A harmadik trimeszterben a baba még vízen átszűrt, csontok és szövetek által torzított hangokat hall, elsősorban az édesanyja szívdobbanásait. Az újszülött képes felismerni a ritmusban fellelhető hibákat, ha az anyaméhben már hallotta a helyesen megkomponált dobjátékot, és sírásában felismerhető a hozzá beszélő felnőttek nyelvének dallama. Mindazonáltal a hangészlelési folyamat fejlődése csak a kamaszévekben fejeződik be, többek közt ez az oka annak, hogy szülőket sápasztóan hamis a cuki óvodások éneke. Ahogy Winkler István mondja: a hosszantartó fejlődésnek nagy a költsége, a saját hangunk pedig akár tükörnek is tekinthető. A Magyar Tudományos Akadémia Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének vezetőjével, a Hang- és Beszédészlelési Kutatócsoport tudósával a hallásról és a hangészlelésről beszélgettünk a Médiapiac 2019-es 5. számában.

Mi a hang?

A hang a levegőben terjedő rezgések, nyomáshullámok azon része, amit a fülünk, hallórendszerünk képes befogni. 2 herztől 20 kilohertzig terjed az a tartomány, amit az ember észlel, bár vannak olyan fajok, amelyek ez alatti vagy efölötti értéket is észlelnek. Gyakran hasonlítják a hangot a fényhez, amikor a működését próbálják elmagyarázni, a fényhez képest a hang azonban sok tekintetben eltérő. Először is mi legtöbbször visszavert fényt érzékelünk, a napfény vagy egy lámpa fénye ugyanis legtöbbször egy tárgyról visszaverődve észlelhető. Ezzel szemben a hang mindig a forrásból érkezik, az eredeti forrásából halljuk, visszavert hanggal esetleg visszhangként találkozhatunk. Másrészt a fény esetében létezik takarás, a hangnál viszont nincs ilyesmi: a hang átmegy a tárgyakon, amelyek esetleg gyengíthetik. A hangok ugyanakkor összekeveredhetnek, mert ugyanabban a közegben találkoznak egymással. Ez okozza az egyik legnagyobb problémát, amit az agyunknak meg kell oldania: meg kell találnia, hogy mi volt a forrás, hogy miről is hoz információt az a hang, amit épp hallunk.

Mikor alakul ki az emberi egyed hallása?

Igazán már a harmadik trimeszterben hallanak a babák, körülbelül a hetedik hónap táján a hallórendszer kifejlődik, és valamennyire működik is. Erről van az édesanyáknak általában anekdotikus tapasztalata, tudniillik hogy a baba elkezd rugdalni, ha valami erős hang hallható kívülről. Az anyaméhben is hallunk már tehát, de ez arra hasonlít, mint amikor a víz alatt hallgatózunk, és minden egyéb szöveten is át kell hatolnia a hangnak. A mélyebb hangok, a ritmusok, a dobogás, például a szívdobogás azok, amik könnyebben észlelhetők.

Ez az oka annak, hogy a fiatal babák az édesanyjuk mellkasára helyezve megnyugszanak– felismerik a szívdobogást.

A hallás fejlődése persze itt nem fejeződik be. Az újszülötteknek sok tekintetben gyenge a hallásuk, még nem fejlett a megkülönböztető képességük. Míg a felnőttek egyszázaléknyi frekvenciaeltérést már észlelnek, a babáknál ez az érték öt–tíz százaléknál van, és néhány más paraméterben is rossz a kezdeti megkülönböztetés, ráadásul ezek esetében többnyire nagyon lassú a fejlődés. Sokan tapasztaltuk már, hogy egy óvodáskorú gyermek hihetetlenül falsul tud énekelni, ami azért van, mert ő maga nem hallja nagy pontossággal a hangmagasságot, nem a zenei képességei rosszak tehát, hanem nincs még a tetőfokán a megkülönböztető képesség. Ez körülbelül tíz-tizenkét éves kor körül éri el azt a szintet, amikor már teljesnek tekinthető a hangészlelés érése.

A hangerősség, hangmagasság, helymegkülönböztetés terén – a legegyszerűbb paraméterekben – rosszak a babák kezdetben, a komplikált dolgokra viszont majdnem ugyanúgy képesek, mint a felnőttek. Ha egyszerre több hang szól, akkor szét tudják választani őket a forrás szerint, vagy változó hangsorokban meg tudják találni a közös szabályosságot. Ezek nagyon fontosak például ahhoz, hogy beszédet tanuljunk: senki sem tudja úgy beszélni tanítani a gyerekét, hogy ugyanazt az egy magánhangzót mondogatja ugyanazon a módon. Ezeket az ismétlődéseket a babák abból szedik ki, ahogy beszélünk, márpedig a beszédünk változékony, hiszen ugyanaz az ember is alkalmanként különbözőképpen mond el egy dolgot. Másképp is kell kiejtenünk a dolgokat attól függően, hogy mit akarunk kifejezni, másrészt az ember nem robot, úgyhogy nem is tudja ugyanazt a dallamot ismételgetni folyamatosan. Mindahhoz, ami a mindennapi világban kell, a baba nem azokat a képességeket kapja meg, amelyek a precíz megkülönböztetést segítik, hanem amelyeknek a segítségével jól lehet tanulni.

Ez csak az emberre jellemző?

Ebben az ember nagyon más, mint az állatvilág tagjai. Az újszülött zebra néhány óra után talpra áll, és elkezdi követni a csordát, ami azt jelzi, hogy a látása jó kell hogy legyen. Az embergyerek látása és hallása nagyon sokáig fejlődik, sokkal éretlenebb állapotban jön tehát a világra, sokkal flexibilisebb ugyanakkor, többet tud megtanulni, mint a zebra. A kis zebra kap egy készletet, ami jól működik, változtatni azonban már nem lehet rajta, mi viszont egy tanulókészletet kapunk, amellyel a képességeinknek megfelelően jobban vagy rosszabban fogjuk megtanulni azokat a dolgokat, amikre szükségünk van. Az embergyerek általában is fejletlenül jön a világra, nagyon sokáig kell tehát gondoskodni róla (minél lentebb megyünk a törzsfejlődés fáján, annál fejlettebb a megszülető új egyed, vagyis annál kevesebb gondoskodást igényel). Mivel az újszülött nem tud hozzájárulni a táplálékszerzéshez, ellenben etetni kell, és meg kell védeni, a hosszas gondoskodásnak, nevelésnek nagy a biológiai értelemben vett költsége. Ezzel együtt viszont azt kapjuk, hogy sokkal alkalmazkodóbbak vagyunk, és valószínűleg ennek köze van ahhoz, hogy az ember mindenfelé tud élni a világban, a zebra pedig csak nagyon kevés helyen.

Miért jók a csecsemők a komplikáltabb hangészlelési feladatokban?

A fejlődés a hangészlelés szempontjából azzal indul, hogy ki tudjuk venni a hangkavalkádból az ismétlődő, szabályszerű hangokat. Ezek közé tartozik a zene és a beszédhang, amiket nagyon hamar elkezdünk felszedni, az ehhez szükséges képességeink, például a ritmusérzékelés ugyanis nagyon korán kialakul, egy felütést egy újszülött is ki tud hallani a ritmusból. Egy pár hónapos csecsemő már meg tud különböztetni egy ambivalens ritmust az alapján, hogy hogyan hintáztatják. Érdekes, abban vagyunk jók, hogy a szabályosságokat felismerjük a világban. Erre azért van szükség, hogy minél hamarabb megtanulhassunk kommunikálni a világgal, aminek többféle módja is van, ezek közé sorolhatjuk akár a zenét is. A hallórendszerünk kezdeti fejlődése tehát elsősorban a kommunikáció szolgálatában áll.

Ha egy baba ismétlődéseket figyel meg, és azokat utánozza, akkor a nyelvi sajátosságoknak megfelelően fog gügyögni, sírni?

Ezt vizsgálatok igazolják. Német és francia csecsemők sírását mérték, és a sírásmintájukban benne volt a nyelv dallama. Ezen az elven mondhatjuk azt, hogy a babákat hozzá lehet szoktatni egy hangkörnyezethez. Finn kísérletek során harmadik trimeszterben lévő anyukák egy csoportja hallgatott egyféle afrikai dobjátékot, míg egy másik csoportja nem. A gyerekek megszületése után csak az anyaméhben dobjátékot hallgató csoport detektálta automatikusan a dobdallamokban elhelyezett apró hibákat. A hangkörnyezethez, zajokhoz, dallamokhoz hozzá lehet tehát szoktatni a babákat.

Prozódia – a nyelv dala: A prozódia szakkifejezés a nyelvészetben a beszéd ritmusát, hangsúlyozását, hanglejtését ésfolyamatosságát jelöli. Ez utóbbi nagyon fontos eleme a beszédnek, mert rengeteg információt hordoz. A tartalmat azonban többnyire meg lehet érteni anélkül is, hogy jól lenne megfogalmazva a mondandó. A mindennapi beszédben mégis nagyon gyakran használjuk a prozódiát, nemcsak arra, hogy elválasszuk a mondatokat, gondolatokat, hanem arra is, hogy értelmet is adjunk a szövegnek, ehhez viszont nem szükséges a fejlett hangmegkülönböztetés képessége, általában elég az úgynevezett dallamkontúr észlelése.

 

Miért kellemetlen visszahallani a saját hangunkat felvételről?

Mert nem érezzük ugyanolyannak, mint amilyennek akkor halljuk, amikor beszélünk. Amikor beszéd közben halljuk a saját hangunkat, az csontokon keresztül érkezik a fülünkbe, és ezáltal más a frekvencia-összetétele, mint amikor a beszédhangunk a levegőn keresztül jut el a hallószervünkhöz. Amikor visszahalljuk, akkor azt hallgatjuk, amit egy másik ember is hall, másféle szűrőn megy tehát át. A másik oka ennek a diszkomfortérzésnek, hogy az ember minden cselekedetében nem tudatosan készül arra, hogy mi fog történni. Van az az átverés, amikor egy nehéznek látszó, de egyébként nagyon könnyű tárgyat kell felemelnie valakinek, és a felemelés pillanatában eldobja. Ez azért van, mert készül arra, hogy milyen lesz felemelni az adott tárgyat, és ezért más erőt fejt ki. Ugyanez történik, amikor a saját beszédünket visszahalljuk: nem tudunk felkészülni rá, hogy mit fogunk hallani, és ezért másképp dolgozzuk föl, idegennek érezzük, miközben tudjuk, hogy a sajátunk.

Általánosságban véve min múlik az, hogy egy hangot kellemesnek vagy kellemetlennek érzékelünk-e?

A zenei hangokra vonatkozólag végeztek olyan méréseket, amelyek arra szolgáltak, hogy megállapítsák, mely akkordok tűnnek kellemesnek vagy épp disszonánsnak, de általánosságban véve nem vagyunk tisztában azzal, hogy egyes zajok miért váltanak ki kellemetlen érzéseket az egyénből. Azt tudjuk, hogy ezek idioszinkratikus (nem szokványos, eltérő) reakciók, hiszen nem mindenkit zavar a körömreszelés zaja vagy épp az, ha megcsúszik a kréta a táblán. Vannak ugyanakkor olyan hangok, zajok, akár zenék is, amelyek az egyik embernek közömbösek, egy másiknak pedig tetszetősek, kellemesek.