Látványtervező, zenész, performance-művész, képzőművész. Művei jellemzően komorak, misztikusak, valamiféle varázslatosság lengi körül alkotásait. Kentaur a tehetség sokoldalúságáról, a magány pusztító erejéről, színházi és filmes díszletekről, valamint az inspiratív, 5:30 és 7:20 közötti féléber „álomállapotról”. Az Alkotni születtünk interjúsorozat ötödik része.

„Nagyon elunom, ha időtlen időkig egyfélével foglalkozom.” Ez az idézet több mint tizenöt éves, még mindig ennek szellemében élsz?

Mindig ennek szellemében éltem. A díszlettervezés, amelyet most főfoglalkozásként űzök, sem engedi meg, hogy beszűküljek. Akik korábban csak festészettel, fotóművészettel vagy bármilyen „klasszikus” képzőművészettel foglalkoztak, mára elkezdték szélesebbre nyitni a skálát, egyre több médium keveredik egy alkotásban, alkotási folyamatban. Egyszerre sok és sokféle impulzus ér minket, amit egy alkotónak szinte kötelessége befogadnia. Ezt a világ is megköveteli, amely egyre inkább olyan, mint egy nagy szabadtéri online színház vagy show-műsor. A művészetek közti határok kezdenek elmosódni. Ahhoz, hogy megalkothassak egy színházi vagy filmes teret, jelmezeket, egyre több dologhoz szükséges valamilyen szinten értenem, tudnom kell róluk, folyamatosan emberek között kell lennem, szakértő szemmel kell figyelnem a közeget, amiben élek, a mozifilmeket, a kortárs művészetek legújabb irányzatait, a legjobb kortárs látvány-, jelmez-, divat- és formatervezők munkáit. Mindemellett a szakma elvárja a klasszikus alkotások alapos ismeretét is. Mindent be kell tudnom fogadni, ami bármilyen módon segíthet up-to-date módon megoldanom egy új produkciót.

A tehetség sokoldalú?

Számomra a reneszánsz ember gondolkodás- és alkotásmódja a helyes. Nem hiszek a szakbarbarizmusban. A világ az online világon, a közösségi médiumokon keresztül állandó brainstormingban van. Ugyanúgy látom felbukkanni régebbi ötleteimet más munkájában a világ bármely táján, mint ahogy a hazai kollégáim ötleteit, anyagait idegen oldalakon, és egyre kevésbé lehet visszakövetni, ki alkotott meg elsőként egy művet. Ez újfajta hozzáállást követel.

Ma a neten keresztül könnyen eljutunk a világ bármely múzeumába, bárkinek megismerhetjük az alkotói műhelytitkait a web- vagy a Facebook-oldalán keresztül, és ott kedvünkre nézelődhetünk. Persze ez nem ugyanaz, mint amikor ott állsz személyesen harminc centiméterre a műalkotástól. Sokan élnek és visszaélnek ezzel. Bár a régi festőnövendékek is bejárták a világ múzeumait, és úgy fejlesztették a tudásukat, hogy nagy festők alkotásait másolták, de ők később az így született műveket nem adták el sajátjukként, mint néhány mai művész.

Egy ideig a zene például nagyon erősen jelen volt az életemben, de az én gesamtkunstwerk hozzáállásommal utoljára a nyolcvanas–kilencvenes években lehetett komplex előadást létrehozni, ahol egyszerre volt jelen a színház, a látványszínház, a rockzene és a videotechnika. Nyugaton más a helyzet, zenei stílustól, ízlésvilágtól függetlenül, de Beyoncétól a U2-ig egyaránt a leghíresebb látványtervezőkkel, fashion designerekkel, színházi jelmeztervezőkkel és videóművészekkel dolgoznak a koncertelőadók.

Ez pénz vagy inkább igényesség kérdése?

Nálunk egyszerűen nincs erre elegendő pénzügyi keret. Minden hazai rock/pop zenész igényességre törekszik, igyekszik megfelelni a kor elvárásainak, összművészeti produkciók létrehozására azonban nagyon kevés előadónak van lehetősége. Nem kritikának szánom, de az, hogy mondjuk az Omega pár évente csinál egy nagy bulit, ahol van egy szép nagy kivetítő, a végén tűzijáték, nem az a szint, amiről beszélek. Nekem ez így nem megy. A színvonalat finanszírozni kell, az itthoni jegyeladásokból ugyanakkor nem telik komoly látványra. A hazai közönség leginkább olyan külföldi zenekarok látványos koncertjeire költ, mint például a Depeche Mode, Bruno Mars vagy a Queen. A magyar előadókat inkább fesztiválokon nézik meg. Szégyenszemre magam sem nagyon emlékszem, melyik magyar előadó koncertjére váltottam legutoljára jegyet. Talán a Quimby és Ruzsa Magdi volt – ők mindketten nagy bulit csináltak.

Prince, David Bowie és Peter Gabriel neve hangzik el, amikor inspirációról beszélsz. Miben hatottak rád?

A legfontosabb a művészi szemléletmódjuk, de a zenei világuk is közel állt hozzám. Mindannyian összetett életművet alkottak.

A popkultúrát nem úgy próbálták meg kiszolgálni, hogy a közönségük ízléséhez képest egyre alacsonyabbra helyezték magukat, hanem a közízlést igyekeztek magasabbra, a saját művészeti elképzeléseikhez emelni, megalkuvás nélkül. A mainstreamtől teljesen idegen dolgokat vittek bele a popkultúrába, amiben nagy segítségükre voltak azok az igen komoly, világhírű művészek, akikkel körbevették magukat.

Mostanában a popzenében Pink vagy Katy Perry, Kanye West próbálkozik hasonlóval. Ők miközben abszolút a fősodorhoz tartoznak, kortárs művészeti elemeket emelnek a műsoraikba, és ez működik.

Kritikusok szerint az első szólóalbumodon Presser Gábor médiuma voltál, ő pedig a tied.

Az egész egy fantasztikus kísérlet volt arra, hogy kipróbáljunk valami mást, ami az akkori magyar mainstream zenei kultúrától teljesen elrugaszkodott, de mégis populáris volt. Pici bármilyen zenei stílusban otthon van, mégis mindig presseres marad minden, ami kikerül a kezei közül. Abban az időszakban őt is nagyon sok zenei hatás érte. Azon a lemezen még annak a kísérletező, repetitív zenének a hatása is érezhető volt, ami pofán csapott minket a nyolcvanas években. A teljes album unikális volt, Dusán remek dalszövegeket írt, fantasztikus zenészekkel dolgozhattam együtt. Zenészként erre és a 2004-es Urban Stigmára, amit Madarász Gáborral és Háry Petivel közösen jegyeztünk, mindig büszke leszek.

Presser P. Bogár, Dusán pedig Nati Krisztián álnéven írta a dalokat.

Nem akarták, hogy a két profi zenész – akik számos sikerdalt írtak különböző énekeseknek – neve rányomja a bélyegét a lemezemre.

Ha a nevük nem is, de a művészetük erőteljesen megjelent.

Azt éreztem ezen a két kiváló emberen, hogy azt szerették volna, ha a dalaiknak másfajta költészete születik meg, olyan, ami nem politizál, nem a hétvégi bulikról vagy a társadalomkritikáról szól. Más hallgatóságot célzott meg, valahol az alternatív és a mainstream pop határán. Az akkori világnézetemet próbáltuk együttesen megfogalmazni, azt, ami a korosztályomat foglalkoztatta.

Kentaur (Fotó: Valuska Gábor)
Kentaur (Fotó: Valuska Gábor)

Honnan ered a Kentaur név?

Az „őrült” Satöbbi zenekartól (1982. április 1-jén alakult alternatív rockegyüttes – a szerk.). Seres Péter, a zenekar gitáros-szövegírója a „keresztapám”. Minden tagnak szürreális nevet adott. Akkor éppen a francia szürrealista irodalomért rajongtunk. (Nevet.) Eredetileg Hintakentaur volt nevem, ami azt szimbolizálta, ahogy négy bizonytalan lábon, két szabad kézzel hintázom a különböző művészeti ágak között. Tizennyolc éves koromra lekopott a hinta szó, így lettem „csak” Kentaur.

A magány mennyire meghatározó eleme a festményeidnek?

A festészet magányos műfaj. Amikor befejeztem a főiskolát, majdnem teljesen kiléptem a képzőművészet világából is, mert annyira depresszívvé tett a műtermi alkotás magánya. Előtte még ha nem is együttesen, de egy légtérben alkottunk, egy közösséghez tartoztunk, aztán végigcsináltam két ösztöndíjat, a Derkovitsot és a Ludwigot Aachenben, majd azt vettem észre, hogy egyedül vagyok a műtermemben. Éreztem, ha így marad, ecsettel vágom fel az ereimet. Nem az volt a baj, hogy a saját démonaimmal voltam összezárva, hiszen szerintem a festészet ezek vagy mások démonainak leképezéséről szól.

A közeg sem volt alkalmas arra, hogy valami izgalmasat hozzak létre. Külföldön több képet adtam el, mint itthon. Abban az időben a hazai kortárs képzőművészeti piac teljesen belefulladt abba, hogy mindenki a politika iránt kezdett érdeklődni, illetve hogy a gyűjtők kortárs művek helyett a 19. század végi, 20. század eleji alkotásokat kezdték felvásárolni magánemberektől, amiből orbitális haszonnal jöttek ki. A kiállítások már akkor két-három nagy politikai csoport érdekkörébe tartoztak, akkor is volt jobb- és baloldal, meg volt liberális. Emlékszem, milyen hihetetlenül békés művészváros volt Szentendre, amikor 1989-ben odaköltöztem, majd a politikai nézetkülönbségek okán 1991-re már a fél város nem beszélt egymással.

A színház húzott ki ebből az életérzésből. Akkor már néhány helyen dolgoztam mint plakáttervező, díszlettervező, túl voltam egy-két Enci-féle (Eszenyi Enikő – a szerk.) produkción, így 2003-ra kiderült, egy darabig nem fogok festeni. Belemenekültem a színházba, ahol megvolt a lehetőségem, hogy kamatoztassam a kreativitásomat, és végre emberek között alkothattam újra.

Mit jelentenek számodra azok a szimbólumok, amelyek gyakran megjelennek akár a képzőművészeti, akár a színpadi alkotásaidban: a kígyó, a kés, a fal vagy a víz?

Nagyon sokat merítek az 5:30 és 7:20 közötti féléber „álomállapotból”. (Nevet.)

Annak is oka van, hogy ilyeneket álmodsz.

Részben irodalmi, részben szimbolikai háttere van, de esetenként kerestem is ezeket, hogy bizonyos dolgokat általános érvényűen fogalmazhassak meg. Úgy működöm, mint egy író, összegyűjtöm a háttéranyagot, az alapokat, a mozgatórugókat, a történetek kiindulópontjait. Minden díszletemmel mesélni szeretnék.

Kentaur (Fotó: Valuska Gábor)
Kentaur (Fotó: Valuska Gábor)

Nagyon sokat merítek a vallásos, a szabadkőműves, a szürreális, a mágikus realista szimbólumokból, amelyek végigkövetik az életem. Van olyan elem, amelyet nem tudok megfejteni. Egy pszichológussal kellene leülnöm, hogy rájöjjek, honnan ered például a kés a könyvben szimbólum.

Kritikusok szerint azok egyike vagy, akik megszüntették a magyar színházi látvány unalmát. Miben hoztál újat?

Azt hiszem, egy jó díszlet nem ment meg egy előadást, de ha összecseng a darabbal, a történettel, akkor az segít végigvezetni a nézőt a történeten. Mindennek van egy nélkülözhetetlen dramaturgiája, nem mindegy, hogyan változik a díszlet, hogyan töltjük ki az üresjáratokat, vagy miként segítem a vizualitással az egyik helyszínből a másikba történő átjutást. Néha ezek a térbeli változások nagy jelentőséggel bírnak, ekkor válik egy pillanatra talán még a díszlettervező is színésszé vagy rendezővé. Ez az a pont, amikor a bűvésznek át kell cserélnie a kalapot, hogy a nyúl is belekerüljön. A nézők nagyon szeretik a varázslatot.

A színházi díszlettervezés alkalmazott műfaj, de az igazi nagy tervezők munkáit meg lehet ismerni. Nálam még egy klasszikus egy helyszínen játszódó mű esetében is sok történés van a színpadon. Tulajdonképpen filmeket forgatok a színpadon a díszletek segítségével. A látvánnyal való történetmesélésben hiszek.

Tudom, hogy a jó színész mindent el tud játszani, ahogy azt is értem, hogy a színpadképen három függönygyűrődéssel meg lehet jeleníteni három boszorkányt. Mindez divatos volt az 1970-es és az 1980-as években, amikor a színház még elsősorban színészcentrikus volt. Majd miután a mozi és a televízió elkezdtek elképesztő minőségű vizualitást produkálni – ami által meg is erősödtek –, az emberek már nem jártak annyit színdarabokat nézni, ezért a színházi világ vizualitásának kénytelen-kelletlen követnie kellet a kihívást. Ekkor lett a látvány újra fontos része az előadásoknak.

A We Will Rock You angliai és írországi turnéján készült felvétel
A We Will Rock You angliai és írországi turnéján készült felvétel

A színházi díszletnek a valóságot vagy egy csak a színpadon létező világot szükséges megjelenítenie?

Kell hagyni teret a fantáziának, nem lehet teljesen belerántani a színpadképet a realizmusba. A nézők sokkal kreatívabban dolgozzák fel a szimbólumokat, mint hisszük. Nem kell mindent a szájukba adni, de egy részletgazdag díszletelemmel még mindig boldoggá lehet tenni őket.

Két évvel ezelőtt mutattuk be Magyarországon a We Will Rock You című, Queen-dalokból írt musicalt, amelynek egyik főpróbáját megnézte az éppen Magyarországon koncertező zenekar, amit követően mindenkit meghívtak a produkció résztvevői közül a másnapi koncertjükre, majd utána rendeztek nekünk egy fogadást. Az ember azt gondolná, a Bohemian Rhapsody kiszínezte a karaktereket, szándékosan jó fejként beállítva őket, de a valóságban is azok. Annyira közvetlenek, hogy el sem hinné az ember róluk, hogy olyan világsztárok, akik poptörténelmet írtak. Brian Maynek már akkor nagyon tetszettek a darabban használt vizuális megoldások, a rendezés és a koreográfia. Az eredeti verzió lényegében egy dramatizált koncert, Brian pedig egy színháziasabb változatot szeretett volna. Londonban 2001-ben mutatták be, és tizenkét évig ment egyhuzamban a Dominionban, ami egy akkora színház, hogy a nézőterét megtölteni még Londonban is kihívás. A darab jogait Simon Edit és Póka Balázs, a PS Produkció vezetői már a 2000-es évek eleje óta próbálták megszerezni. Mi voltunk az elsők, akik bemutattuk az új verziót, ami az egész zenekarnak, köztük Briannek, Roger Taylornak és Ben Eltonnak, de Freddie Mercury jogutódjainak is nagyon tetszett.

A We Will Rock You angliai és írországi turnéján készült felvétel
A We Will Rock You angliai és írországi turnéján készült felvétel

Tavaly hívtak fel minket, hogy Angliában is újra színpadra tűzik a musicalt, a jelmezeket pedig szeretnék magyar szakemberekkel készíttetni, annyira tetszett ugyanis nekik az, amit az előadásunk videójában láttak – ami nem csoda, mert az a sok minőségi kézi munka, amivel a kosztümök készültek, Angliában szinte megfizethetetlen lenne. Mindent összeraktunk, és szeptemberben be is mutatták a darabot óriási sikerrel. Ugyanaz a team, mint itthon: Cornelius Baltus rendező, Túri Lajos Péter koreográfus és én mint jelmez- és make-up designer. Úgy néz ki, jövőre a német, a spanyol és a dél-amerikai produkciókban is részt veszünk.

Hatalmas, de szép feladat a hamarosan bemutatandó A Mester és Margarita darab az Operaház új színjátszó helyén, az Eiffel Műhelyházban. Lesz szimfonikus és rockzenekar is a zenekari árokban. Az eredeti Bulgakov-mű egyébként is nagyon fontos nekem, kamaszkorom óta az egyik kedvencem, sokat foglalkoztam vele. Szentpéterváron már készítettem is hozzá jelmezeket egy ottani musical feldolgozáshoz. Fantasztikus történet, remélem, a nézőkre is nagy hatással lesz.

Kentaur építi A Mester és Margarita díszletét (Fotó: Valuska Gábor)
Kentaur építi A Mester és Margarita díszletét (Fotó: Valuska Gábor)

Mennyiben különbözik a színházitól a filmes díszlettervezés?

Másak a nézőpontok, át kell látni a vágóképeket, nem mindegy ugyanis, a kamerában a tér milyen szögből mutatja a legjobb arcát.

Egy jól tervezett filmes díszletben ki nem mondott szavakat tudok elhelyezni. A vizualitás itt is nagyon sokat tesz hozzá a történetmeséléshez. Egy filmben megjelenő kellék például sokat elmond egy emberről. Minden szereplőnek meg kell teremteni a karakterének megfelelő hátterét, és aztán ezeket úgy szükséges egységessé formálni, hogy a filmnek legyen egy íve.

Tavaly szeptemberben kezdtünk el forgatni egy filmet Szabó Istvánnal, Koltai Lajossal és Sándor Pállal, amelynél ezek különösen fontosak voltak. Szabó István nagyon ért a látványhoz, mindig tűpontos elképzelései vannak, Koltai Lajosról nem is beszélve. Ehhez jött hozzá a saját őrületem. Több különböző korban játszódó és stílusú operaelőadás részlete is megjelenik a filmben, nemcsak film-, hanem operadíszleteket is terveztem tehát.

Kentaur-filmdíszletben elhelyezett Kentaur-operadíszletek.

Amelyeknek úgy kellett kinézniük, mintha nem Kentaur tervezte volna, mert az elég életszerűtlen lett volna. (Nevet.)

Kentaur (Fotó: Valuska Gábor)
Kentaur (Fotó: Valuska Gábor)

Magát a filmet Zebegényben és környékén forgattuk, az operaházi felvételeket pedig Szegeden készítettük. A film utolsó jelenete a Tannhäuser díszletében játszódik, így talán ez kapja a legfontosabb szerepet. Nem egy klasszikus filmdíszletről beszélünk, hanem egy komplett klasszikus, jelmezes, kórusos operadíszletről. Lényegében egy snitt miatt kellett felépítenünk, de úgy alakult, hogy a történet nem ért véget a csapóval, a Szegedi Nemzeti Színházzal közösen ugyanis megcsináljuk a valódi előadást jövőre, amelyet ugyancsak Szabó István fog rendezni, és a feladatköröm immár a jelmezekre is kiterjed majd.

Hogyan őrzöd meg a kreativitásod, miközben számtalan dologhoz kell alkalmazkodnod, a darabhoz, a rendezői elvárásokhoz, a tér adottságaihoz?

Ha szerencsém van, a rendező rám bízza a megoldást. Van, aki halálpontosan tudja, mit szeretne viszontlátni, ilyen esetben rá kell segíteni, hogy belevidd a saját víziód, szakmai tudásod. Mi értelme van a Sixtus-kápolna freskóinak, ha nem látod, hogy Michelangelo festette? Bár megrendelésre dolgozom, a tereket, a jelmezeket én fogalmazom meg, nekem van a legközelebbi kapcsolatom a szereplőkkel, hiszen a színész és a szerep karakterének találkoznia kell a jelmezben. Jól megtervezett jelmeznél minden egyes első öltözéses próba maga a felszabadulás. Akkor, ott mindig megnyílik az előadás. Ezt teszi a jó díszlet is.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.