Vitray Tamás szerint a szakma ma sokkal gyorsabb, rövidebben, egyszerűbben közli mondandóját, miközben a politikának gazdagabb, színesebb, ám egyértelműbb lett a médiát kezelő eszköztára. A Soros-plakátokról és -kampányról pedig úgy véli a 85 éves televíziós műsorvezető: előbb-utóbb visszájára fordulhat, ha valakire ilyen tömegével öntik a vádakat.

A Médiapiac 2017/9-10-es számában megjelent interjút eddig csak a magazin előfizetői olvashatták, online most közöljük először teljes terjedelmében. Lapunkra ezen a linken fizethet elő.

Interjúiban a lehető legnyugodtabban válaszol a legidegesítőbb kérdésekre is.

Elvileg „céhtársak” kérdeznek, nem igaz? Én is elkezdtem egyszer. Őrzök is erről egy becses emléket: egy kéziratot a csodás hangú basszustól, Székely Mihálytól, akivel angolul kellett interjút készítenem, amikor a Metropolitanből hazatért. Abban a hitben voltam, hogy tud angolul. De nem tudott. Végül megírtam a válaszait angolul, a felesége pedig betanította. A rádió angol nyelvű adása számára készült a beszélgetés, de gyanítom, a „célhallgatóság” aligha érthette, mert a művész kiejtése – hát mit mondjak…?! A végén megkértem, dedikálja a fordításomat. Ezt írta: „Életem legnehezebb riportjának emlékére. Egy született magyar miért is beszélne úgy, mint egy született angol?! Kérdi: Székely Mihály”.

Az újságíróknak is nehéz ma helytállni, a politika annyira belemászik a munkájukba.

Hallom és olvasom hírét, és szerencsésnek érzem magam, hogy már nem vagyok aktív. Meg különben is, főleg a sport volt az én terrénumom.

Nyilván figyeli a médiában zajló eseményeket.

Említettem: hallom, olvasom.

Nem érdekli?

Inkább azt mondanám, már nem érint. A jelenség nem új, más-más fokon, monhatnám, mindig is létezett. Hogy lehet-e ettől a béklyótól szabadulni, azt nem tudom. Honnan is tudnám?

Csak azt tudom, hogy fiatalabb éveimben az én mesterségemben is boldogok voltunk, ha bizonyos esetekben – ahogy akkor mondogattuk – sikerült „a küszöb alatt” becsempészni nekünk fontos, a politikának utóbb nem tetsző műsorokat.

Ennyiben merült ki nagyjából az ellenállás.

Abban a kádári médiában dolgozott évtizedeken át, amit – működését tekintve – sokan a mostani rendszerhez hasonlítanak.

A jelenkori politikának ebben a tekintetben talán gazdagabb a médiát kezelő eszköztára. Színesebb, ám egyértelműbb. Akkoriban a sportriportereket nem utasították, hanem vezetőik útján üzentek nekik, hogy nem kéne a rossz hazai focimeccseket annyira kritizálni, ne „simföljenek”, mondják inkább a jót: esetleg a kicsit nagynak, a keveset soknak. Most talán nem is kell mondani, magától is tudja, aki mondja, legfeljebb a tévé képe olykor ellenáll, és „rakoncátlanul” mást mutat.

Válogat a tévéműsorok között?

Hát persze.

Oda ugyanúgy bemászott a politika. Különösen a köztévébe.

Nekem az égvilágon semmi kapcsolatom nincs egykori munkahelyemmel. Ennek kölcsönössége folytán nem látjuk egymást.

Az egész életét a televízióban töltötte, nem hiszem, hogy ne tudná, mi zajlik odabent.

Az a televíziózás, amit szenvedélyesen szerettem és csináltam, egészen más volt, mint a mai, és ez nem minősítés. Honnan is tudhatnám, „mi zajlik odabent”?!

Mindig azzal hárítja el a sajtóra vonatkozó kérdéseket, hogy nem ért a mai médiához.

Nyolcvanöt éves vagyok. Bocsánat a szerénytelen hasonlatért: ha Shakespeare vagy Molière betévedne ma egy színházba, ugyanezt mondaná. Igaz, ők évszázadokkal korábban éltek, de a tévé az én közel hatvan szakmai évem alatt még többet is változott, mint a színház évszázadok során.

A szakma alapszabályai is megváltoztak volna?

Igen.

Régen ájultan csodálkoztunk, mi mindenre tanít a televízió például a vetélkedők révén. Visszatekintve persze mulatságos feltételezés, és már akkor sem volt igaz. Manapság azonban jószerével néha jobb, máskor rosszabb bolondozás, amelynek legfontosabb eleme, hogy sokan szavazzanak telefonon vagy netes applikáció útján, mert az a nézettséget növelheti, és nagyobb bevételt hoz.

Mellesleg ez teljesen rendjén való, hiszen azt sosem mondják, hogy műveltebb lesz a néző.

Ettől még a szakma alapszabályai változatlanok maradhattak volna.

A szakma ma sokkal gyorsabb, rövidebben, egyszerűbben, tömörebben közli mondandóját. Ahogy az élet tempója is változott. Az én egykori 50–60 perces interjúim aligha kötnék le ma a nézőket. Régen türelmesebbek voltak, nyugodtabban hallgatták a beszélő embert. Igaz, kevesebb információt is kaptak, néha túlontúl keveset, de hozzá több kiegészítő magyarázatot. Talán kevésbé zihált akkor a sajtó.

A kérdezéstechnika, a felkészülés, a háttérismeretek objektív tényezők, amelyek a tempó miatt nem változnak.

Remélem.

Ahogy a tízparancsolat sem módosult, de manapság kevesebben tartják be.

Amúgy meg az én szakmám nem ennyire szilárd, amit mondhatnék róla, ma már aligha érvényes.

Mi nem érvényes belőle?

A Színművészetin a mindenkori osztályomban arra szántam az első szemesztert, hogy a diákok megtanuljanak leülni a kamerával szemben, és képesek legyenek szabadon beszélni egy választott témáról. Tanulják meg ott rendezni és elmondani gondolataikat. No, erre már nincs szükség a súgógép miatt. Azóta a hétköznapi beszéd is kicsit olyan lett, mintha gépről olvasná az ember. Hangsúlytalan, dinamikátlan, monoton. De való igaz: sokkal gyorsabb.

A súgógép miatt sem kell változtatni a szakma alapszabályain.

Csupa részletkérdés jut eszembe, ezekben mégis benne rejlik az egész. Van egy napi játék az egyik televízióban, aki vezeti, otthonosan, természetesen mozog benne, jól csinálja. Csak épp fokozatosan főszereplővé vált, „a darab” monodráma lett statisztériával. A játékosok érdektelenné válnak, a műsorvezetőnek viszont nem kell kockázatot vállalnia, ő mondja el helyettük, ki kicsoda. Két perc múlva egyikükre sem emlékszünk már.

Fotó: Szabó Barnabás

Annak idején a világ legunalmasabbnak ítélhető kvíz formátumát vezettem: volt tizenkét versenyző, egyszerre ketten játszottunk, a soron következő versenyző meg én. És volt tíz kérdés. Nem egy szóval megválaszolhatók, hanem kifejtősek, tudáspróbának. Egy versenyző akár ötven percig is játszhatott, ha jól válaszolgatott. Nekem csak a kérdés feltevése jutott. Mire vége lett, legtöbbjük országos téma lett. Egyiküknek, aki balszerencsésen esett ki, az egész országból küldtek „vigaszajándékokat”. Együttes értékben sokkal többet, mint amennyit nyert volna, ha nem esik ki.

Egykori színművészetis tanítványai közül figyeli, ki merre tart?

Ha nem is figyelem, de tudok róluk.

Marsi Anikó TV2-s híradós műsorvezetéséről mit gondol?

Marsi Anikó eljött hozzám, hogy megkérdezze, mit szólok hozzá. Igaz, addigra már megvolt az aláírt szerződése, de ha előbb jött volna, akkor is azt mondtam volna, amit egyébként is: vállalja mindaddig, amíg nem ütközik a lelkiismeretével.

A mai híradós riportokról mit gondol?

Híradós riportok? A bemondó felolvassa, hogy Kőbányán bestiálisan meggyilkoltak egy asszonyt. Indul a riport: bestiális gyilkosság helyszíne volt Kőbánya, és elmondják ugyanazt. Majd jön a riportalany, követi a rendőrség szóvivője, és közlik: bestiális gyilkosság történt Kőbányán. Végül egy szemtanú hadarja el, hogy bestiális gyilkosság történt Kőbányán.

Azért van új forma is: a közmédia sportcsatornáján egyperces híreket adnak.

A breaking news fontos műfaj, ha a hír akkora horderejű, hogy azonnal közölni kell. Itt azonban „mindenáron” mondják el az egypercnyit. Talán csak a friss és fontos kéne.

Politikai üzenetek gyors és célirányos kommunikálására viszont mindenképp hatékony.

Lehet. A mai közmédia a régi keretekből semmit nem kívánt megtartani. Az egyperces hírekben is bejön egy hölgy, beáll egy pózba, mindig mindenki ugyanabba, ugyanoda, ugyanúgy, majd felolvassa azt a három mondatot. A hosszabb híreknél esetleg hirtelen átfordul. Hogy mozogjon a kép. Normális ember nem forgolódik, ha közöl valamit. Mondom: amit én tanultam, tanítottam, arra nincs már szükség. Belátom.

A nézőnek sem?

A néző is idomul. Régen Takács Mari Marika volt, Tamási Eszter pedig Esztike: családtagok. Előforduló esetlenségeikkel, bakijaikkal együtt szerették őket. A maiakat viszont már nem tekinthetik családtagnak a nézők, de csodálhatják őket. Celebek lettek. Napi kalandjaik, életük „titkai” megtalálhatók a magazinokban. A számos – technikailag, kiállításban kiváló – tehetségkutató műsor egyikében zsűritag, másikában versenyző a csatorna valamelyik sztárja. Csodálhatjuk őket, tapsolhatunk nekik. De tévedés ne essék: van köztük nem is egy, aki nagyon jó, szeretnivaló, csak a túlhajszolt reklámozás szegi kedvünket. De lehet, hogy csupán én látom így.

 

Furcsa és idegen a stúdió közönsége is. Fizetett statisztákat használnak, akik jelzésre tapsolnak vagy derülnek. Világszerte így van ez, tudom. Én meg egykor azért harcoltam a Telefere felvételein a Mikroszkóp Színpadon, hogy csak pénzes jeggyel lehessen bejönni. Nem az enyém lett a befolyó összeg, úgy véltem viszont, jobb közönséget kapok, ha áldozatot is hozott a vendég a részvételért. Szereplőimmel mindig csak a színpadon találkoztam – nem az előadás előtt –, hogy az üdvözlő kézfogás se szerepjátszás, hanem valódi köszöntés legyen. Ma már látom, amatőr dolog a spontaneitás. Én azonban nem tudnék mást tanítani.

 

Nincs igény a valóságra?

A véletlennek nem jár esély.

Miért?

Gondolom, kockáztatja a biztonságos lebonyolítást.

A tanítványainak a Színművészetin biztos nem ezt tanította. Szokott velük találkozni?

A minap volt egy különleges összejövetel.

A legelső osztályom húsz éve végzett. A „híresek” – többek között Holló Márta, Marsi Anikó, Máté Kriszta, Batiz András, Jáksó László és Kolosi Péter – kitalálták, hogy ebből az alkalomból ebédeljünk együtt a Kiskakukkban. Meghívtak osztályfőnök társammal, Horváth Ádámmal együtt. Bár nagyjából tudtam, mégis mindenkivel elmondattam, mi történt vele az elmúlt húsz évben.

Azt is megkérdezte valaki, hogy Marsi Anikó miért vállalt híradós műsorvezetést a mostani a TV2-n?

Azt is.

És?

Ahogy mondtam az imént!

A politika fölülírhat emberi kapcsolatokat?

Azt hiszem, igen. Így volt ez máskor is. A nyilaskorszakban, az azt követő koalíciós időben, majd a követő rendszerek mindegyikében. Sokan igazodtak viselkedésben, gondolkodásban, megnyilvánulásokban. A politika megosztja az embereket.

Ma is?

Persze.

Azt meg lehet tenni, hogy a 888.hu listáz és „Soros-bérencnek” nevez külföldi tudósítókat?

Botrányos. Ugyan az említett online topic nem hivatalos fórum, de akkor is. Ki az, aki veszi a bátorságot, hogy eldöntse, kit hova soroljon és miért?

Egyesek szerint a Soros-plakátok antiszemiták, a negyvenes éveket idézik. Ön mit gondol erről?

Egyszer régen, még óraadó voltam a Színművészeti Főiskolán, egy riport agresszív kérdezője kapcsán azt találtam mondani, hogy aki a mi mesterségünkben felülkerekedik, az alulmarad. Az ön kérdésére is ugyanez vonatkozik: előbb-utóbb visszájára fordulhat, ha valakire ilyen tömegével öntik a vádakat.

Tehát antiszemita a Soros-plakát?

Én olyan öreg vagyok, hogy emlékszem a nyilasidők plakátjaira is: játék ez a tűzzel.

Amikor augusztusban Esztergályhorvátiban szerettek volna nyaraltatni néhány menekült gyereket, a pici falu fellázadt, a minap ugyanez történt Őcsényben. Pedig egyik községben sem láttak még menekültet.

Tudok róla. Rémületes.

A média hitette el velük, hogy „Soros küldte a migránsokat a faluba”.

Biztos benne, hogy a sajtó volt?

A politika.

Látja, tudja maga.

Csakhogy szinte a teljes média a politikáé.

Örökre?

A cikk szerzője Lampé Ágnes

Nézze meg Lampé Ágnes teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Parászka Borókáé a júniusi díj

2 órája

Júniusban Parászka Boróka 168ora.hu-n megjelent Gyermekvadászat után – Rohingya túlélők vallomásai című cikke nyerte el leginkább a zsűri tetszését.