Igaz, hogy miután tizenkét évesen szembesült a háború borzalmaival, a Madách Imre Gimnáziumban kezdett el színházzal foglalkozni, aminek eredményeképpen még nem volt érettségije, amikor felvették a színművészetire?

Igaz, én vagyok az a különleges állampolgár, akinek ugyan kitüntetéses diplomája van, de érettségije nincs. Gimnazistaként leadtam a Nemzeti Színház igazgatói titkárságán egy darabom, amelyet az akkori vezető, Major Tamás elolvasott, és ajánlotta, hogy jelentkezzem a főiskola induló rendező szakára, az érettségi ráér.

Gyorsan érkeztek a sikerek, 22 évesen rendezi meg az akkor formabontónak számító Csárdáskirálynőt, főszerepben Honthy Hannával, majd 1963-ban színházi felvétel is készül, 1971-ben pedig egy ugyancsak elismert filmváltozat Psota Irénnel.

Az egész olyan egyszerűen történt, volt az Operettszínháznak egy zseniális igazgatónője, Gáspár Margit, aki látván néhány sikeres rendezésem, rám bízta. Emlékszem, a próbák egy részét katonaruhában tartottam, éppen akkor végeztem a főiskolásoknak kötelező három hónapos tiszti iskolát Hajdúhadházán, miniszteri paranccsal jártam be a színházba. A darab premierje 1954-ben volt, Illyés Gyula azt mondta: „Végre egy kis szürrealizmus!”. Ehhez képest a későbbi tévéfelvétel kissé megkopottra sikerült. A filmre sajnos az a tény rányomta a nem feltétlenül pozitív pecsétjét, hogy a külföldi terjesztés kedvéért, két nemzetközi sztárt szerepeltettünk, Anna Moffot és René Kollot, akik inkább énekesek voltak, mint színészek és már nem voltak éppen fiatalok. A koprodukciós partnerek miatt pedig sok olyan dolgot nem tudtam megvalósítani, amit szerettem volna. Ettől még a mai napig árulják a DVD-t a világ több országában, ami feltétlenül köszönhető Psota, Latinovits és Mensáros zseniális alakításának.

Időközben egyik napról a másikra lett tévés vezető.

1962-ben Petrovics Emillel és Ungvári Tamással az első magyar musicalszínházat, a Petőfit vezettük, amikor egyszer csak közölték velem, hogy a televízióhoz helyeznek művészeti vezetőnek.

Szinetár Miklós (Fotó: Valuska Gábor)

Az 1965-ös Ki mi tud? zsűrijében ismerte meg az ország. Miben volt más egy akkori tehetségkutató?

Más műfajról beszélünk. A maiaknak több eredményes üzleti vetületük van, az meg talán sokszínűbb volt, egy zongoraművész könnyedén helyet cserélhetett egy bűvésszel. A másik alapvető különbség, hogy ugyan a Ki mi tud? egy műsor volt, de nem akként kezeltük, és ezt nem is várta el senki, ennek megfelelően azt mondtunk, amit akartunk, minden akkor és ott dőlt el élőben, nem volt direkt szerkesztés, nem jelöltek ki irányokat. Elképzelhetetlen volt, hogy Majornak, Pernye Andrásnak vagy nekem bárki megmondja, hogy a feszültség fokozása érdekében ezt vagy azt csináljuk.

1971 és 1986 között a televízió ismeretterjesztő és kulturális műsoraiért volt felelős. Abban az időben hogyan lehetett a nézőknek kikapcsolódást nyújtani úgy, hogy közben ismeretet is terjesztettek számukra?

Monopolhelyzetben voltunk, a televízió uralta az országot. Olyannyira, hogy olyan lakásban laktam, amelyet panelépületek vettek körül, és rendszeresen kiálltam a teraszra, hogy körbenézzek, hány helyen villog a képernyő. Szinte nem volt olyan lakás, ahol ne nézték volna a televíziót. Másrészt sokat segített, hogy nemcsak közvélemény-kutatásokat, köztük nézettségi mutatókat elemeztünk, de tetszési indexeket is. A kettő között óriási a különbség.

Képzelje, volt olyan hét, amikor torony magasan Szophoklész Elektrájának a tetszési indexe volt a legmagasabb! Hangsúlyozom, nem azért, mert egy emelkedett műről van szó, hanem mert nagyon jó krimi is! A televízió egy létező test volt, saját szerkesztőkkel, rendezőkkel, díszlet- és jelmezraktárral, ráadásul a saját remek embereim – Zsurzs Éva, Esztergályos Károly és Fehér György – mellett az összes tehetséges színházi és filmes rendezőt is magunkénak tudhattuk, Fábri Zoltántól Kalmár Tiboron át Makk Károlyig, Vámos Lászlótól Ádám Ottón át Szabó Istvánig. Pedig a televíziót másodosztályúként kezelték a filmhez képest. Nagy elégtétel számomra, hogy a regnálásom alatt készült tévés produkciók fennmaradtak, míg sok filmes rendezőre már nem is emlékeznek.

Mi volt a Szinetár-féle televíziós ars poetica lényege?

Fontosnak tartottam, hogy sok különböző ízlésnek feleljünk meg. Azt szoktam mondani, hogy ha a televízió egy címer lett volna, akkor egy zöld mezőben az „is” szó szerepelt volna rajta. Műsorra kell tűzni magyar nótát és dzsesszt is, hátha az, aki az egyiket meghallgatja, ottmarad a következőre, ezzel tágul a világlátása.

Az Aczél György fémjelezte kultúrpolitikában a tévére politikai eszközként tekintettek, igaz, a művészeti terület nem volt központi kérdés.

Nagyon taktikus politika volt, amely hagyta a kultúrát érvényesülni. A kettő élesen elvált egymástól. A politika nagyon szabályos szocialista szellemben készült, de a kultúra más volt, mint az NDK-ban, a Szovjetunióban vagy Romániában. Ha manapság meglátok egy-egy korabeli „bátor” tévéjátékot, mindig felteszem magamnak a kérdést, hol mernének ma olyan kritikus és újító szellemű műsorokat csinálni, mint mi akkoriban.

Nem azzal van tehát a baj, ami van, hanem azzal, ami nincs.

Ma ritka az olyan műsor, amelyik négy-ötszázezer igényes nézőt célozna meg, csak olyan van, amelyik vagy pár ezer kifinomult ínyencet, vagy két-hárommillió szellemi hamburgerfogyasztót akar kiszolgálni.

Húsz évig voltam a monte-carlói televíziós fesztivál zsűritagja olyan világnagyságokkal, mint például Vittorio de Sica. Ebből kifolyólag úgy öt évvel ezelőtt a monacói herceg visszahívott, hogy legyek a Preselection Committee tagja. Minden év márciusában megnéztünk százhúsz tévéfilmet, amelyek közül kiválasztottuk azt a huszonötöt, amelyik versenybe került. És az volt a tapasztalatom, hogy nagyon sok, ízlésemnek megfelelő tévés alkotás született Bulgáriától Dél-Afrikáig, olyan, amely művészi, igényes, de emberi fogyasztásra alkalmas. Nem egy lila értelmiségi csemege, de nem is a megszokott prolietetés.

A mi közszolgálati egyes csatornánkról tudjuk, hogy egy demokráciában igen szokatlan módon átpolitizált, az ötös csatornán viszont sok a hasznos kulturális tartalom, de nem reklámozzák. A kereskedelmi tévéadók mintája pedig sajnos nem annyira az észak-európai, az angol vagy a dán, mint inkább a Berlusconi-féle olasz.

Szinetár Miklós (Fotó: Valuska Gábor)

Voltak olyan műsorok, amelyek annak idején folyamatosan kiverték a biztosítékot. Az egykori munkatársak szerint mégis minden alkalommal kiállt mellettük.

Valóban mindig és mindenhol gondoskodni akartam a munkatársaimról, akik értékesek voltak. Ezt talán azért tehettem meg, és ez igaz a tévén kívül az Operettszínház és az Opera irányítására is, mert a vezetői állást soha nem tartottam fontosnak. Az többnyire balul végződik, amikor valaki nagyon fontosnak gondolja magát, túlbecsüli a szerepét, és azt éjjel-nappal nagy erővel igyekszik játszani, megtartani. Mindig abból indultam ki, hogy ha holnap elküldenek, akkor sem történik semmi, de addig, amíg ott vagyok, azt akarom, hogy a munkatársaim biztonságban és jól érezzék magukat, és nem utolsósorban hogy én is jól érezzem magam!

A feleségem (Hámori Ildikó színművésznő – a szerk.) mesélte egyszer, hogy az egyik darab első próbáján a rendező közölte a színészeivel, hogy nem tud nekik mást ígérni, mint rengeteg izzadtságot, szenvedést és küzdelmet. Erre a feleségem felállt, köszönt és eljött, mert ilyet utoljára Churchill mondott egy világbirodalom élén, amelyik az élethalál harcát vívta és nem egy koszos próbateremben, egy vígjáték első próbáján egy rendező, aki a legmodernebb cseltoprongyban abszolút művésznek öltözve. Erre szoktam azt mondani: „Jajj, ha én csak egyszer tudnék ennyire művésznek kinézni!”

Az Operettszínház és az Opera az édesanyja, aki felnevelte, a televíziót viszont ön nevelte fel – mondta korábban. Milyen felnőtt lett ez a gyermek?

A rangos nemzetközi Prix Italiának én voltam az első és egyben utolsó közép-kelet-európai elnöke. Persze abban a bizonyos tévés irattárban sok feljelentés található rólam, amiért például behoztam a nyugatnémet filmeket, vagy amiért nem voltam eléggé párthű. 28 év után, a rendszerváltáskor küldtek el a Magyar Televíziótól.

Szinetár Miklós (Fotó: Valuska Gábor)

197 darab, köztük tévéfilmek, filmek, színházi előadások, 14 országban, 20 városban. Volt az élet tetején, de több alkalommal került padlóra is.

Az első tévés kudarc 1965-ben ért, amikor leváltottak mint művészeti igazgatót, de mivel népszerű voltam, megtartottak rendezőnek. Azokban az időkben rendeztem a Bánk bánt, Az ember tragédiáját vagy a Halálnak halálát, amellyel több díjat nyertem, köztük a legnagyobb katolikus tévés szervezet, az UNDA elismerését is.

1976-ban egy nagyobb fordulat állt be a pártban, és hogy ne csak baloldali vezetők legyenek, kineveztek elnökhelyettesnek, ami egy alku tárgya volt, és 1986-ig tartott, amikor durván leváltottak Csoóri Sándor és Sára Sándor Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál című dokumentumfilm-sorozata miatt, amelynek legnagyobb bűne az volt, hogy kirajzolódott benne a Nagy-Magyarország térképe, így megint főrendezővé tettek egészen a rendszerváltásig.

A rendszerváltás után Pozsgay Imre, aki akkor államminiszter volt, behívatta a televízió egész vezetőségét. Én ugyan csak főrendező voltam minden hatalom nélkül, de névleg a vezetőségbe tartoztam, úgyhogy jelen voltam.

Pozsgay annyit tudott nekünk mondani, amennyit Madách Az ember tragédiájában: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Vajda György elnökhelyettes erre azt felelte: „Érdekes, de nekem egy másik idézet jut eszembe.” Pozsgay visszakérdezett, hogy az, amelyik úgy szól: „Robespierre, követni fogsz!” „Az” – felelte Gyuri, és így is lett.

Van olyan gondolata, amely a tollában maradt?

Készítettem két útifilmet Kínáról, akikkel akkor éppen nem ápoltunk jó politikai viszonyt. A helyi filmesekkel megbeszéltem, hogy megrendezem a Turandotot az eredeti helyszínen, a Tiltott Városban. Amikor hazajöttem, kiderült, hogy az opera jogtulajdonosa Herbert von Karajan, aki nagy nehezen hajlandó volt fogadni, igaz, ehhez előtte el kellett küldenem egy filmemet. Salzburgban vártam, hogy „felszáll-e a füst”, és végül fogadott, megállapodtunk a részletekben, igen ám, de arra nem számítottam, hogy a tévé külügyi osztályának derék sztalinista vezetője, aki korábban is számos alkalommal feljelentett, elszabotálja a levelezésem, ami ugye, csak rajta keresztül történhetett. Később irigykedve néztem Bertolucci Az utolsó császár című filmjét, amely ugyanazon a helyszínen, és ugyanazon kameraállásokkal készült, amelyet én is kinéztem magamnak. Ma is megvan a kész forgatókönyvem.

Két remek osztályom van a Zeneakadémián, és talán a Don Giovannit és a Faustot még meg tudnám rendezni, de az életkor óhatatlanul szűk kereteket szab. Időtlen idők óta van egy forgatókönyvem Lehár Ferenc A víg özvegyéből is, de olyan zenés filmet, amelyet én szeretnék, más nem támogat. A pályámat bizonyos értelemben befejezettnek tekintem. Nincs bennem hiányérzet!