Miközben olvasta F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című regényét, már látta maga előtt megelevenedni a képeket. Gondolta, majd egyszer az élete során leforgatja a filmes adaptációt. Így kezdődött Tóth Barnabás és az Akik maradtak története. De miért kellett tíz évet várnia, hogy nagyjátékfilmet készítsen, hogyan közelített a színészeihez, és miért véli úgy, hogy az európai filmszakma az intellektuális kihívást és a provokációt keresi?

A Susotázs című kisjátékfilmed 2019-es Oscar-shortlisre jutását követően idén az Akik maradtak című nagyjátékfilmedet is beválogatták az Oscar-díj legjobb idegen nyelvű filmjeinek tízes listájára, de a legjobb ötbe már egyik sem került be. Milyen érzések kavarognak benned?

Sporthasonlattal élve: nem lettek dobogósak, de mindkettő döntőbe jutott. A Susotázs sikere bizonyos szempontból váratlanul ért, és bár az amerikaiak azt mondták, egy komédia mindig bekerül az első öt rövidfilm közé, akkor pedig a miénk volt az egyetlen ilyen műfajú film, kevésbé viselt meg, hogy végül nem jutott be, mint az Akik maradtak esetében. Idén ugyanis sok időt töltöttem Amerikában, kisebb megszakításokkal ugyan, de szeptember óta kint tartózkodtam, és olyannyira lelkesek voltunk a tengerentúli kampánycsapattal, hogy már az utolsó fázist terveztük, amikor bejelentették, hogy mely filmek képviselhetik országukat a legjobb öt között. Azt hiszem, elbizakodottak voltunk. Eltelt néhány hét, a gyászfolyamatban már túl vagyunk a tagadás és a hibáztatás fázisán, most jön az elfogadás időszaka. Egy hónap múlva nagyon büszke leszek, hogy a filmjeimmel kétszer egymás után sikerült bekerülni a világ filmgyártásának élvonalába.

Egy ilyen elismerés vagy egy külföldi fesztiváldíj alapvetően határozza meg a sikert.

Abszolút számszerűsíthető a különbség, ha két olyan filmet hasonlítunk össze, amely közül az egyik fesztiváldíjas, vagy beteszi a lábát az Oscar ajtaján, a másik pedig nem. Mielőtt kiderült volna, hogy Magyarország az Akik maradtakot nevezi a legjobb idegen nyelvű filmek Oscar-díjára, hat-nyolcezer mozinézővel számoltam, ami teljesen reális lett volna egy kis költségvetésű, sztár nélküli magyar filmnél. A nevezést követően harmincezerre nőtt ez a szám, és ha bejutott volna a legjobb ötbe, százezernél állt volna meg. A jelöltség és a díj között viszont jellemzően nincs nagy különbség sem piaci, sem PR-szempontból.

Tóth Barnabás (Fotó: Valuska Gábor)
Tóth Barnabás (Fotó: Valuska Gábor)

Milyen lelkiállapotban kezdtél neki a filmnek?

Érdekes módon, minden itt, a Kino Caféban kezdődött. Ide beszéltük meg az első találkozót Hajduk Karcsival, a film férfi főszereplőjével. Emlékszem, vagy egy órát vártunk egymásra, miközben mindketten pontosan érkeztünk, csak más-más helyre, ugyanis csupán annyit beszéltünk meg, hogy a Vígszínház melletti kávézóba megyünk, arra viszont nem számítottunk, hogy kettő is van egymás mellett… (Nevet.)

2009-ben készült el az első nagyjátékfilmem, a Rózsaszín sajt, amelynek rendezője, írója, főszereplője, sőt, még társproducere is voltam. Nagy ambíciókkal vágtam bele, a mai napig büszke vagyok rá, de szép számmal vannak benne tipikusan első filmes hibák is. A kritika fanyalgó volt, a szakma szinte elment mellette. Azóta tíz év telt el. Nagy esélyt kaptam, hogy újra nagyjátékfilmet forgathatok.

Rendkívül lelkes, felfokozott hangulatban láttam neki a munkának. A film kevés külső helyszínen forgott, kamara jellegű drámaisággal, filmes igényességgel. Mivel televíziós filmdrámának szántuk, nem is a Magyar Nemzeti Filmalap, hanem az NMHH Médiatanácsa támogatta a terv fejlesztését, illetve később a munkálatokat. A Filmalap a fesztiválokon való megjelenést és a külföldi forgalmazást segítette. Ebből adódón alacsony költségvetésből dolgoztunk, az már Mécs Mónika érdeme, hogy elsőrangú szakembergárdát verbuvált körém, a díszlet- és látványtervező Rajk Lászlótól az operatőr Marosi Gáborig, aki a forgatás megkezdése előtt egy héttel még Matt Damont filmezte a Margitszigeten. Ascher Irma casting directorral találtam két csodálatos főszereplőt, akiket legutóbb a magyar filmkritikusok választottak a legjobbaknak, és ha ez nem lenne elég, Szőke Abigél felkerült a tekintélyes Variety magazin tíz figyelemre méltó európai filmest bemutató idei listájára.

Mit gondolsz, mi volt az oka, hogy tíz éven keresztül egyetlen filmterved sem kapott támogatást a Nemzeti Filmalaptól?

Nem lobbiztam. Sok pályázatot adtam be, és nem értettem, miért nem érzi a döntőbizottság, hogy a közönség igényeit tartom szem előtt. Ebből a szempontból a könnyebb rendezők közé sorolom magam, az együttműködési készségemmel soha nem volt probléma. Talán most az Akik maradtak sikere meghozza a változást. Számos tervem van, köztük sok történelmi is: A funtineli boszorkány, a Virágos katona, A nyugati hadtest mind kiválóan adaptálható, világszínvonalú magyar irodalom, és Hofi Gézáról is szívesen forgatnék.

A szerelemtervem egy londoni magyar család története. Közéleti téma, finoman, humorosan megközelítve. Tartózkodom a direkt állásfoglalástól, sokkal jobb, ha az ember áttételesen mondja el a véleményét. Megosztott világban élünk, nem csak mi, magyarok. Azt gondolom, mindenkinek megvan a maga igazsága, nem akarok senkit elzárni azáltal, hogy direkt megfogalmazom a sajátom. Ez se nem politikai, se nem óvatossági, pusztán ízlésbeli kérdés.

Tóth Barnabás (Fotó: Valuska Gábor)
Tóth Barnabás (Fotó: Valuska Gábor)

Minden alkotásodnál van egy úgynevezett referenciafilm, amelyet elsősorban arra használsz, hogy általa megkönnyítsd az operatőrrel való kommunikációt.

Az Akik maradtak esetében a Fantomszál (2017-ben bemutatott amerikai dráma Paul Thomas Anderson rendezésében – szerk.) színei és fényei meghatározó inspirációul szolgáltak, ráadásul mindkét film 1948-ban játszódik. A forgatókönyv írása kapcsán pedig Szabó István Bizalom című filmdrámáját vagy a Léon, a profit (Luc Besson 1995-ös nagyjátékfilmje – a szerk.) említhetem.

Emlékszem, gyerekként Chaplin filmjeiért rajongtam, amelyeket édesapám VHS-kazettáin néztem, francia felirattal. Apámnak, aki a nyolcvanas évek közepén a Külkereskedelmi Főiskolán franciát és marketingkommunikációt tanított, nagy gyűjteménye volt nyugati reklámfilmekből. A rövidfilmes látásmódomra ezek is biztosan hatottak. Később a „csihi-puhi filmek” érdekeltek, mint például a Terminátor. Igazi filmbolond a Külkeren lettem, szó szerint a moziba menekültem a valóság számomra nem tetsző aspektusai elől, bármit megnéztem, ami éppen műsoron volt, de gyűjtöttem a filmes magazinokat is.

Mindig is azok a filmes alkotók mozgatták meg elsősorban a fantáziám, akiknek volt mondanivalójuk, stílusérzékük. Chaplin vagy Woody Allen ilyen. Az esztétikai megközelítés felé később fordultam, nagyjából tíz éve figyelem az amerikai filmeseket: David Finchert, Paul Thomas Andersont. A képi megfogalmazás, a vágás, az egységes nyelvezet, a filmek hangulata, fegyelmezettsége, mértani pontossága nagyon fontos számomra. A francia filmesekből ugyanígy merítek, például Mathieu Kassovitz vagy Bertrand Blier alkotásai folyamatos inspirációs forrásként szolgálnak.

Kiskorodtól jártál gyermekszínházakba, Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok című filmjében debütáltál főszereplőként, amely alakításért a Magyar Filmszemle különdíját kaptad. Szinkronszínészként is aktív voltál. Mégsem vettek fel a Színművészetire, kétszeri próbálkozást követően sem.

A Vígben, a Pestiben és a Katonában is játszottam, amikor először felvételiztem, kis túlzással, a kollégáim döntöttek a sorsomról. Kicsi voltam, testileg, lelkileg éretlen, egy gyerek állt előttük, akivel nem tudtak mit kezdeni. Nem hibáztattam őket. Harmincéves korom körül kezdett benőni a fejem lágya. Az első kudarc emiatt nem viselt meg különösebben. Amikor két évre rá ismét megpróbáltam, már jobban készültem, „Víg színházas” osztály indult, és a színház szinte a második otthonom volt, 1985-ben kezdtem el ott játszani. És megint elutasítottak. Megrázott. Kicsit meg is sértődtem, de úgy voltam vele, hogy akkor elvégzem a Külkert. Mivel azonban a filmezés ott motoszkált a fejemben, beiratkoztam producer szakra. A főiskola vezetése azt kommunikálta, hogy társalkotókat képeznek, ez azonban később nem valósult meg, engem gyártásvezetőnek osztottak be, ami ugyan igen nagy lélekerőt kívánt, de én azt éreztem, hogy alkotni szeretnék. Felajánlották, hogy átvesznek rendező szakra, azzal a feltétellel, hogy befejezem a producer szakot is. Végül kettős diplomával végeztem.

Milyen típusú rendezővé váltál?

Igyekszem mindent előre kitalálni. Bár az Akik maradtak pont nem tűpontos tervek szerint készült, előfordult, hogy az operatőrrel a jelenet előtt határoztuk el, hogyan vesszük fel, és ez bizony több tapasztalatot, nagyobb bátorságot igényel, és persze nagy fokú bizalmat a stábtagoktól, ami szerencsére adott volt. Alfred Hitchcock és Stanley Kubrick voltak azok a filmrendezők, akik másodpercre pontosan tudták, mit szeretnének vászonra vinni, és ha szükséges volt, annyiszor vettek fel egy snittet, amennyiszer kellett, hogy a végeredmény a víziójukat tükrözze. Persze akad ellenpélda is. Jancsó Miklós, Federico Fellini vagy John Cassavetes jut eszembe, akik nem mindig tartották magukat a forgatókönyvhöz, ők bensőségesebb hangulatot igyekeztek megteremteni, kevés színésszel, megengedhették maguknak, hogy bármikor változtassanak, ha úgy érezték, valami érdekesebb és izgalmasabb születhet belőle.

Tóth Barnabás (Fotó: Valuska Gábor)
Tóth Barnabás (Fotó: Valuska Gábor)

Érzek némi ellentmondást a rendezői hitvallásod, illetve a Momentán Társulatban betöltött szereped között.

A Momentán Társulat egy baráti közösség tagjaiból szerveződött, alapító tag vagyok. Szlogenünk: „Mi sem tudjuk, mit teszünk öt perc múlva.” Idővel filmben is szeretnék egyre nagyobb teret adni a pillanat varázsának. Minden percben nyitottnak kell lenni az ötletekre, különösen filmben, ahol a külső tényezők folyamatosan változnak. Erre is jó az improvizáció. A film is hat azonban a színházra, van például egy Rendezők Viadala című estünk, amely egy improvizált stílusjáték filmes műfajokkal, illetve a közönség bevonásával. Az előbb említett precizitás és az improvizáció, mint színházi forma, tehát hatnak egymásra.

„…inkább provokálni kell őket, mint instruálni. Inkább színész legyen, mint értő ember. Hiszen ha túl sokat ért, akkor már ő is rendezővé válik” – mondja a színészekről Michelangelo Antonioni. Mi volt a te célod a színészekkel?

Nem értek egyet a kijelentéssel. Szerintem a teljes bizalom, az információk maradéktalan megosztása, vagyis a partnerség viheti előre a produkciót, amelyben igen előkelő helyet foglal el a színész, aki a legkiszolgáltatottabb személy a forgatáson, ráadásul ő az egyetlen, aki szó szerint az arcával, azaz a lelkével járul a filmhez, ezért képes vagyok bármelyik stábtag fölé helyezni. Provokálással persze gyönyörű képeket lehet készíteni, magam is sok síró gyereket láttam, akiket előtte halálra szekált a rendezője, embertelen módszerekkel. A legtöbb színész gyerek, a szó legnemesebb értelmében, őket provokálni, bántani felelőtlenség, nagy fokú tiszteletlenség.

Megjegyzem, amikor Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok című drámája Genfben szerepelt, találkoztam Antonionival, ő volt a filmfesztivál egyik díszvendége. Ekkoriban mutatták be a Wim Wendersszel közösen rendezett mozijukat, a Túl a felhőkön címűt. Nem zajlott ugyan mély beszélgetés közöttünk, nagyon beteg volt már, de mégiscsak az egyetemes filmtörténet egyik legismertebb alkotása fűződik a nevéhez, a Nagyítás, amit nagyon szeretek.

Makk Károly szerint ha a film művészet, akkor elsődleges célja a hatáskeltés. Milyen hatás kiváltására törekedtél?

Makk Károly azon túl, hogy kimagasló filmes életművet hagyott hátra, elegáns, nagyvonalú ember volt, tanárként is sokat adott a hallgatóinak.

A nézők nagy része érzelmi kapcsolatot keres a filmmel, én is. Sírni, nevetni, megijedni szeretnénk. Ezzel ellentétben az európai filmszakma, köztük a kritikusok mintha inkább az intellektuális kihívást keresnék, a provokációt.

Nekem is vannak nagy kedvenceim, akik a történeteikkel inkább bosszantani akarnak, mint például Michael Haneke, aki egy jéghidegfejű, precíz sebész. Vagy ott van Tarr Béla és az erős víziói, amelyektől szenvedsz, de csak nehezen érted meg a mondanivalót. Neki mint alkotónak a nyomor a létállapota. És az élethez sokaknak ez a kapcsolódási pontjuk. Egy bizonyos szintig szükség van azokra az alkotókra, akiknek a látomásai előregörgetik a filmművészetet, de arányában szerintem még mindig túl sokan vannak az olyan rendezőkhöz képest, akik az egyszerűbb embereknek készítik a filmjeiket.

Tóth Barnabás (Fotó: Valuska Gábor)
Tóth Barnabás (Fotó: Valuska Gábor)

Az Akik maradtak forgatókönyvének első fele szinte leköveti F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyvét, amely a film alapjául szolgált, a második felében viszont eltávolodtatok az eredeti cselekménytől, pedig azt mondod, nagyon filmesnek találtad, ezért is tetszett meg.

Vannak olyan magyar regények, amelyek nehezen megfilmesíthetők, ilyen például az Iskola a határon (Ottlik Géza műve – a szerk.), ami bár a legjobb magyar regények egyike, a filozófiáját, a nyelvezetét egyszerűen nem lehet filmre adaptálni. Több nagy rendezőnknek tört bele a bicskája. Sokáig ezt gondoltam A feleségem történetéről is, nagyon drukkolok Enyedi Ildikónak, hogy sikerüljön Füst Milán páratlan regényét jól vászonra vinnie. Vagy említhetem a Sorstalanságot is, amely mint könyv kiemelkedő, Koltai Lajos filmjét viszont sok szempontból kudarcnak érzem.

Miközben olvastam F. Várkonyi Zsuzsa írását, láttam magam előtt megelevenedni a képeket. Ez a regény alkalmas volt arra, hogy képekbe foglaljam a gondolatokat, mert nagyon helyzetközpontú, két erős karakteren alapszik, remek dialógusokkal. Fantasztikus stílusa van a szerzőnek, hihetetlen pontossággal helyezkedett bele egy depressziós középkorú férfi és egy mindenféle bajjal küzdő kamaszlány élethelyzetébe. Az ok, amiért elakadtunk, az volt, hogy a film nem teheti meg, hogy a két főszereplőről elvonja a figyelmet, mint ahogy ez történik a könyvben. Muhi Klárával ezért szükségét éreztük, hogy bizonyos üres helyekre téglákat helyezzünk be, hogy aztán levakolhassuk az egész falat. A történet végéről például hiányzott a filmes drámaiság, igyekeztem tehát kifejezni a férfi főszereplő érzelmeinek komplexitását, hisz ekkor már nem egy kislánnyal, hanem egy huszonéves nővel találja magát szembe.

Ha ki kellene választanod egy olyan képsort a filmből, amelyet szeretnél, ha a néző hazavinne a moziból, melyik lenne az?

Soha nem tették még fel ezt a kérdést nekem. El kell gondolkodnom. Nem vagyok biztos abban, hogy jó, ha van egy emblematikus jelenet egy filmben. Szeretem a végét, amikor a két főszereplő utoljára találkozik, és hosszan, mélyen egymásra néznek, majd egy játékos dialógus erejéig visszahozzák a film elejét: „– Most is hazudsz? – Mindig.” Alighanem a nézőkre kell bíznom, milyen képet visznek magukkal…

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.