A kortárs magyar belsőépítészet egyik legeredetibb hangvételű és legsokoldalúbb képviselőjének tartják. Legfőbb ihlető forrása a magyar art deco, amiből legalább annyit merít, mint Josef Hoffmann vagy Philippe Starck stílusából. Somlai Tibor nem okoz nagy meglepetést, amikor azt mondja, akár egy kalandos életű szekrényről is lehetne sodró lendületű regényt írni, hisz lényegében az egész karrierjét egy bútordarabnak köszönheti. Az Alkotni születtünk interjúsorozat hatodik része.

Mi jut eszedbe elsőként, ha azt a szót hallod: kreativitás?

Egészen fiatalon kezdtem el rajzolni, mindig volt valamilyen ötletem, amelyet papírra vetettem. Emlékszem, úgy tízéves lehettem, amikor megfogalmaztam magamnak, hogy mennyivel jobb lenne, ha a harmincas években épült házunk pokolian nehéz esslingeni faredőnyeit gombnyomással lehetne fel-le mozgatni. Ma már magától értetődő a megoldás, de akkor újszerű gondolat volt. (Nevet.) Az egész életem a kreativitás körül forog.

Szakmai példaképeid Josef Hoffmann és Philippe Starck. Mindkettőjükre jellemző, hogy többféle művészeti ágban alkottak maradandót.

Josef Hoffmann művészetéből, illetve az általa és Koloman Moser által alapított kézművesműhely, a Wiener Werkstätte munkáiból sokat merítettem. Akárcsak Hoffmann, magam is szeretek színes ceruzával kockás papírra dolgozni, azonnal láthatóvá vállnak az arányok. Philippe Starckra – hozzám hasonlóan – rendkívül hatnak a régi korok, amelyek megoldásait újragondolja. Gondoljunk csak a Louis Ghost székre, amely a XVI. Lajos-stílus klasszikus darabját dolgozza át egyszerű, formabontó módon, műanyagból. Kozma Lajos munkái is mindig vonzottak.

Ma már jobban szeretek a memóriámban kutakodni egy-egy motívum után, mint friss hatásoknak kitenni magam. Ezt a hozzáállást nem feltétlenül tartom jónak, de olyan sokféle teret álmodtam már meg a magánlakásoktól a színházon át a kórházig, hogy talán nincs is olyan enteriőrfajta, amelyet ne terveztem volna. Egészen biztos, ha egyszer látok egy bútort vagy más lakberendezési tárgyat, azt nem felejtem el. Például nemrégen történt velem egy érdekes eset. Badacsonyban dolgozom egy kis szállodán, ahol a szobák és a fürdőszobák csak minimálisan lesznek elválasztva egymástól. A mosdópult falsarokba kerül, mögé pedig természetesen valamiféle burkolat kellene, ami nem illik a koncepcióhoz. Eszembe jutott, hogy ötven évvel ezelőtt egy német tanárnőm ki akart dobni egy régi mosdószekrényhez tartozó márványpultot, oldalt alacsony peremmel, hátul kis polccal. Ezt a formát gyorsan leskicceltem modern fémlábakkal, munkatársaim nem is értették, hogy jutott eszembe ez a megoldás. Nálam sokszor így működik a „kreativitás”.

Nagybüfé a Magyar Állami Operaházban
Nagybüfé a Magyar Állami Operaházban

Melyek azok a stílusjegyek, amelyek – függetlenül attól, hogy az operaházbeli nagybüfé, az Akvárium, a Haris Park, a Belvárosi Színház vagy egy lakóház enteriőrjéről beszélünk – felismerhetővé teszik a munkáid?

Vannak mániákusan visszatérő motívumaim, például az úgynevezett stadionív (két párhuzamos vonal végén elhelyezett félkör – a szerk.) vagy az egyéb módon legömbölyített formák.

Sokszor hallom vissza, hogy valaki belépve egy térbe azt mondja: „Ugye ezt a Somlai Tibor tervezte?” Legutóbb a Haris Park esetében fordult elő, ahol a bálterem és a kápolna fűződik a nevemhez. Utóbbi különösen nagy kihívást jelentett, mert a tér egyik oldala csupa ablakból áll, a másik oldal viszont egy ablaktalan falrész. Igyekeztem megteremteni az egyensúlyt, ezért terveztem egy boltíves kulisszafalat rejtett világítással, az ablakokkal szemközti falon pedig megismételtem ugyanezt, ezekbe tükrök kerültek volna, de sajnos ez már nem fért bele a pénzügyi keretbe. A nagy, egyedi csillárokról is sokan felismerik, hogy én voltam a tervező.

Kápolna a Haris Parkban
Kápolna a Haris Parkban

Ha stílusról beszélünk, leginkább az 1930-as évek art decója és az azt követő modernizmus inspirál. Ez legjobban talán a Belvárosi Színházban érhető tetten. Az egykori Broadway filmszínház belső tere megannyi leleményes ötlettel várta a látogatóit. A valamikori ruhatár a mínusz egyes szinten volt, ahonnan a beadott kabátok egy lift segítségével a vetítés végére felkerültek a földszintre a kijárathoz. Ráadásul 1938-ban az egykori mulatót mozivá áttervező Domány Ferenc még arra is figyelt, hogy a négy órakor kezdődő film közönsége ne találkozzon a hatórás előadáséval, ezért két egymással párhuzamosan futó lépcsőt építtetett. Mivel az épületet 2003-ban színházként építettük újjá, erre a praktikus megoldásra nem volt szükség, így teljesen átjárhatóvá tettem a teret. Nagy kihívást jelentett a dupla belmagasságú előcsarnok csillárja is, amelynek eredetijéről egyetlen fénykép sem maradt fenn. A most látható, általam tervezett, modern, gömb alakú csillár Muranóban készült, és nehéz volt összeszerelni, de a végeredmény, azt hiszem, megérte a fáradságot.

Belvárosi Színház
Belvárosi Színház

Mennyire igénylik a megbízóid a komplexitást, hogy adott esetben egy majdani életteret a kilincsektől a világítótesteken át a bútorokig teljes egészében megálmodj?

Nagyon megváltozott a tervezési metódus. Ma a belsőépítészek nagy része munkájának a kilencven százalékát az architektonikus kialakítás után a katalógusok nézegetése teszi ki, amit magam részéről meglehetősen nem szeretek. Huszonöt évvel ezelőtt például egy bank tervezésekor a lámpáktól a fotelekig, a pénzátadó doboztól az íróasztalokig mindent egyediben kellett tervezni! Ha van rá igény, ma is nagyon szeretek egyedi bútorokat tervezni.

Az a várbeli ház, amelynek egyik lakásában lakom, nagyon megsérült a második világháborúban, így az 1960-as években újjáépítették Dragonits Tamás tervei alapján, aki teljesen egyedi kilincseket, falikarokat csináltatott a bejárati ajtókra és a lépcsőházba. Ugyanez elmondható a Magyar Nemzeti Galéria szintén 1960-as évekbeli kialakításáról, ahol a kilincseket például a nemrég elhunyt Preisich Anikó belsőépítész tervezte hónapokig, mire elnyerték a végső formájukat.

Magyarországon egy olyan világ és társadalmi réteg tűnt el a világháborúk következtében, amely Nyugaton még létezik.

Habsburg György mondta nekem egyszer, hogy Nyugaton ugyanolyan természetes dolognak számít, hogy valakinek van belsőépítésze, akiben megbízik, mint hogy van pszichiátere. Az enteriőrtervezés ugyanis bizalmi kapcsolatot igényel, mindent részletet nem lehet előre megmutatni, megrajzolni a megrendelőnek.

Mennyire tekinthető konzervatívnak a magyar társadalom a belsőépítészeti irányultság szempontjából?

Tapasztalom szerint a magyar ember meglehetősen konzervatív. Elég nehezen veszem rá a megbízóimat, hogy ne feltétlenül az úgynevezett trendeket kövessük százszázalékosan, hanem vezessünk be valami egyedi vonalat is, olyat, ami szerintem egy kicsit időtállóbbá teszi a berendezést. Persze tíz-húsz év múlva – ha megmarad – látható lesz, mikor készült, de valami egyéni is marad benne.

A megbízóid felteszik maguknak a kérdést, hogy milyen stílusban kívánnak építkezni, berendezkedni?

Egészen más, amikor valaki egy nagyszabású projektet – egy színházat, egy kórházat – bíz rám, mint amikor egy magánember fordul hozzám, hogy szeretné, ha én alakítanám ki az otthonát. Közös bennük, hogy a korábbi munkáim alapján esik rám a választásuk. Mondhatni, szájhagyomány útján terjedek. (Nevet.)

Somlai Tibor (Fotó: Valuska Gábor)
Somlai Tibor (Fotó: Valuska Gábor)

A kivétel erősíti a szabályt alapon most van egy olyan megrendelőm, aki a 19. század végén úgynevezett svájci stílusban épült svábhegyi Devecseri-villát alakítja át. Ő a weboldalam alapján választott ki. Mindig szükség van egy vezérfonalra. A megbízóimnak is azt szoktam mondani, hogy nagyjából tudniuk kell, milyen zsánerű enteriőrben szeretnének élni.

Mi a jelen uralkodó stílusirányzata?

Az utolsó művészeti stílus az art deco volt, illetve azt követően a modernizmus. Később Olaszországban, valamint Európa északi országaiban még létrejött egy egységesnek tekinthető stílus az ötvenes és hatvanas években, de annak tudtommal nincs neve.

Úgy érzem, ma nemcsak a belsőépítészetben, de az építészetben és a divatban sincs meghatározó stílusirányzat. Elképzelem, ahogy egy hölgy végigsétál az ablakom alatt, és sajnos pontosan tisztában vagyok vele, hogy ha felidézném húsz év múlva, nem tudnám megmondani, melyik évtizedben láttam. Ha a múlt század második felében egy magyar nő hozzájutott egy Vogue magazinhoz, abból egy varrónő képes volt megvarrni egy ruhát. Ha ma kinyitod a lapot, csodálatos fotókat találsz benne, és hordhatatlan ruhákat. Bútoroknál mindent lehet, most visszajött a hatvanas évek.

Egyetlen olyan bútort nem tudok megnevezni, amely fémjelezné azt a kort, amiben élünk, amelynek saját stílusa lenne, mint például Ludwig Mies van der Rohe Barcelona széke, amelyről tudjuk, hogy 1929-ben a világkiállítás német pavilonjába készült. Ha nagyon gondolkodom, akkor is csak az 1980-as években Ettore Sottsass vezetésével létrejött Memphis csoport jut eszembe.

Somlai Tibor (Fotó: Valuska Gábor)
Somlai Tibor (Fotó: Valuska Gábor)

Mennyire jellemző ma, hogy egy család olyan műgyűjteménnyel rendelkezik, mint egykor gróf Pálffy János, báró Herzog Mór vagy Delmár Emil, és a kollekciójuk darabjait figyelembe kell venni az enteriőr kialakítása során?

A magyar műgyűjtés történetének legnagyobb kollekciója volt Pálffy grófé, aki minden egyes palotáját egy adott stílusban rendezte be. Sajnos a gyűjtemény nem maradt egyben, a történelem viharaiban sok tárgy elveszett, sokat pedig elárvereztek. Alapvetően a műtárgyak provenienciája igen érdekes tudomány. A gróf királyfai kastélya barokk stílusban készült, benne minden bútor korabeli barokk mestermű volt, köztük az egyik hálószobában elhelyezett 17. századi csodálatos szekrény. A bútort elárverezték, és a legnagyobb El Greco-gyűjteménnyel rendelkező Herzog Mór Lipót vette meg. A második világháború után egy gyűjtőhöz került, aki az Andrássy út 3.-ban, a Saxlehner-palotában lakott. Ezt az óriási szekrényt vettem meg harmincöt éve, amikor Koller Györgynek, a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének terveztem egy elárusítóhelyet a Nemzeti Galéria magasföldszintjére. Ez a bútor szolgált raktárként a karcokhoz. Végül mikor megszűnt az üzlet, a szekrény Szász Endre gyűjteményébe került, ma pedig az özvegye vigyáz rá. Ugye, hogy akár egy szekrényről is lehetne regényt írni!

A mai magyar műgyűjtők a gyűjteményük darabjait nem feltétlenül teszik közszemlére, és tudtommal nem nagyon van olyan kollekció, mint a valamikori Hatvany Ferencé vagy Herzog Móré, amelyek olyan vegyes gyűjtemények voltak, hogy az egész meg volt komponálva képekkel, bútorokkal, szőnyegekkel. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban vannak ilyenek: a Frick Collection New Yorkban vagy a Wallace Collection Londonban.

Ráth György Múzeum
Ráth György Múzeum

Meg kell mondanom, hogy az a tevékenységem, amelyik talán a legközelebb áll a szívemhez, a kiállítások látványtervezése. Az egyik utolsó munkám ebben a műfajban a tavaly megnyílt Ráth György Múzeum. Ez a „kis” villa az Iparművészeti Múzeum szecessziós gyűjteményének színe-javát mutatja be lakásmúzeumként, egy-egy szobában az angol, a francia, illetve az osztrák szecessziós irányzatok teljes skálájával az evőeszköztől a szoborig. Nagyon szerettem csinálni, és azt hiszem, nagy siker lett. De említhetném az Art deco és modernizmus című kiállítás látványtervét vagy El Kazovszkij nemzeti galériabeli életmű-kiállításának installációját is. Ez a műfaj nagyon közel áll a szívemhez.

Art deco és modernizmus című kiállítás
Art deco és modernizmus című kiállítás

Noha Kozma Lajos kiállítószekrénye, amelyet a művész az Iparművészeti Múzeum számára tervezett, kisgyerekkorod óta izgatta a fantáziád, viszonylag későn lettél formatervező és belsőépítész.

A nagypapám volt az első szabadalmi ügyvivő Magyarországon. Mivel nekem csak nővéreim vannak, és édesapám is (id. Somlai Tibor – a szerk.) a nagyapám foglalkozását űzte, azt várták tőlem, hogy én is így tegyek. Nem is lehettem más. Rosszul viseltem, mindössze egy-két évig dolgoztam a szakmában, majd ahogy lehetett, felvételiztem az Iparművészetire. Első pillanattól kezdve belsőépítész szerettem volna lenni, de gondoltam, az addigra már megszerzett gépészmérnök-diplomámmal felvesznek formatervező szakra. Ha belegondolunk, ma már egy dizájner a ruháktól a bútorokon át a házakig szinte mindent tervez. Megszereztem a formatervező-végzettséget, belsőépítész-diplomám viszont nincs, amiért bizonyos értelemben ki is néznek a szakmabeliek, de hát ez van, nem tudok ezen már változtatni, hiába kaptam jó pár éve Ferenczy Noémi-díjat mint formatervező-belsőépítész. Nagyon rossz magyar beidegződés, hogy belsőépítész csak az lehet, akinek diplomája van. Nem feltétlenül nézik, mit tettem le az asztalra, pedig többek között három könyvem is megjelent, amelyek feldolgozták száz év magyar enteriőrművészetét.

Mindig is sok művészeti témájú könyvem volt, már általános iskolás koromban érdekelt a művészettörténet. Azt hiszem, az esztétikai érzékem a különösen jó ízléssel megáldott anyámnak köszönhetem. Noha háziasszony volt, mindig – még mai szemmel is – szép és gondosan kitalált lakásban éltünk, ahol voltak antik és modern darabok, ami az egész életemre rányomta a bélyegét.

Amerigo Tot budai várnegyedbeli műteremháza és a három Koller Galéria
Amerigo Tot budai várnegyedbeli műteremháza és a három Koller Galéria

Friss diplomával a zsebedben érkezett az első megbízásod, Amerigo Tot budai várnegyedbeli műteremházának kialakítása.

Ahhoz, hogy karriert csinálj, a tehetségen és a szorgalmon kívül szerencsére is szükség van. 1970-ben szerettem volna a balatonfüredi nyaralónkba vásárolni egy festett paraszt barokk szekrényt. Tudtam, hogy a Várban, a Tárnok utcában van egy régiségbolt. Bementem, mutattak néhány bútort, de egyik sem volt az igazi. Ekkor megkérdeztem a tulajdonost, Koller Editet, hogy esetleg nincs-e más darabjuk. Volt. Onnantól kezdve jóban lettem a Koller házaspárral. Koller György, akinek az elárusítóhelyet terveztem a Nemzeti Galériában, a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének elnöke volt. Olyan tagokkal és barátokkal, mint Borsos Miklós, Varga Imre, Reich Károly, Szalay Lajos és nem utolsósorban Amerigo Tot, aki a nyolcvanas évek elején kezdte el építeni várbeli házát, amikor pont végeztem a főiskolán. Koller kitalálta, hogy tervezzem meg én a belső kialakítását. Vásároltam a Bizományiban egy flamand ebédlőasztalt, ami remekül mutatott a dupla belmagasságú tér közepén, ahol ma is áll (a Táncsics Mihály utca 5. szám alatt – a szerk.), de szükségem volt fiókos, alacsony szekrényekre is, amelyekben a rézkarcokat tárolták, azokat egyszerű modern vonalúra terveztem. A kisplasztikák számára kellett egy vitrin, amit a kert felé néző ablakba helyeztem, a Kozma-féle kiállítóvitrin volt a minta hozzá. A végeredmény nagyon egyedi lett. Emlékszem, D. Fehér Zsuzsa művészettörténész bejött a nyitáskor, ránézett a kétemeletes, papírernyős flamand csillárra, és azt kérdezte: „Nem nagyon kispolgári ez?” Mire azt válaszoltam: „A kispolgárit nem, de a nagypolgárit vállalom!” (Nevet.)

Nagy szenzáció lett az enteriőr, az Érdi Sándor és Szegvári Katalin vezette Stúdió egy teljes adást szentelt a munkámnak. Majd megterveztem Koller három üzletét: egyet a Hiltonban, egyet a Nemzeti Galériában és egyet a Petőfi Sándor utcában. Ez annyi megbízást hozott, hogy soha nem kellett elmennem egy tervezőirodába dolgozni. És az egészet annak köszönhetem, hogy vásárolni szerettem volna egy szekrényt.

Somlai Tibor (Fotó: Valuska Gábor)
Somlai Tibor (Fotó: Valuska Gábor)

A belsőépítészeti munka sajátja, különösen egy olyan hányattatott sorsú országban, mint Magyarország, hogy a tereket idővel átalakítják, lerombolják, többségük örökre eltűnik.

Az imént említett Petőfi Sándor utcai Koller Galéria eredetileg papír- és írószerbolt volt, amelyet átalakítottam, majd ismét papírbolt lett, a harmadik tulajdonos pedig Montblanc tollakat árult benne. Mindhárom alkalommal engem bíztak meg az átalakítással. Nagy átka a hivatásomnak, hogy amit csinálok, eltűnik. Új divat jön, új funkcióval. Azért sem vagyok divatos tervező, mert igyekszem kortalant alkotni. Olyan tereket álmodni, amelyet akár ötven év múlva is használnak az emberek. Nem baj, ha valamin látszik a kor, kár is lenne letagadni.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.