hallom, főleg színésznők esetében, hogy eljátszott három főszerepet, és már nem elég érdekes, miközben egyrészt egy színésznőnek sokkal többet kell mutatnia, másrészt annyi férfi színészt tudnék mondani, aki mindig ugyanazt csinálja, csak ők sokkal jobban belesimulnak a rendszerbe.

Hogyan hat a művészetedre a különböző kultúrák találkozása?

Óriási pozitívuma az életemnek, hogy két másik országban is rendszeresen játszhatom. Tudtam, hogy idegen nyelven természetesen nagyon nehéz megszólalni, tökéletesítenem kellett ezt a képességet, le kellett győznöm a félelmem, birtokolnom kellett, ezáltal elfogadóbbá váltam, spontánabb is lettem.

Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)
Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)

Mennyire vagy képes könnyen elengedni a szerepeid?

Emlékszem, Verebes Zoltán 1 című filmjének forgatására, amelynek végén csak álltam hosszan a zuhany alatt zokogva. Senki nem vette észre, mennyire zaklatott vagyok. Elvárás magammal szemben, hogy ha forgatok, semmi ne számítson, de amikor hazamegyek, ugyanaz az ember legyek, aki egyébként vagyok. Nem mondhatom a családomnak, a barátaimnak, hogy hagyjanak békén, mert éppen érzelmi viharban vagyok. Máglyára is vethetnek a kijelentésem miatt, de soha nem ismertem el azt az embert, aki a való életében és művészként is ugyanazokat az eszközöket használja, és nem képes a környezetéhez normálisan viszonyulni. Nekem az a zseniális színész, aki át tud lényegülni. Ezért is kell egy idő után elengedni a karaktereket, muszáj továbblépni. A március közepén mozikba kerülő filmem, az Apró mesék forgatása is egy érzelmi hullámvasút volt, amikor végeztünk, majd megszakadt a szívem.

A film a második világháború után játszódik, amikor a káosz és a bizonytalanság az úr. Utóbbi a te életedben is markánsan jelen van.

Apukám több mint negyven éven át dolgozott egy cégnél, anyukám egy iskolában tanította végig az életét. Az én szakmámban viszont minden csak ideig-óráig tarthat, a bizonytalanság rendkívüli módon áthatja az életem, meg kellett tanulnom kezelni. Egy biztos van, a bizonytalanság, erre edzem magam.

Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)
Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)

A rendezők többsége karaktereket akar, azt tartják szem előtt, hogy minél kevesebb dolguk legyen az emberrel. Egy kezemen meg tudom számolni, hány rendező figyelt rám a forgatások alatt, hány hallgatta meg a gondolataim, miközben már a diplomamunkámban is a színész és a rendező viszonyát vizsgáltam az alkotás folyamatában. Legtöbb esetben azzal tudtam dolgozni, amit kihoztam magamból, sokszor elvéreztem, néha dzsungelharcosnak éreztem magam. Előfordult, hogy csalódtam a rendezőkben, akiket korábban istenítettem. Azt hittem, ha egy film tele van lélekkel, az alkotója is érző lény, de sok esetben a valóság más képet mutat. Persze van ellenpélda is.

Az Apró mesék férfi főszereplőjének életét örökre megváltoztatja egy váratlan találkozás.

Az élet számomra alapvetően ezekről a találkozásokról is szól. Sorsszerűnek érzem a váratlanságukat.

A filmben két férfi, a férj és a szerető is küzdelmet folytat az általad megformált nőért. A való életben hogyan fogadnál egy hasonló helyzetet?

Nem vagyok az a típus, akit birtokolni lehetne, és én sem akarok senkit sem birtokolni, még a szüleimet sem. Nem akarok álszent lenni… Régen azok táborát erősítettem, akik számára napi kérdés, hogy táplálják-e a vágyaikat, vagy ne. Azt is gondoltam, nem vagyunk monogámok. Ma már egyre kevésbé vannak vágyaim, nem tartom őket elengedhetetlenül szükségesnek az élethez. Sokszor elködösítik a tisztánlátást. Minden kísértésnél mérlegelni kell, hallgatnunk kell a belső hangra, semmi sem csak fekete és fehér.

Nem érezted soha, hogy a férfiakra gyakorolt hatásod egyfajta skatulyába zár, a szépség pedig egy börtön?

Nem. Egy felvidéki kritikus, aki az összes amatőr gyermekszínjátszó programon megjelent, mondta egyszer, hogy nem véletlenül mondjuk azt valakire, hogy színésznő: több arcodnak kell lennie, amelyek a színeid; tudnod kell, miből táplálkozz, fontos, hogy önálló gondolataid, véleményed legyen, ami az ész; a harmadik összetevő pedig maga a nőiesség.

Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)
Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)

Az is egy kellék, hogy nő vagyok. Abban a 90 vagy 120 percben, amelyben együtt vagyok a közönséggel, el kell érnem, hogy felkeltsem az érdeklődésüket, amihez szükségem van a kisugárzásomra, de a szépség számomra nem fiziognómiailag értendő, hanem valami belülről jövő csoda.

Idővel azt is fel kellett ismernem, hogy nem mindenkit szeret a lencse. Nekem mázlim van, úgy vagyok összerakva, hogy több dolog jól áll a kamera előtt. Ami pedig a lelkiséget illeti, azon dolgozhatok, sőt, dolgoznom is kell, mert minden rezdülés meglátszik rajtam.

Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)
Kerekes Vica (Fotó: Valuska Gábor)

A színház, a mozi világa inkább mese, mint realitás. Mi jelenti számodra a valódiságot?

Teljesen hétköznapi életet élek. Imádok piacra járni vagy például takarítani, érezni, hogy fizikailag vagyok jelen az életben. Sokszor felteszem magamnak a kérdést: mi a művészet értelme? Voltak korszakaim, amikor azt éreztem, a szakmámmal nem adok semmit az embereknek. Aztán visszavezettem a kérdést az élet értelméig. Így jutottam el odáig, hogy képes vagyok szórakoztatni, ezt tudom beleadni a közösbe, és a szerepeim által talán a nézők megláthatnak, felismerhetnek valamit. Nietzsche azt mondja, a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba. Mert mi az igazság? Az, hogy meghalunk egyszer, de akkor minek minden? Minek létezni nap mint nap? A művészet erre hivatott választ adni.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/1. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.