Mindig fontos volt számára, hogy feszegesse a határokat. Legfőbb célja, hogy minden alkalommal, amikor kamerát vesz a kezébe, a tőle telhető legtöbbet hozza ki magából, még az alkalmazott munkáiban is törekszik a saját kritériumainak megfelelni. Nem provokál, a saját érdeklődését szeretné kielégíteni. Lábady István párhuzamos világokat teremt, és nem bánja, ha azok itthon kevésbé relevánsak.

Mekkora ellentmondás művészi szabadságról beszélni az alkalmazott fotográfiában?

Amikor az első megbízásokat kaptam a divat vagy reklám területén, rögtön olyan megoldásokat kerestem, amelyek rólam szóltak. Fontos volt, hogy mindenképpen belevigyem magam a munkákba, még ha az alkalmazott műfaj bizonyos keretek közé szorított is. Minden fotósorozatomban igyekeztem a saját gondolataim megfogalmazni a világról, átadni az érzéseim, megteremteni egy hangulatot, és ez nem változott azóta sem. Az elvárásoknak való megfelelés kevésbé érdekelt, még ha ez konfliktusokhoz is vezetett. Szeretem feszegetni a határokat, hogy az elvártakhoz képest valami izgalmasabbat alkothassak. Ezt azonban nem provokációnak szánom, pusztán a saját érdeklődésem szeretném kielégíteni. Az alkalmazott műfajban ez a legnagyobb kihívás, különösen a reklám területén.

Ha több fotós ugyanazt a dolgot örökíti meg, törvényszerűen más lesz minden kép. Milyen lesz a tied?

Jó esetben mindegyik megvalósítás tükrözi a készítőjének személyiségét, stílusát. Persze vannak trendek, amelyek mindannyiunkra hatnak, de voltaképpen akkor beszélünk egyéniségről, ha a megoldás valamiért más, mint a többi. Nehezen jellemzem a saját fotóimat. Azt mindenképpen mondhatom, hogy a letisztult képeket szeretem, van saját színvilágom, törekszem az eleganciára, és a divatfotós látásmódom átjárja a képeimet.

Lábady István: Vestmann szigetek, Izland, 2015 © Lábady István
Lábady István: Vestmann szigetek, Izland, 2015 © Lábady István

Az alkotásaidra azt szokták mondani, hogy erősen filmes vizualitással átitatottak.

Pannonhalmára jártam gimnáziumba. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén teljesen más volt a világ, mint most, amikor minden hozzáférhető. Az iskola kötött rendjében hatalmas felüdülés volt az Ambrus atya által működtetett filmklub, amelynek lelkes látogatója voltam. Szerda esténként megszűnt számomra a világ, és elmerültem a filmtörténet legnagyobb alkotásaiban. Megismertem Fellinit, Antonionit, Bergmant, a francia új hullámot és Buñuelt. Óriási hatással voltak rám, azóta is leginkább filmekből inspirálódom. Az évek alatt megtekintett alkotások egészen biztosan lerakódtak bennem, és akár tudat alatt is hatnak a munkáimra. És bár otthonról vizualitást nemigen kaptam útravalóul, édesapámtól is megtanultam a filmek és az irodalom szeretetét. Jogász létére bizonyos értelemben művész volt, mert művészi fokon művelte és tanította a jogot, az igazságot és a szépet.

A diplomamunkád mozaikszerűen egymás mellé helyezett polaroid felvételekből állt, amely technikával akkor már egy ideje kísérleteztél. Polaroid képre dolgozni lehet művészet?

Persze, miért ne lehetne? Az egyetem vége felé kaptam a Polaroidtól rengeteg SX-70-es nyersanyagot, amivel rögtön kísérletezni kezdtem. Azonnal megfogott a különleges színvilága, a fényes felülete, a formátuma. Egy izgalmas világ tárult fel. Az azonnaliságnak is hihetetlen varázsa van, de nem misztifikálnám túl. A polaroid fotók ugyanattól lehetnek érdekesek, mint bármely más technikával készült kép: hogy maga a felvétel jó. A nyersanyag önmagában nem elég.

Lábady István: Enikő, InStyle magazin, 2017 © Lábady István
Lábady István: Enikő, InStyle magazin, 2017 © Lábady István

A te értelmezésedben a fotó az azonnaliságról vagy inkább az örökkévalóságról szól?

Érdekes kérdés. Egy jó fotóban, ami a pillanat tört része alatt készül, valahogy megjelenhet az örökkévalóság vagy annak egy szelete. Bár egy pillanatot örökít meg, mégis megvan a lehetősége, hogy valami örök érvényűt mutasson meg.

A közelmúltban kaptam egy rendkívül izgalmas felkérést. A Pannonhalmi Főapátság keresett meg, hogy szeretnék, ha lefotóznám Várszegi Asztrikot, a volt főapátot. A bencések a leköszönő elöljárójukat évszázadok óta egy olajfestménnyel tették hallhatatlanná, és a képeket a főmonostor hosszú folyosóin helyezték el. 2019-ben úgy döntöttek, hogy megtörik a hagyományt, és a fotográfiát választják a festménnyel szemben. Talán sikerült egy pillanat alatt örök érvényűt alkotni, de ha azt nem is, legalább az örökkévalóságnak dolgozhattam ebben az esetben.

Az editorial és a kommerciális fotó tekintetében itthon erősen behatároltak a lehetőségek. Ez mennyiben befolyásolja a művészeted kiteljesedését?

Ha arra gondolsz, hogy kevés magazin van, kevés megjelenési lehetőség, akkor igazad van. A reklámok csak nagyon ritkán jutnak el ez érdekes, izgalmas, újító színvonalig, a reklám legtöbbször beéri a promóciónívóval, a magazinok pedig finoman szólva is maximum a kommersz szintjéig jutnak el. Ennek egyik oka, hogy kicsi a piac, a másik, hogy a vizuális kultúra fejletlen itthon. Bár ez talán változik, reménykeltő, hogy a fiatal generáció már másként látja a dolgokat.

Az is igaz, hogy ma egy divatfotósnak kevés lehetősége van a magyar piacon. Amióta pedig a nyomtatott média haldoklik, még kevesebb. Korábban voltak kísérletek arra, hogy itthon is szülessen egy-egy világszínvonalú magazin. Az első talán a Taxi volt a kétezres évek elején, talán két lapszámot ért meg. Majd 2005 körül napvilágot látott a The Room magazin. Több mint tíz éven keresztül egy maroknyi csapat emberfeletti áldozatokkal tartotta életben. Megérte az áldozatuk, én pedig nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a legtöbb lapszámban részt vehettem. De sajnos eljött az a pont, amikor már nem érte meg nekik több energiát beletenni. A megálmodói azóta külföldön dolgoznak sikert sikerre halmozva. Nálunk egy ilyen magazin volt, míg más országokban sok, számtalan lehetőséget adva művészi munkák megjelenésére.

Lábady István: Niki, The Room magazin, 2012 © Lábady István
Lábady István: Niki, The Room magazin, 2012 © Lábady István

Volt korábban egy pont a te életedben is, amikor felmerült benned, hogy külföldre mész. Közel egy évet töltöttél New Yorkban, ahol fotóasszisztensként dolgoztál.

Még 1996-ban, amikor az egyetem utolsó éveit kicsit állóvíznek éreztem, New Yorkba utaztam. Akkor dönthettem volna úgy, hogy ott próbálok szerencsét. Máshogy döntöttem, egy év után az akkori barátnőmmel, aki most a feleségem, hazajöttünk. Néha megkérdezik, hogy megbántam-e. A családom mindig fontosabb volt, mint a karrierem. Boldog vagyok a felségemmel és az öt gyermekemmel. Ha ott maradtam volna, most nem lennénk egy család. Azt bánnám igazán. Szerencsésnek gondolom magam. Azt csinálom, amit szeretek, és talán nem is olyan rosszul. Igyekszem hálás lenni mindenért, ami velem történik. Aztán persze néha elégedetlen és dühös vagyok, mert nincsenek lehetőségek, nincs vizuális kultúra. Itthon nem divat a jó ízlés. Zavar a hivalkodás, a harácsolás, a nívótlanság és a középszerűség. Aztán megint jön egy izgalmas projekt, és újra boldog vagyok.

Lábady István: Aeron 2019 A/W kampány © Lábady István
Lábady István: Aeron 2019 A/W kampány © Lábady István

A közelmúltban volt egy érdekes együttműködésed egy magyar márkával.

Az Áeron divatmárka, amellyel évek óta dolgozom, azzal az ötlettel keresett meg, hogy a karantén alatt, amikor megállt az élet, készítsek egy sorozatot otthon, a feleségemmel. A tavaszi–nyári kollekciójuk egy-két darabját elküldték nekünk, néhány kérdés kíséretében. Nagyon élvezetes, kreatív munka volt, amiből egy személyes hangulatú fotósorozat állt össze, amelyet a márka honlapján és Instagramján lehet látni. Ilyesmire gondolok akkor, amikor azt mondom, egy érdekes projekt boldoggá tesz.

Lábady István: Fruzsi, Aeron kollaboráció 2020 © Lábady István
Lábady István: Fruzsi, Aeron kollaboráció 2020 © Lábady István

Persze nem csak ilyen munkák vannak, és ezekben az esetekben próbálok kompromisszumokat kötni, de közben nem megalkudni. Sokat változtam az idők során, kevésbé vagyok már harcias és sarkos.

Továbbra sem vagyok viszont könnyű eset. A magazinos munkáimban sokszor túlzottan a saját elképzeléseimet képviselem. Van, aki szerint túlgondolom a dolgokat. Éppen mostanában mondta nekem egy sminkes, hogy egy másik fotósnak sokkal simulékonyabb a természete, ezért inkább vele dolgoznak. Soha nem volt célom belesimulni a környezetembe.

A reklámmunkáimban pedig talán azért szeretnek velem dolgozni, mert biztosak lehetnek benne, hogy rendben fognak menni a dolgok, precízen, pontosan, gyorsan és jó minőségben. Szeretem a nehéznek tűnő helyzeteket, örömet okoz megoldani valamit, ami kihívásokkal van tele.

Tegyük fel, hogy kapsz egy lehetőséget, mondjuk, készíthetsz egy sorozatot egy világsztárról. Mi történne másnap?

Vicces, hogy ezt kérdezed. 2015-ben pont ez történt velem. Az éppen Budapesten forgató Jeremy Ironsról készíthettem egy sorozatot. Az anyagot eredetileg a BMW magazinnak fotóztam, de később egy kép az orosz Esquire címlapjára került. De visszatérve a kérdésedre, sok mindentől függ, hogy mi következik egy ilyen lehetőség után. Nem mindegy, hogy melyik magazin adja a lehetőséget, és ki a világsztár. Mert ha egy ilyen képed megjelenik egy hazai magazinban, akkor alig fog történni valami, míg ha például az i-D teszi a címlapra, akkor megváltozik az életed.

Lábady István: Jeremy Irons, Esquire magazin címlap, 2015 © Lábady István
Lábady István: Jeremy Irons, Esquire magazin címlap, 2015 © Lábady István

A reklám- és divatvilág mindenhol ugyanarról szól: kit ismersz, téged ki ismer, kivel dolgoztál, kit fotóztál, és milyen imázst építettél fel. Alapfeltétel, hogy tehetségesnek kell lenned, de önmagában ez nem elég. Jelen kell lenni, és nyomulni kell, de szerencse nélkül még ez is kevés. Ha a tehetség, a nyomulás és a szerencse együtt van, akkor van esélyed. Ha csak az egyik is hiányzik, biztos lehetsz benne, hogy lesz valaki, akinek mind a három megvan. Ami különbség, hogy külföldön a tehetség a belépő, itthon viszont nem mindig feltétel. Ha azonban már eljutottál egy szintre, akkor az, hogy milyen mértékben fejlődsz, milyen sikereket érsz el, már attól függ, milyen lehetőségeket kapsz. Talán ez a szerencse része. De azért azt gondolom, hogy a tehetség hosszú távon sehol sem marad észrevétlen.

Milyen élmények és hatások befolyásolták a művészeted?

Szinte minden inspirál. Ha csak néhányat kellene kiragadni, nem érezném igaznak. A filmek, ahogyan korábban már említettem, nagyon hatnak rám. David Lynch jut elsőként eszembe, illetve Wong Kar-Wai (magyarosan Vong Kar-vaj – a szerk.) Szerelemre hangolva című drámája. Guy Bourdin, Helmut Newton, Glen Luchford és Juergen Teller fotói is beugranak. Valamint néhány éve egy új generáció határozza meg a divatfotó arculatát, nagyon izgalmasnak találom az általuk képviselt irányzatot, visszavisznek az utómunka előtti analóg időbe, amikor az első képeimet készítettem, amikor nem terhelődtek meg a képek a tökéletesség igényével.

Lábady István: Csepi, InStyle magazin, 2018 © Lábady István
Lábady István: Csepi, InStyle magazin, 2018 © Lábady István

A divatfotó puszta esztétizálás, vagy van benne valami más, képriport, fikció?

Úgy gondolom, nem biztos, hogy a hagyományos értelemben vett szép a legérdekesebb is.

Átalakul a szépség ideája. Ma a divatfotó egyre személyesebbé, intimebbé, néha bagatellé válik. Felértékelődik az őszinte és a tökéletlen. A fiktív világú, nagyszabású kulisszák közt megörökített, tablószerű, pátosszal átitatott képek kora eltűnőben van. Persze ennek az új esztétikának is megvannak a maga kliséi, de mégis egy friss áramlat a tökéletesre polírozott korábbi kampányfotók sorában.

Keverednek a műfajok, ma már egy riportfotó vagy egy őszinte portréfotó csodálatos divatfotóvá válhat. Mások a preferenciák a modell kiválasztáskor is, az egyediség, a karakter lényegesebb a hagyományos szépségnél. A mostani menő modelleken tükröződik a mai kor, annak szépségeivel és kihívásaival együtt. Persze a divatfotó profán célja továbbra is az értékesítés növelése, az eladás, de ezt ma őszinteséggel, törékenységgel, a valódi érzelmek előtérbe helyezésével lehet elérni.

Nagyjából tíz éve ebbe az irányba megy a divatvilág, még ha Magyarországon ezeket a folyamatokat kevéssé is lehet nyomon követni. Talán ha a magazinok még nyitottabbak lennének ezekre az irányokra, de a hazai reklám rozsdás gépezetét nem tudják letéríteni a jól megszokott útról.

Lábady István: Anna, InStyle magazin, 2018 © Lábady István
Lábady István: Anna, InStyle magazin, 2018 © Lábady István

A fotó elsősorban annak készítőjéről beszél, kevésbé arról, akit vagy amit ábrázol. Milyen mögöttes mondanivalóról vall egy napjainkban általad készített felvétel?

Igen, egy jó fotó tükrözi azt, hogy a készítője hogyan látja a világot, mit lát meg belőle, mit tart fontosnak belőle.

Van egy projekt a divat és reklám világán túl, amin időről időre dolgozom. Több mint tíz éve felkértek egy szellemileg sérült embereket bemutató fotósorozat elkészítésére, aminek külföldön sikere lett, így több megkeresés követte. Ennek kapcsán jutottam el Etiópiába, Sierra Leonéba, s fotózhattam Bukarestben a csatornákban lakó gyerekeket.

Nem vagyok se riport-, se szociofotós, más szemmel nézem a világot. Talán a divatfotós látásmódom miatt másak az ilyen területen készült anyagaim. Sok mindenben találok szépséget és reményt.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2020/3. számában jelent meg, amelynek lapozható és letölthető változata az alábbi linken érhető el: itt. A lapra itt fizethet elő.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


A HangHordozók legjobbjait díjazták

8 órája

A Lámpaláng zenekar, a Bettika duo, a Resti Kornél zenekar, a Dudás-Kormos-Zelei trió, Németh Viktor és a Tramonti együttes lettek az idei díjazottak.