Több mint négyszáz jelmeztervet készített színházi produkciókhoz Magyarországon és szerte a világban, de több tucat filmes munka is fűződik a nevéhez. Tizennégyszer kapta meg a Színikritikusok Díját, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, akit egyedüli magyarként Oscar-díjra is jelöltek a kosztümjeiért. Szakács Györgyit ma is ugyanaz a szenvedély hajtja, mint kislányként, amikor az édesanyja divatszalonja felé vezető úton még csak megcsodálta a csipkegallérokat. Az Alkotni születtünk interjúsorozat nyolcadik része.

Hogyan jut el a fiatal értelmiségi lány egy Váci utcai divatszalonból az építésztanulmányokon keresztül a jelmeztervezésig?

Bizonyos értelemben véletlenül. Nem volt bennem tudatos elhatározás a szakma felé. Kislányként iskola után minden időmet édesanyámnál, a Váci utcában a divat, a ruhák, a kosztümök bűvöletében töltöttem. Az üzletben főleg szabásmintákat készítettek, és az országban egyedülálló módon olyan textilipari szakirodalom állt az érdeklődők rendelkezésére, amelyet a Vogue és egyéb világlapok csak kiegészítettek. Szabadidőmben ezeket, illetve folyóiratokat lapozgattam. Az üzlet egyfajta oázis volt a Váci utca 10. szám alatt, a Rotschild-szalon mellett, ahova mindig sokan betértek, köztük híres emberek, írók, művészek. Hihetetlen mázlim volt, olyanokkal találkoztam, mint Simonyi Imre, Csoóri Sándor, Ottlik Géza, Major Máté vagy Várkonyi Zoltán. Ezen a helyen még József Attila is járt, korábban ugyanis könyvesboltként működött (Cserépfalvi Imre 1929-ben nyitotta meg könyvesboltját – a szerk.), sok évtizeden keresztül a magyar irodalmi élet egyik találkozóhelye volt.

Ezt követően anyám directrice lett egy másik Váci utcai divatszalonban, ahol szintén nézhettem a ruhakészítés folyamatát, közben pedig nagyszerű szabásznőket ismerhettem meg.

Jó tanuló voltam, mégsem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. A színház világa mindig vonzott. Csiszár Imrét tizennégy éves koromban ismertem meg, egy gimnáziumba jártunk. Emlékszem, az első beszélgetésünk alkalmával azt mondta: „Ha majd egyszer megrendezem A vihart…” (Nevet.) Persze soha nem rendezte meg. Egyfolytában színházba jártunk, szinte minden előadást megnéztünk. Ugyanebbe a gimnáziumba járt a férjem, Szlávik István is. Ő már akkor elhivatott volt, tudta, hogy díszlettervező lesz. Édesapja egyik legjobb barátja Vogel Erik volt, gyerekként – hozzám hasonlóan – ő is magába szívott sok mindent, egy másik műfajból.

A hetvenes évek elején nem lehetett jelmeztervezést tanulni, ezért építészmérnöki karra jártam, majd hamarosan nagyot fordult velem a világ. Az történt ugyanis, hogy Major Tamás felvette a Színművészeti Főiskola rendező szakára Csiszár Imrét, aki megkért, tervezzem meg a jelmezeket a vizsgaelőadásához. Majd egyszer csak Major is felkért, Molière Tudós nők című vígjátékához készítettem jelmezeket. A szereplők: Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Igó Éva, Básti Juli… Legendás előadás lett. Szerencsés vagyok, hogy ő indított el a pályán, sokat tanultam tőle.

Három nővér a Katona József Színházban 1985-ben
Három nővér a Katona József Színházban 1985-ben

1983-ban ő hívott a Katona József Színházba is. Azóta is folyamatosan dolgozom a Katonában, harminchat éve, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor rendezéseiben, több mint hatvan előadáshoz készítettem jelmeztervet, köztük a Három nővér, A revizor és a Catullus című darabokhoz, amelyek világhírt hoztak a színháznak. De fontos megemlítenem a Radnóti Színházat is, ahol folyamatosan dolgoztam, főleg Valló Péter rendezéseiben. A hetvenkedő katona, Nóra, Ványa bácsi, sok emlékezetes előadás.

A revizor a Katona József Színházban
A revizor a Katona József Színházban

Úgy tudom, Major ajánlására hívott Ascher Tamás az aranykorát élő kaposvári Csiky Gergely Színházba a Chicago előadására. Később szinte minden ottani rendezővel dolgoztam, Ács Jánossal, Gothár Péterrel, Gazdag Gyulával, Babarczy Lászlóval. Ennek az időszaknak a Marat/Sade-előadás lett a csúcspontja.

Ezzel párhuzamosan dolgoztam Miskolcon, főleg Csiszár Imre rendezte darabokban: Peer Gynt, Galilei élete, Az ember tragédiája, A tribádok éjszakája. Sorolhatnám. Az utóbbi két színház legnagyobb korszakát élhettem meg és dolgozhattam végig egy csodálatos alkotóközösség tagjaként.

Mi az első emléke a kreativitással kapcsolatban?

Egy időszak jut eszembe. Kilencéves koromban Szentendrén, csodálatos környezetben, művészek társaságában éltem, szüleim egyetlen gyerekeként külön világot alakítottam ki magamnak. Olyan érdekes, a mai napig visszaköszönnek az akkori képzetek, a félig kiszínezett valóság. Mindig nagyon fontos volt számomra az esztétikum, a szépség. Emlékszem, milyen csalódás volt Pestre költözni. (Nevet.)

Szakács Györgyi
Szakács Györgyi

Mikorra datálható a régi ruhák, textilek, csipkék iránti gyűjtőszenvedélye?

Édesanyámhoz rendszerint a mai Ferenciek terén keresztül mentem, ahol a Klotild-palota aljában működött egy régiségüzlet. A kirakatban elhelyezett csodálatos tárgyakat naponta megcsodáltam. Az érdeklődésem komplex volt, ma is nagyon szeretek például festményaukciókra járni, de annak ismeretében, amit eddig meséltem, illetve azért, mert egy százéves felsőrész vagy egy csipkegallér nem került sokba, a gyűjtés ebben a műfajban ragadott magával leginkább.

Minden érdekel, ami szép, amiről nincs ismeretem, ami időutazásra invitál, amiből tanulhatok. Ha külföldön dolgozom, mindig bemegyek a könyvesboltokba, hogy megnézzem, van-e olyan mű, amelyet nem ismerek, vagy érdekes lehet.

Napszállta (Fotó: Mozinet)
Napszállta (Fotó: Mozinet)

A Napszállta kapcsán lehet tudni, hogy Nemes Jeles László apró részletességgel figyelt mindenre, például a kalapokat ugyanazzal a technikával kellett elkészíteni, mint abban korban, amelyikben a film játszódik. Mennyire jellemző, hogy a magyar színházi és filmes világ ennyire nagyvonalúan és magas művészi érzékkel kezeli a jelmezeket?

A szakmám elengedhetetlen feltétele, hogy rendelkezzem történelmi tudással, hogy kérjen bármit a rendező, azt el tudjam helyezni időben. A mai színházi világ egyre távolodik a történelmi jelmezek használatától, mindennek az aktualitását keresi, sokkal inkább a stilizált vagy a mai ruhákat preferálja. A rendezők részéről sincs igény a korabeli darabokra, mert nagy anyagi ráfordítással járna az elkészítésük, ráadásul a szakmai háttér is egyre kevésbé adott hozzá. Sorolhatnám a nagy magyar színházakat, ahol nincs szabóműhely. A régi Nemzeti Színház jelmezraktárát szétbombázták, a díszletgyártását és a cipészműhelyét megszüntették. Ezekben több évtizednyi munka volt, a lerombolásuk nagy űrt hagyott maga után. Különleges szerencsém volt, hogy olyan színházakban dolgozhattam, amelyek még olyan konstellációban működtek, mint a Monarchia idején. Emlékszem, amikor Jancsó Miklóssal terveztük a Csárdáskirálynőt, és mindössze két hét volt a kosztümök elkészítésére, szóltam a jelmeztárvezetőnek, hogy legalább húsz-huszonöt frakkra lesz szükségem, és azok határidőre, hibátlanul elkészültek. Nagyon sokat köszönhetek azoknak a kiváló szakembereknek, akik végig segítettek a pályám során. Sajnos egyre kevesebben vannak.

Milyen kapcsolatban áll egymással a jelmez és a dramaturgia?

A színház és a film műfaját külön kell választani. Már csak azért is, mert színpadon nem feltétlenül érvényesülnek a részletek, amelyek a filmen viszont felnagyítódnak. A legfontosabb, hogy miután elolvastam a darabot vagy a forgatókönyvet, megértsem a szándékot, illetve magát a rendezőt, a színészek szerepét. Nagyon empatikus csapatmunkáról van szó. Bíznunk kell egymásban. Így kerülhető el, hogy a jelmez öncélúan rátelepedjen az alkotásra.

Szakács Györgyi (Fotó: Csibi Szilvia/Nők Lapja)
Szakács Györgyi (Fotó: Csibi Szilvia/Nők Lapja)

A jó jelmez mindig a tartalmat szolgálja, és nem minden esetben kell észrevenni, sőt, sokszor kevésbé dekoratívnak lenni a legnehezebb. A lényeg, hogy a néző elhiggye, amit lát.

Erre volt jó példa a már említett Marat/Sade-előadás, amely a Kádár-rendszer egyik legnagyobb tabuját hozta be a képbe, az 1956-os forradalmat. Rendkívül fontos volt, hogy hitelesek legyenek a kosztümök, és majdnem mindent teljesen eredeti ruhadarabokból raktunk össze. Az előadás túlzások nélkül színháztörténeti jelentőségűvé vált, pedig igyekeztek elhallgatni.

Korábban azt mondta, a színházban a jelmeztervező által elképzelt kép valósul meg, míg filmen az operatőré.

A kulcs a láttatás. A hagyományos színház egy kép, amely a díszlettervezővel közös munka eredményeképpen jön létre. Színpadon a jelmez bele tud szólni a kompozícióba, film esetében nem is tudjuk, mi kerül vászonra a végső vágás után. Ezért szükséges a legutolsó sorban álló statisztára is odafigyelni. Nagyon nehéz munka. Fizikailag is nagy kihívás mindkét műfajban dolgozni, hiszen a színházakban későn érnek véget a darabok, a filmforgatások pedig gyakran korán kezdődnek. Ráadásul macskatermészetem van, ahonnan csak lehet, hazavezetek, ha kell ötszáz kilométert is, hogy az otthonomban pihenhessek, ne ismeretlen helyen.

Szakács Györgyi F. Kovács Attila díszlettervezővel A napfény íze forgatásán Bécsben
Szakács Györgyi F. Kovács Attila díszlettervezővel A napfény íze forgatásán Bécsben

A napfény íze című Szabó István-filmért Oscar- és Genie-díjra is jelölték. A tervezés, majd a forgatás során érezte, hogy valami különleges van születőben?

A film közel száz év történetét dolgozza fel. Nem voltam biztos abban, mennyire fogják az emberek értékelni a jelmezeket, de azt éreztem, hogy kivételesen nagyszerű művészekkel dolgozom együtt, és minden erőmmel megpróbáltam felnőni hozzájuk. Emlékszem, az első vetítésnél azon mérgelődtem, miért kellett levennem egy tollat egy kalapról, és hogy miért cseréltem le egy gallért. (Nevet.)

A napfény íze szerencsés csillagzat alatt született. A főszereplője, Ralph Fiennes nagyon kevés próbára tudott eljönni, de amikor jelen volt, maximálisan lehetett rá számítani, egy nap akár száz öltönyt is felpróbált. Nemcsak állta a sarat, de még segített is, amire sem előtte, sem utána nem nagyon tudok példát mondani, pedig igen sok nemzetközi produkcióban vettem részt.

Nem is panaszkodom. Németország, Finnország, Norvégia, Svédország. Ausztráliában Cate Blanchett játszotta Ascher Ványa bácsijának főszerepét, amelyet később óriási sikerrel mutattak be New Yorkban is. Dolgoztam a lyoni, a lipcsei és a bécsi operaházakban. Az IMDb adatbázisa szerint több mint negyven nagyjátékfilm fűződik a nevemhez.

A fehér szalag a Katona József Színházban (Fotó: Horváth Judit)
A fehér szalag a Katona József Színházban (Fotó: Horváth Judit)
A Ha elmúlik öt év a Katona József Színházban (Fotó: Horváth Judit)
A Ha elmúlik öt év a Katona József Színházban (Fotó: Horváth Judit)

Jelenleg is több színházi és filmes munkája van.

Legutóbb Milcho Manchevski Willow című filmjében dolgoztam, amelyet ősszel mutattak be Rómában, illetve Szabó István utolsó filmjében, a Zárójelentésben, amelynek február végén lesz a premierje. A filmben több operának a részlete is felcsendül, amelyek közül a Tannhäuser a szegedi operában, ugyancsak Szabó István rendezésében debütál majd. Ezenkívül a Katona József Színházban A fehér szalag és a Ha elmúlik öt év, a Nemzeti Színházban a Macskajáték című darabban terveztem legutóbb.

Macskajáték a Nemzeti Színházban (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Macskajáték a Nemzeti Színházban (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Talán kissé furcsa lesz, amit mondok, de tulajdonképpen minden munkám olyan, mint egy betegség, amiben nyakig benne vagyok egészen a premierig. Nagy szerencsém volt, hogy sok olyan értékes emberrel dolgozhattam, akik meghatározó alkotói a színházi és a filmes kultúrának. A jelmeztervezés szellemi játék, amely a kihívásokon túl szenvedéllyel tölti meg a napjaim.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Eurimages támogatás a Műanyag égboltnak

1 napja

Az Európa Tanács filmalapja 400 000 euró gyártási támogatást szavazott meg a Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta rendezésében Műanyag égbolt címmel magyar-szlovák koprodukcióban készülő animációnak.