A szlovéniai születésű, szerb származású alkotóművész, Milorad Krstić felnőtteknek készült első animációs mozifilmjével, a Ruben Brandt, a gyűjtővel elindult a siker felé vezető úton, de ő már a következő nagy dobásra készül, hogy a nézői újra és újra megtapasztalhassák művészetének formailag liberális, progresszív és forradalmi jellegét. Az Alkotni születtünk interjúsorozat harmadik része.

Mit jelent ön számára a kreativitás?

Mindennek a személyes „bélyege”, amit másoktól sajátít el az ember. Amennyiben valaki festészetet tanul, és tökéletesen újra tudja rajzolni Albrecht Dürer Nyulát (a magyar felmenőkkel is rendelkező festő 1502-ben készült akvarellje – a szerk.), még nem lesz kreatív. Ha viszont Dürer stílusában rajzol meg egy „macskakutyát”, amelyet addig még nem látott a saját szemével, azt jelenti, igénye van arra, hogy személyesen megnyilvánuljon, azaz kreatív legyen.

Biztosan van első emléke a kreativitással összefüggésben.

Talán ötéves lehettem, amikor egy nagy ökörfejet rajzoltam a konyhánk falára. Anyám nagyon leszidott érte, de később áthívta a szomszédasszonyunkat, hogy megmutassa neki, mit műveltem, mintha csak dicsekedni akart volna. Úgy tűnik, már akkor felfogtam, hogy a művészi alkotás bennem gyökerezik, és azért jön létre, hogy másokat is megmozgasson.

Ez az emlék még arról vall, hogy nem tudatosan váltott ki hatást. Mi volt az első olyan alkalom, amikor az alkotásaival már szándékosan meg akarta mozgatni az embereket?

1982-ben volt az első önálló kiállításom egy újvidéki galériában, egy sétálóutcában. Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy ha hatni szeretnék a járókelőkre, elsőként a galéria kirakatával kell megfognom őket. Biztos voltam benne, hogy egy meztelen lányt ábrázoló kép mellett nem fognak szó nélkül elmenni, valamit reagálni fognak rá. Ezáltal egy teljesen természetes mozgást kívántam manipulálni, akár csak néhány másodpercre is, de kizökkentettem őket a megszokott ritmusukból. Volt, aki csak a fejét fordította a kirakat felé, volt, aki megállt néhány másodpercre, már ezzel elértem, amit akartam.

Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)
Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)

Hivatalnokcsaládban nőtt fel, majd jogi tanulmányokat folytatott. Ezek a gyökerek hogyan hatottak a kreativitására?

A lakásom közelében található a Reviczky utca, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mellett. Az utcát úgy 15 évvel ezelőtt újították fel, mindkét oldalán fákat ültettek. A Mikszáth Kálmán tér felől nézve jobb oldali fasort már reggel 10–11 óra körül éri a napfény, míg a bal oldali fasor ilyenkor még a könyvtár épületének árnyékában van. Az első pár évben a jobb oldali fasor szinte dupla olyan magasra nőtt, mint az árnyékban levő bal oldali. Az elmúlt pár évben viszont abból az indíttatásból, hogy minél több napfényhez jussanak, a bal oldali fasor fái is az égbe emelkedtek, és túlnőtték a jobb oldalon levő fákat. Nekem úgy tűnik, hogy a katonatiszti család, a klasszikus gimnázium, a jogi egyetem jó feltételek arra, hogy az ember a művészet felé induljon, amennyiben nagy a vágy benne erre.

A jelenkor Magyarországa jó terep egy szabad alkotóművész számára?

Erre kicsit bővebben szükséges válaszolnom. A Ruben Brandt, a gyűjtő című filmem miatt volt alkalmam elutazni néhány európai országba. Voltam az Egyesült Államokban is, de el kellett mennem Szlovéniába, Franciaországba, Dániába stb. Ha csak rajtam múlna, ezekre az utakra nem mennék el. Nagyon jól érzem magam a stúdiómban egy új filmen dolgozva vagy a Mária utcai lakásomban. A politikai manifesztumomat már 2006 novemberében kinyilatkoztattam a Das anatomische Theater – 20. századi szimultán játékok című kiállításommal a Škuc Galériában, Ljubljanában, illetve 2011 decembere és 2012 januárja között a Műcsarnokban.

Az alkotómunkám terepe továbbra is a vásznaim. Azokon vagyok formailag liberális, progresszív és forradalmi. Itt nincs önkorlátozás, szabadon és könyörtelenül fejezem ki gondolataimat a társadalomról, történelemről, egyházról, háborúról, szexről, agresszióról, erkölcsről, művészetről, uralkodókról. Alfred Hitchcockhoz hasonlóan én is félek a rendőrségtől, soha nem mennék utcai tüntetésekre, de a képeimen nagyon bátor vagyok.

Ennek alapján a művészete egyfajta menedék is.

A művészetem azért jön létre, mert az alkotásaim jelentik az igazi eseményeket számomra, ez az életem. Ha egy nap nem alkotok, úgy érzem, mintha nem történt volna velem semmi. A másik dolog, hogy nemcsak festő vagyok, hanem ember is. Pontosan tudom, mi zajlik a világban, de nem mindenben kívánok részt venni. A saját művészi formanyelvem segítségével mondom ki, mit gondolok. Például van egy olyan képem, amelyen a szegénység és a gazdagság ellentéte jelenik meg, maga az éhezés. Nekem ez esetben annak a megfogalmazása volt a legfontosabb, hogy a világon nincs elég élelem, de ábrázolom azt is, hogy ha éhezünk, a gondolatok, a vágyak csak másodlagosak. Ilyen módon reagálok a környezet folyamataira, ezzel tudom megmozgatni az embereket.

Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)
Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)

Kritikusok szerint az erőszaknak és a szexualitásnak a dominanciája határozza meg a műveit. Célja, hogy kialakítson magáról egyfajta képet, akár a provokáció eszközeivel?

A kritikusoknak igazuk van: nem olyan képeket festek, amelyek puszta díszítő tárgyai lehetnek egy szobának. A figuráim világa azonban nem provokáció, egyszerűen csak grafikailag egyedi világot tükröznek. Több fekete humor van bennük, mint erőszak. Megjelenik a szexualitás is, de az jelen van az ógörög vázákon és szobrokon is, sőt még korábbról is datálhatjuk a jelenlétét, akár a willendorfi Vénusztól.

Hogyan fogalmazná meg a művészet fő funkcióját?

Talán hogy a mindennapokat gazdagabbá tegye. A művészet olyan, mint egy szép tájkép vagy Beethoven szimfóniái, amelyekben a gazdagok és szegények egyaránt élvezetüket lelhetik.

Mivel adható át könnyebben egy üzenet: egy állóképpel, egy festménnyel vagy egy mozgóképpel, egy filmmel?

A legkönnyebben és leggyorsabban egy kis rajzzal tudok üzenni. A film esetében fontosabb volt számomra a figyelem és az érdeklődés fenntartása másfél órán keresztül, mintsem az, hogy üzenetet közvetítsek.

Ha most kellene egy kis rajzzal üzennie, mit fogalmazna meg?

Egy kisgyermekfigurát rajzolnék, szélesre tárt karokkal, mosollyal és nyitottsággal az arcán: Isten hozott, Olivér! (Nevet.) Gondoljunk bele, a régi időkben is apró, de közérthető és fontos gesztusokkal, például kézfogással kezdődött egy találkozó. Nem volt más eszköz, mégis sokat mondott. Van, amikor teljesen egyértelműek a gesztusok, és azokon keresztül a legkönnyebb üzenetet küldeni.

Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)
Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)

1995-ben készült el az első animációs filmje, az Ezüst Medve díjas My Baby Left Me, amely számomra egyértelműen a Ruben Brandt, a gyűjtő előképe.

Lehetne, de a Ruben Brandt karakterei jóval visszafogottabbak, szinte már „normálisak”.

Az utóbbi animációs filmjében a főhős neve Rubens és Rembrandt nevéből áll össze, emellett több alkotóművészeti utalást helyezett el valamilyen módon. Kik hatottak önre?

Az Altamira-barlang rajzaitól Michelangelo Buonarrotin át Pablo Picassóig sokan. Mindent magamba szívtam, és mindennek saját pecsétet, bélyeget igyekeztem adni.

Azt nyilatkozta korábban, hogy az animáció öt lábon áll: mese, grafikai világ, animáció, zene és hang. Milyen nehézségekkel találta szembe magát a filmkészítés kreatív folyamata során?

Az elejétől kezdve nagyon határozott vízióm volt arról, hogyan kell kinéznie ennek az alkotásnak. Egyszerűen csak meg kellett csinálni a csapattal, akiknek a javaslatára természetesen még változtattunk rajta. Számomra nem működik a mindenek felett álló forgatókönyv. Amikor elkészült az animatik, akkor derült ki, hogy mi nem stimmel a film ritmusában, mit kell kidobni, mit hozzáadni. Nagy szerencse, hogy tehetséges embereket tudtunk a film köré gyűjteni, ahogy az is, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap megfinanszírozta. Nem volt semmi kétségem afelől, hogy sikerülni fog. Az említettek számomra nem jelentettek igazi nehézségeket, kollektív munka volt, tele kreativitással és jó hangulattal. E nélkül a jó hangulat nélkül képtelen lennék közösségben dolgozni.

Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)
Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)

A film egyetlen képkockája sem a véletlen eredménye, az elhelyezett utalások ugyanakkor nem feltétlenül a film megértését teszik könnyebbé, hanem az ön számára voltak fontosak. A film az eddigi életének egyfajta összegzése?

Igen, mindig is hangoztattam, hogy ennek a filmnek elsősorban nekem kell tetszenie. Kockáról kockára. Ezért tettem az első layerre a krimi történetet, a másodikra pedig a hommage remake-ket a neves festmények és filmek tiszteletére. Azt gondoltam, hogy egy olyan fiatal néző is élvezetét fogja lelni egy ilyen jellegű akcióthrillerben, aki nem halott még Kuroszaváról, Tarkovszkijról vagy Warholról. Azt is sokszor elmondtam a stáb előtt, hogy ha a film sikeres lesz, az közös siker lesz, amennyiben viszont nem, az az én hibám lesz.

Nem okozott belső feszültséget ez a kettősség?

Muszáj volt kompromisszumot kötni. A művészet és a szórakoztatóipar más-más dolog. Olyan filmet szerettem volna készíteni, ami nem unalmas. Én sem csak művész vagyok, hanem néző is, akinek tíz perc után eldől, hogy egy film érdekes-e, vagy sem. Andy Warholnak vannak olyan többórás filmalkotásai (például az 1964-ben készült 485 perces Empire című – a szerk.), amelyekkel ki akarta fejezni az idő múlását, de akármennyire is „izgalmasak”, kevés ember fogja végignézni őket.

Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)
Milorad Krstić (Fotó: Valuska Gábor)

Én már tudom, hogy lassan múlik az idő. És számomra, mint mondta Hitchcock, a film nem egy élet része, hanem egy torta része. Hiába tetszik nekem a grafikai világom a filmünkben, ha másnak nem érdekes az egész. Ebben a filmben nemcsak festő voltam, hanem rendező is. Megpróbáltam egy másfél órás tortaszeletet létrehozni. Éppen ezért számomra a grafikai világon kívül fontos volt az akció, a dráma, a hang, a kameramozgás és a vágás is. A Ruben Brandt nekem egy többlayeres torta, egy audiovizuális szimfónia.

A film főhőse kényszerből válik rablóvá, rémálmok gyötrik. Önre hogyan hatnak az álmai?

Viszonylag sűrűn vannak rémálmaim, de szerencsére napközben nem gyötörnek.

Inspirálják?

Az alkotásokban lennie kell drámának, mely olykor az álmokból ered. Például a Ruben Brandtban unalmas lenne, ha Mimi (a fim egyik szereplője – a szerk.) piros autójában két ember csak úgy beszélgetne; ha a néző viszont azt látja, hogy lassan távolodik a kamera, majd kiderül, hogy az autó egy szakadék szélén egyensúlyoz, az már drámai momentum. Minden mesét így kellene komponálni.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Három elsőfilmest támogat a Filmalap

2019. november 11.

A Filmszakmai Döntőbizottság Szilágyi Fanni, Fazekas Máté és Dér Asia Inkubátor Programban készülő alkotásainak szavazott meg filmgyártási támogatást.