1964-ben bemutatták a Beatles Egy nehéz nap éjszakája című filmjét, amelyet nyolcszor látott, majd rá néhány évre közvetlen kapcsolatba került John Lennonnal és Yoko Onóval. Hogyan élte meg, hogy világhírű emberek bújtak elő a tévéből, a mozivászonról?

Látta Woody Alennek azt a filmjét, amelyben az egyik főszereplő kilép a filmbeli fekete-fehér filmből, és színesben kezdi élni az életét? (A Kairó bíbor rózsája – a szerk.) Számomra ilyen érzés volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer találkozni fogok velük. Első alkalommal John Lennonnak sem meséltem az élményről, csak később, és akkor számára is érdekessé vált.

1972-ben egy angol régiségkerekedő és lakberendező, Stuart Greet meghívására ment Amerikába, majd 1976-ban megnyitotta saját galériáját.

Mondhatni, gyorstalpalón voltam. Amikor első alkalommal mondta nekem valaki, hogy jó a szemem, Angliában dolgoztam lakájként a Concorde vezérigazgatójánál. Alkalmanként „kölcsön adott” a barátnőjének, aki egy vacsora alkalmával megkérdezte tőlem, mit gondolok a szobáról, ahol a vendégeit fogadja. Néhány dolgot átrendeztem, majd idővel megkért, alakítsam át a szobát a vendégfogadáshoz.

Stuart Greet üzletében először takarítottam, kirakatot rendeztem, ezt követően pedig a reprezentálni kívánt műtárgyakat válogattam, majd két évvel később megkaptam az első munkám, ami egy kis könyvtárszoba volt még kisebb költségvetéssel. Utána szárnyaltam. (Nevet.)

Mikor ébredt rá, hogy megvan ez a képessége?

Szerencsém volt, 22 éves koromban találkoztam egy olyan emberrel, aki mindenben támogatott. Olyan kevés kell ahhoz, hogy a szunnyadó tehetség napvilágra kerüljön. Van, akinél ez nagyon korán megtörténik, mert a szülei engedik kibontakozni, de van, akinél később, gondoljunk csak Paul Gauguinre.

Végel Dániel / Ludwig Múzeum

Calvin Klein vagy a marokkói királyi család mellett voltak „hétköznapi” megrendelői is?

A könyvtárszobát egy ügyvédházaspárnak terveztem, sok kisebb megrendelésem volt. Emlékszem egy fura olasz temetkezési vállalkozóra, aki mindig hulla sápadtan jött haza, vagy egy másik megbízóra, aki gyermekek örökbe adását szervezte meg, de ő nem volt túl becsületes… Rövidesen érkeztek a nagyobb kliensek, mint például Mrs. Chambers, aki az Egyesült Államok leggazdagabb asszonya és később brüsszeli nagykövet is volt, a marokkói nagykövet, a királyi család, végül pedig Yoko és John. Az az igazság, hogy noha idővel a tehetségem mind jobban kibontakozott, a szerencsének és az akkori simulékony természetemnek is sokat köszönhetek.

Ezt kevesen jelentenék ki magukról.

Miért?

A legtöbben azt mondanák, őstehetségek voltak…

A tárlat alkotásai között megjelentek szimbólumok, mint a sakk, az ajtók, de láthattuk a Mickey egér kompozícióját is vagy egy igazi autót csipkébe burkolva.

A szobor olyan, mint a vászon, nem kell történetet írni rá.

Végel Dániel / Ludwig Múzeum

Az alkotások dialógust teremtenek?

Minden művész másképpen gondolkodik, de számomra nagyon fontos, hogy a néző reakciója „fejezze be” a műtárgyat. Az a baj, hogy ha az emberek egy tárgyat múzeumban látnak, automatikusan úgy érzik, műalkotások, pusztán azért, mert ott vannak kiállítva. Ha galériában látják ugyanazt, már ítéletet alkotnak, hogy tetszik-e vagy sem. Egy műtárgy útja ezeken keresztül vezet az otthonokba, ami ilyen szempontból maga a csúcs, hiszen kontextusba kerül más művészek munkáival, elkezdődik egy párbeszéd, amelyben a műveim megállják a helyüket.

Lakberendezőként milyen típusú megbízókkal volt könnyebb dolga?

Az enteriőr-tervezésben a pénz dönti el, milyen munkát tudunk végezni, a híresebbeknek több pénze van, ami egyúttal nagyobb szabadságot jelent. Johnak és Yokónak rendeztem be a tengerparti házát, amikor kiderült, nincs elég víz. Két megoldás volt a problémára, vagy egy nagy üvegtartályban tároltuk volna a vizet, vagy kutat fúrunk, ezt egy séta alkalmával közöltem is Johnnal. Ment mellettem, gondolkodott, és így szólt: „Csináld meg mindkettőt!” Ha az ötletem az ügyvéd házaspárnak vetem fel, az első kérdésük, mennyibe kerül, és hogy lehet olcsóbban kivitelezni. Hozzáteszem, Johnak sem csináltuk meg mindkettőt, mert nem volt rá szükség. (Nevet.)

A legnagyobb élmény volt lakberendezőnek lenni, mert a legtöbb ember magának vásárol, ezért sokat gondolkodnak az anyagi szempontokon, a tér adottságain, de ez megszűnik, ha az ember lakberendező. Mindig megvolt az örömöm, hogy megvehettem azt, amit szeretek. Ennek egy furcsa letisztulása, amikor elkezdtem Yokóval élni, akinek otthonát négy évig rendeztem be, majd mire elkészült, tele volt azokkal a tárgyakkal, amiket én szerettem, tehát végül is magamnak rendeztem be. Volt például olyan Hoffmann-bútor, köztük a híres fehér sakkasztal, amelybe halálosan szerelmes voltam, pedig annyira egyszerű, mint egy IKEA-bútor.

Végel Dániel / Ludwig Múzeum

A Yoko Onóval való kapcsolata mennyiben járult hozzá a személyes márkája, azon keresztül pedig a művészete megismertetéséhez?

Ahhoz, hogy elismert művésszé váljak, két nagyon fontos dolognak kellett történnie. Először is találkoznom kellett Stuarttal, akinek révén megismertem a művészetet. Mit tudtam én nyolc elemivel a római mozaikokról, a szecesszióról vagy bármiről. Másodsorban meg kellett ismernem Yokót. A lakberendező sikere abban rejlik, hogy ki tud-e alakítani egy bensőséges kapcsolatot a megbízóival, megérti-e a vágyaikat. Ezek a munkakapcsolatok gyakran barátivá fejlődnek. 1977–78-ra már barátok lettünk, és egyik nap azt mondta, menjünk el a New York-i Modern Művészetek Múzeumába, ahol aztán megmutatta nekem a kedvenc alkotásait: Picasso Guernica című festményét és Marcel Duchamp egyik ready-made-jét, a Fresh Widow-t. Ekkor fedeztem fel, hogy lehet kész, létező tárgyakból műalkotásokat alkotni.

Miért iratkozott ki az „iskolából”?

Egyszer mindenkinek le kell diplomáznia. (Nevet.)

Mi a fontosabb, egy kvalitásos mű vagy a szerzőjének marketingértéke?

Ha egy művész komolyan veszi, amit csinál, akkor nem brandet épít, hanem műtárgyakat készít, van egy igénye arra, hogy kifejezze magát valamilyen módon. Nagyon sok olyan jó művészt ismerek, akiknek nincs hírük, mégis sokkal értékesebb műtárgyakat alkotnak, mint mások. A brandépítés nagyrészt a piac munkája. Vannak olyan művészek, mint Damien Hirst vagy Jeff Koons, akik ebben szervesen részt vesznek. Utóbbi talán a legjobb példa. Egyszer elmentem Genfbe, a Sotheby’shez, ahol elmesélte, hogy tőzsdeügynök volt, részvényeket árult, és egy nap arra ébredt, neki magának kellene nyomtatnia a saját pénzét, később ezáltal vált művésszé.

Soha nem zavarta, hogy a sajtó még mindig a Yoko Onóhoz fűződő kapcsolatát taglalja?

Varsóban egy sajtókonferencián egy újságíró megkérdezte, lefeküdtem-e John Lennonnal. Visszakérdeztem, miért nem azt kérdezi, lefeküdtem-e mindkettővel egyszerre. Az legalább érdekes lett volna, de így még válaszra sem méltattam. Yokót mindig Jonhról kérdezik, és egyszer egy nagyon érdekeset válaszolt: John személyisége szerinte olyan, mintha nyáron egy nagy tölgyfa árnyékában ülnénk, védelmet nyújt és biztonságot ad. De hogy képet kapjon arról, milyen az élet Yokóval… Éppen megyünk ki a Dakota-házból, és a liftben veszekszünk, ami az egyetlen hely, ahol vitázhatunk, mivel a ház állandóan tele van személyzettel. Ahogy kiérünk már mosolyunk, az utcán mindig vannak rajongók, akik azt szeretnék, ha Yoko aláírna nekik. Látszott rajtam, hogy nem vagyok boldog, erre az egyik tinédzser azt mondja: „Ha azt akarod, hogy a kapcsolat sokáig tartson, ezt meg kell szoknod.” Jól helyre tettek… (Nevet.)

Mennyire ment könnyen a megszokás?

Ezt nem lehetett megszokni. Mindig úgy éreztem, nem tartozom a képbe, amit John és Yoko jelentett.

Az igaz, hogy a Beatles aranylemezeit a mellékhelyiségben tartja, mert a lakás más részébe nem illenek?

Menjen be, nézze meg a saját szemével! Mit csináljak velük? Nem én énekeltem rajtuk, nem az én teljesítményemet tükrözik. Számomra nincs igazi értékük, nem érdemeltem meg őket.

Végel Dániel / Ludwig Múzeum

Baráti viszonyt ápolt Andy Warhollal, Keith Haringgel. Utóbbit késői munkáiban inspirálta is.

Amikor Keith megkért, hogy rendezzem be a lakását, voltak ötleteim, mit kellene csinálnia, és ez az egész onnan indult, de én visszafogottabban szoktam fogalmazni. Ahogy öregszem, vagy inkább úgy mondom, gyakorlatiasabbá válok, kezdek visszafele tekinteni, az inspiráció inkább a múltból és a tapasztalatokból jön. Ez az öregedés jele, el kell fogadnom. (Mosolyog.) A komfortérzetem ma Moholy-Nagyban, Agnes Martinban, A. G. Javlenszkijben, vagy a régi mestereimben, Modiglianiban, Morandiban találom meg.

Más művészek munkáinak megismertetése vagy a saját alkotásainak bemutatása élvez-e elsőbbséget?

2018-ban sem?

Damien Hirst volt az egyetlen, aki háromnapos árverést csinált magának a Sotheby’snél, ami technikailag nem volt legális, de meg tudta szervezni, mert 2016-ot írtunk. Milánóban van egy nagyon sikeres művész, aki négy városban árulja a saját munkáit, de szerintem azét teszi, mert különben senki sem reprezentálná. Más művészeknek galériát nyitni pedig túl sok munka, energia és befektetés lenne. Látja, mennyit beszélek magamról, ha ugyanennyit beszélnék másról, semmi mást nem csinálnék egész nap, csak beszélnék. (Nevet.)

Hogyan hatottak a művészetére azok a városok, ahol huzamosabb ideig élt?

A legjobb példám erre Agnes Martin, akit imádok. Ő a hatvanas években már elég sikeres volt Amerikában, aztán úgy döntött, összecsomagolja a műtermét, elmegy Új-Mexikóba, ahol három évig épített egy vályogházat, majd amikor befejezte, újra elkezdett festeni. Én is valahogy így érzem magam, mindenhol otthon vagyok, de végül is a saját világomból alkotok.

A művészet menekülés a valóságból?

Mit szimbolizál a csipke, ami a művei legjellegzetesebb eleme?

Amikor Magyarországon éltem, a csipke minden lakásban megtalálható volt, amikor pedig elkezdtem Amerikában lakberendezőként dolgozni minden lakásból hiányzott valami, a csipke. Nekem soha nem tetszett, lenéztem, giccsnek tartottam, később mégis hiányzott. Elkezdtem keresni, színezni, párnákra rávarrni, ami a Havadtőy-stílus részévé vált. Idővel komolyan elkezdtem gondolkodni a jelentésén, és rájöttem, hogy ez egy példája a feminista művészetnek, a nők művészi megnyilatkozása. Ekkor döntöttem el, hogy használni fogok sérült csipkét is, szembesítem a nézőt valamivel, ami mellett elmenne.

The Game című alkotás

Milyen volt az 1980-as évek New York-i művészvilága?

Szex, drog és rock and roll. (Nevet.)

Én is így képzelem, de igaz ez a hatvanas és a hetvenes évekre is.

Azt tudja, hogy a hatvanas évek, igazából a hetvenes évek?

Mire gondol?

A hatvanas évek technikai szempontból 1968-ban kezdődött.

Viszont a Rolling Stones már 1962-ben megalakult.

1962-ben senkit sem érdekelt, mit csinálnak. Ami a mi fejünkben él erről az időszakról az a hatvanas évek végén alakult ki.

Tehát szabad világ volt.

Mi Európában elfelejtjük, hogy Amerikában a hatvanas évek végéig az ország felének nem voltak jogai. A nyolcvanas években is ritkaságszámba ment, ha egy étteremben egy fekete nem pincér volt, hanem vendég.

Valóban könnyes lett a szeme.

Tudja, a fiatalság… Biztos, most is van szex, drog és rock and roll, de nekem akkor ez háromszoros szabadságérzést okozott. Magyarországon, egy represszív, kommunista társadalomban nőttem fel, ahol nem kaphattam útlevelet, majd sikerült disszidálni, később pedig már a saját lakásomban dolgoztam a szabadság fővárosában. Velem minden egyszerre történt meg, olyan volt, mint a hab a tortán.