Az egykori Átrium mozi épületében találkozunk, aminek örülök, mert kevés autentikusabb helyszínt tudtunk volna választani az első nagyjátékfilmes rendezővel, Bagota Bélával és filmjének főszereplőjével, Krisztik Csabával, akiknek saját bevallásuk szerint a Valan – Az angyalok völgye című alkotásuk révén sikerült felülniük egy őrületes érzelmi hullámvasútra. Azt már én teszem hozzá, hogy amiképpen a valódi vasúti szerkezetek, úgy a film is képes a fordulatok széles skáláját bemutatni.

Egy rendező és egy színész életében is meghatározó az első nagyjátékfilm, hiszen később ez adja az összehasonlítási alapot. Milyen érzések kavarognak bennetek?

Krisztik Csaba (KCS): A forgatás nagyon távolinak tűnik, csak vissza-visszatérő emlékeim vannak róla. A szó pozitív értelmében el is távolodtam a filmtől, hiszen az utómunka során egészen átalakult ahhoz képest, amit a készítése közben megéltem. Azt gondolom, sikerül majd úgy beülnöm a moziba, hogy nem magamat, hanem az általam megformált karaktert fogom viszontlátni a vásznon.

Bagota Béla (BB): A Valan mindkettőnk számára a bemutatkozási lehetőség, amellyel letehetjük a névjegykártyánkat. Csaba színházi körökben elismert, filmszínészként viszont még nem kapott a kvalitásainak megfelelő lehetőséget, olyan szerepet, amelyben meg tudta volna mutatni a benne lévő speciális energiákat.

Úgy tudom, mindig is a krimi műfaja érdekelt, de kacskaringós út vezetett a célegyenesig, és abban, hogy elérd, markáns szerepet játszott egy álom is.

BB: Ha belegondolunk, hogy a rendezők nagy része valamiféle „így jöttem” filmet választ bemutatkozásul, akkor igen különleges első filmről beszélünk, egy klasszikus értelemben vett krimiről, amihez az emóciók szintjén van közöm. Nem az én közegemben, de egy részben a valóságból táplálkozó, részben az elmúlt két-három évben megtett felfedezőutam eredményeképpen megszülető, általam vizionált világban játszódik.

Bagota Béla (Fotó: Valuska Gábor)
Bagota Béla (Fotó: Valuska Gábor)

Mindig is bűnügyi történeteket szerettem volna forgatni, ez a fajta dramaturgia vonz. Lenyűgöznek a műfajon belül megjelenő emberi tényezők, de főleg a bűnügyi logika. A karakterek és a történetek szerkezetei óhatatlanul eszerint állnak össze a fejemben, képtelen vagyok kikapcsolni az agyam ez irányú működését. Emlékszem, úgy hatéves lehettem, amikor a határozott szülői tiltás ellenére megnéztem a Twin Peaks című sorozatot, majd sok mást is, de a krimiirodalmat is imádom.

Tizenkilenc forgatókönyv-verzió született meg a Valan írása során. Mindig az elejétől kezdtem újra a történetet, voltak olyan fázisai a forgatókönyv-fejlesztésnek, amikor hetente megírtam egy újabb változatot. Eredetileg egy skandináv típusú abszurd vígjátékot szerettem volna forgatni, ám ez a gondolat pár nap leforgása alatt bűnügyi történetté változott, amiből pedig egy misztikus krimit írtam. Az a történet még csak nem is Erdélyben játszódott volna, mint a Valan. Azt éreztem az eredeti ötlettel kapcsolatban, hogy hibás az alapvetésem, ezért szándékosan elkezdtem magam sarokba szorítani. Ezzel párhuzamosan dolgoztam Reisz Gábor rendezőasszisztenseként a Rossz versekben, ami alatt felszabadultak a gondolataim. Ekkor jött egy álom: mindössze egyetlen képet láttam, egy gyerek által a hóba rajzolt, de már elhagyott hóangyalt. A kép teljesen helyre tette a filmet a fejemben.

Michelangelo Antonioni mondta egyszer, hogy meggyőződése szerint a film olyan művészet, amelyet nem elég megérteni, érezni is kell. Milyen hatás kiváltására törekedtetek?

BB: A Valan olyan film, amely a történetet egy szemszögből mutatja meg, nincs oldalirányú kikacsintás. A krimilogika, a titok megfejtése, a rejtély megoldása és a gyanú nagyon lényeges, de számomra a helyszín és a Csaba által megformált Péter karaktere volt a kulcsfontosságú. Írni is úgy szeretek, hogy tudom, hogyan vannak a dolgok a valóságban, hisz ez segít a plasztikusságban, abban, hogy a történetet hús-vér valójában bontsam ki. A főszereplőre ható események, az őt érő hatások legalább annyira fontosak a cselekmény szempontjából, mint hogy ki és mit követett el a filmben.

KCS: A casting előtt Béla elküldött nekem egy részletes, másfél oldalas karakterrajzot, és már az első pillanatban éreztem, hogy testhezálló a szerep. Maga a kiválasztási folyamat őrületes érzelmi hullámvasút volt, amelynek során rettenetesen izgultam, görcsös voltam, de azáltal, hogy Béla bízott bennem, és igyekezett lebontani rólam mindenféle rám rakódott előzményt, felszabadított. Nemcsak velem, minden színésszel hasonlóképpen járt el. Pontosan tudta, mi van bennünk a felszín alatt.

Krisztik Csaba (Fotó: Valuska Gábor)
Krisztik Csaba (Fotó: Valuska Gábor)

Béla folyamatosan bátorított, hogy adott helyzetben akár a teatralitástól se féljek. Erős drukk volt bennem akkor is, amikor megérkeztünk az általam teljesen ismeretlen forgatási helyszínre. Aztán elkezdtünk egy csapatként működni, és számtalan dolog vált világossá. Az elejétől kezdve minden apró részlet azt a célt szolgálta, hogy a néző minél jobban elmerülhessen az érzelmi örvényben.

BB: Több szakmabeli barátom és ismerősöm azt javasolta, hogy ismertebb színészre bízzam a főszerepet, de nem érdekeltek a tanácsok. Láttam, hogy Csaba egy-egy színházi szerepében, például a Forte Társulatban, Horváth Csaba darabjaiban milyen energiákat mozgósít. Olyan pszichével és olyan fizikai felkészültséggel dolgozik, ami ritka, és ez nagyon hamar feltűnt számomra. Nem is tudta, de már a forgatókönyvírás fázisában őt láttam magam előtt, és az elhatározásom csak erősödött, amikor megtudtam azokat az életrajzi adatokat róla, amelyek rokonítják a Valan főszereplőjével: Csaba margittai születésű, tanult románul, édesapja bányamérnök volt. Egy idő után valójában rá írtam a forgatókönyvet. Ezért érezte magához közelinek a karaktert. (Csaba felnevet.)

Emiatt óvatosan kellett bánnom Csabával. Még így is hamarabb hívtam be castingra, mint hogy biztos lett volna a film, ő pedig nem volt elég meggyőző. Megijedtem, mindent erre tettem fel. Ráadásul a mai napig emlékszem arra a napra, amikor egy korábbi filmtervemet a Filmalap egy hónappal a forgatás megkezdése előtt állított le, és negyven színésszel kellett közölnöm a rossz hírt.

KCS: Nem vagyok képes csettintésre kreálni egy karaktert. Hajdu Szabolcs Off Hollywood című filmjében van egy jelent, amikor két ember leül egy kocsmában, majd az egyik a másikhoz fordulva azt kérdezi: „Te színész vagy? Akkor sírjál már!” Ilyen helyzetben bezárkózom.

Krisztik Csaba (Fotó: Valuska Gábor)
Krisztik Csaba (Fotó: Valuska Gábor)

El kell jutnom addig, hogy sikerüljön átlényegülnöm. Sok szereplőválogatáson jártam, kialakult bennem, hogy tartsak a hasonló helyzetektől, igyekszem lelkileg megóvni magam. Ezért is mentem el félig-meddig már egyfajta csalódásérzéssel a castingról.

BB: Abszolút érezni lehetett Csabán az óvatosságot. Megértettem őt, hisz kilenc éve, hogy elkészült a diplomafilmem, és azóta nem rendeztem. Talán első alkalommal nem jól nyúltam hozzá. Abban viszont hittem, hogy ő az, akivel le szeretném forgatni az első filmem, ezért úgy döntöttem, az első castingot követően felhívom, és mindent elmondok neki. Ezután hívtam be a második körre.

A főszereplő végtelenül lobbanékony figura, akinél meg kellett találni az arányokat. Igen komplex, szűkszavú, kemény, indulatvezérelt és traumatizált karakter. Azt hiszem, sikerült az egyik legnehezebb castingszituációt megteremtenem Csaba számára, akitől annyit kértem, ne fogja vissza magát. Belekezdtünk, és egyszer csak elkezdett izzani a szoba.

Bagota Béla (Fotó: Valuska Gábor)
Bagota Béla (Fotó: Valuska Gábor)

A magyar filmkészítés hagyományai közé tartozik, hogy a rendezők jelentős része szerint egy színész annál jobb, minél inkább civil marad, mert úgy filmszerűbb a végeredmény. De mit jelent az, hogy valaki túl színpadias? Szerintem ki kell engedni a szellemet a palackból!

Szerzői rendezőink vannak, akik minden filmjükkel a saját nyelvüket keresik, amihez többnyire új arcra van szükségük. Sok színművész érzi úgy, hogy ha sikeres filmben szerepel, a rendezők később nem fogják keresni, elhasznált arcként tekintenek majd rá. Ez kihívás mind a rendezőnek, mind a színésznek.

BB: Filmje válogatja. Ellenpéldaként ott van az a filmtervem, amelyikből végül nem született film, pedig szinte csak ismert színészeket szerepeltettem volna benne. Magyarország kicsi filmes piac, a színészeket illetően sokkal inkább az a kérdés, hogy belekerültek-e valamiféle skatulyába, hogy a nézőknek és az alkotóknak van-e prekoncepciójuk velük kapcsolatban. A Valan főszerepére viszont akkor is Csabát választottam volna, ha ez lett volna a tizenötödik filmje.

KCS: Biztos, hogy a Valan kapcsán több médiumban fogok megjelenni, mint eddig, de nem hiszem, hogy emiatt gyorsan elhasznált arccá válnék. Attól, hogy valaki elveszti a szüzességét, még nem lesz kurva. A szememben az elhasználtság mást jelent: azt az embert, aki úton-útfélen kihasználja az ismertségét, mindenféle show-műsorban szerepel, és médiaarccá válik. Engem az ilyen jellegű megjelenések egyáltalán nem vonzanak. Látom, hogy létező jelenségről van szó, de harminchat évesen már jobban tudom kezelni a sikert és a kudarcot is. Tíz évvel ezelőtt kevésbé tudtam volna.

A Forte Társulat tagjai Magyarországon egy kevéssé ismert formanyelv létrehozásán kísérleteznek. Testekkel, hangokkal, tánccal, zenével és szöveggel egy új homogén nyelv megteremtését tűzték ki célul. Milyen hatással van ez a tapasztalat a színészi játékodra?

KCS: Teljes mértékben meghatároz. Már főiskolásként sokat tanultam a táncról és a testtudatról. Ez a tapasztalás egyfajta hidat teremt a prózai színészet és a táncművészet között.

Krisztik Csaba (Fotó: Valuska Gábor)
Krisztik Csaba (Fotó: Valuska Gábor)

Mióta elvégeztem a főiskolát, folyamatosan azt tapasztalom, hogy a műfaji skatulyák nagyon erőteljesen jelen vannak. Azt hittem, azáltal, hogy tanulom a tánc formanyelvét, illetve be is tudom építeni a játékomba, előnyre teszek szert, ehhez képest – főleg a szakmám elején – azt éreztem, kitaszított vagyok, a prózai színészek táncosnak tekintenek, a táncosok pedig prózai színésznek. Ott álltam, és feltettem magamnak a kérdést: ki vagyok én? Hiszem, hogy minél többet tud egy ember, annál többre lesz képes.

A tánc nem minden esetben csak a szép mozdulatok kivitelezésének képességéről szól, hanem arról is, hogy például jól el tudom helyezni magam a térben. Megérzem annak a különbségét, ha egy centivel arrébb állok, a tér hangsúlyai megváltoznak. A film kapcsán tanultam meg, mennyire fontos hatással bírnak a fények, lényeges, honnan érkezik a fény, hogyan törik meg az arcon, milyen szögben fordulok rá, ezek mind-mind mozdulatok.

BB: Garas Daninak, a film operatőrének a szakmai rutinja, a filmhez való hozzáállása mindkettőnknek nagy segítség volt.

Mi kell ahhoz, hogy egy film a lehető legjobb pályát fussa be az elkészülte után?

BB: A filmes kampányok az adott filmtől, illetve annak forgalmazójától függenek. Esetünkben sok idő volt a közös stratégia kialakítására, mert a forgalmazó, a Mozinet már a forgatást megelőzően érdeklődött a film iránt. A Valan több szempontból vállalás volt, ez igaz a kommunikációra is. Sem én, sem Csaba nem vagyunk széles körben ismertek. A mozinézőknek nincs referenciapontjuk, nem tudják, milyen minőséget vagyunk képesek létrehozni. Ettől függetlenül elsősorban az alkotói szempontokkal igyekeztünk foglalkozni. Abban biztosak voltunk, hogy mivel a skandináv jellegű krimi trendi műfaj, és mivel a Valan is használ ilyen jellegű kódokat, működhet ez a fajta skatulya, de azt is hisszük, a történetben rejlő titok maga is képes felkelteni a krimikedvelők figyelmét.

A Mozinettel az elején eldöntöttük, hogy a kommunikációs eszközök mindegyikének éreztetniük kell a film atmoszféráját. Két fő irányt beszéltünk meg. Volt egy úgynevezett mobilszpotos kampányunk, amellyel kifejezetten a mozinézőket céloztuk meg, és amely során a tizenhatos korhatáros filmek előtt a Valan látványvilágát használva, Csaba arcával a középpontban hívtuk fel a figyelmet arra, hogy az aktuálisan vetítendő film elkezdődik, ezért kapcsolják ki a telefonjukat.

A másik egy érzékenyítő, társadalmi célú kampány volt. Mivel a filmbeli nyomozás középpontjában az eltűnt gyerekek, a gyerekprostitúció és a gyerekkereskedelem áll, az alkotást szerettük volna a szórakoztatáson túl valami többre használni.

Bagota Béla (Fotó: Valuska Gábor)
Bagota Béla (Fotó: Valuska Gábor)

Elindítottuk a Ne várj 72 órát! elnevezésű akciót, amelyben az ORFK-val közösen hívtuk fel a figyelmet arra, hogy odafigyeléssel és összefogással segíthetünk az eltűnések számának csökkentésében és a sikeres nyomozásokban. Majd ez kiegészült a Baptista Szeretetszolgálat bevonásával, amelynek van egy ember- és gyerekkereskedelmi csoportja, akiknek a javára jótékonysági vetítést szerveztünk.

Még csak nemrég mutatták be a filmet, de már azon gondolkozunk, hogyan lehetne az együttműködéseknek hosszabb a kifutása. Ha semmi mást nem értünk el ezzel a kampánnyal, mint hogy egyetlen gyereken tudtunk segíteni, már nem volt hiábavaló a munkánk.

Mi volt a legnagyobb hatással a művészi gyakorlatotokra?

BB: A tudat alatti inspirációk egészen összetett, többrétegű halmazt alkotnak. Biztosan inspirált a David Lynch iránt gyerekkorom óta tartó rajongásom. Bár a Valan nem elliptikus szerkezetű film, de Lynch filmjeinek képi világa, történeteinek komplexitása erősen hatott rám. Ugyanígy a Stúdió K Peer Gynt-előadása Nyakó Julival, akiről már akkor tudtam, hogy szerepet szánok neki a filmben. Ezek az energiák itt keringenek körülöttünk a világban, de a mintázatokat nem feltétlenül lehet konkrétan meghatározni. Nem olyan régen részt vettem egy közönségtalálkozón, ahol egy hölgy megkérdezte tőlem, mennyire inspirál a skandináv irodalom. Azt kérte, nevezzek meg konkrét szerzőket. Mondtam, hogy szeretem például Jo Nesbøt, de még nála is jobban hatott rám egy izlandi író, Arnaldur Indriðason. És szinte egyszerre mondtuk ki a Rókalyuk című regényt, amelyben nyomon követhetjük, ahogy a könyv főszereplője, Erlendur nyomozó próbálja feldolgozni öccse fiatalkori eltűnését. A hölgyről kiderült, hogy ő a magyar szerkesztője a könyvnek, és nyilvánvalóan felismerte az inspirációforrásom.

Bagota Béla és Krisztik Csaba (Fotó: Valuska Gábor)
Bagota Béla és Krisztik Csaba (Fotó: Valuska Gábor)

Azokat a filmeket szeretem, amelyek nemcsak intellektuális játékra hívnak egy titok megfejtésének céljából, hanem olyan drámaiságot is közvetítenek, olyan összetett gondolatsort bontanak ki a karaktereken keresztül, amely végül valamilyen felismeréshez vezet, a katartikus élményen keresztül pedig valamilyen pluszfelismerést kaphatunk magunkról. Például a Fogságban (Denis Villeneuve 2013-ban bemutatott filmje Hugh Jackmannel a főszerepben – a szerk.) vagy a Hetedik (David Fincher 1995-ös alkotása – a szerk.) című film maximálisan ilyen. Ezek többek a műfajuknál, valami nagyon lényegeset mutatnak meg a valóság sötét oldaláról, amin keresztül eljuthatunk a felismerésekhez.

KCS: Ezekben a filmekben az a közös és eredeti, hogy az alkotók mélyre merülnek a karakterábrázolásban. Hugh Jackmant mindannyian láttuk már különböző szerepekben, de a Fogságban című filmet nézve teljesen elfeledkezem arról, hogy ő egy színész egy kreált szituációban, olyan hétköznapi a baj, olyan magával ragadóan és átélhetően játszik, hogy vele együtt izgulok, szenvedek, kapok feloldozást. Az alkotóstáb játéka ez, ahogy közösen teremtenek egy világot, amelynek észrevétlenül leszünk a részesei. Csak hagyni kell, hogy hassanak ránk. A Valannal mi is ezt az utat próbáltuk járni.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Elindul a Budapest Kertmozi

1 napja

A megmozdulás elsődleges célja a közösségi filmezés, valamint a budapesti kertmozi kultúra újjáélesztése.