Művház
Keleti Éva: „A varázslat nem érhet véget”
A pillanat megragadásának művésze, bár magát nemes egyszerűséggel csak fotóriporternek tartja, képein a magyar kulturális élet öt évtizedének meghatározó alakjai elevenednek meg. Keleti Éva a múlt század második felének tanúja, aki szerint egy fotográfia legfontosabb célja, hogy érzelmeket váltson ki nézőiből. Az Alkotni születtünk interjúsorozat negyedik része.
Hogyan reagál, amikor a magyar fotográfia nagyasszonyaként aposztrofálják?
Rendkívül dühödten. (Nevet.) Mi az, hogy nagyasszony? Mondjon egy szinonimát! Kikérem magamnak, ha ezzel a koromra utalnak; ha pedig annyira kimagasló szakembernek tartanak, mondják egyszerűen azt, hogy kiváló. Meglehetősen sok tehetséges magyar fotóst ismerek, köztük nőket is. Ugyan miért lennék nagyasszony? Negyven-ötven év is eltelik, mire már csak a képeim fognak beszélni, akkor fog kiderülni, mennyire jelentős munkát végeztem.
Különösen rímel ez arra a korábbi kijelentésére, miszerint egész életében azért dolgozott, hogy emléket állítson azoknak, akiket lefényképezett.
Egészen tragikus érzés fog el, amikor azzal szembesülök, hogy különösen a fiatalabb generáció mennyire nem emlékszik Ruttkai Évára, Latinovits Zoltánra vagy akár a fiatalságom meghatározó színészeire, például Tolnay Klárira. Ha csak annyit értem el, hogy néhányukat megőriztem az utókornak, érdemes volt élni.
 |
| Keleti Éva: Timár József színművész a Nemzeti Színházban, 1959 © Keleti Éva |
Több olyan ikonikus képet készített, amelyet kezdetben nem tartott jónak, ilyen az 1959-ben Tímár Józsefről készült felvétel, illetve az Extázis című 1974-es alkotás. Meg lehet határozni a jó fotográfia ismérveit?
Az biztos, hogy képlettel nem lehet leírni, nem olyan, mint a Pitagorasz-tétel. Persze vannak a fotós kisagyában idővel automatikussá váló alapszabályok, de ezeket át kell lépni, és szükséges azokat a felvételeket is elkészíteni, amelyek ezeknek az alapszabályoknak ellentmondanak.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
Mi a fontosabb: a szerző személye vagy az eszköz?
Egyértelműen az alkotó, aki megragadja a pillanatot. Egy festmény értékét sem növeli a festő ecsetjének típusa. A fotográfia megértésének, hatásának alapelve, hogy valamilyen érzelmet fejezzen ki. Ha magához elér az, amit az adott képpel el akartam mondani, az egy jó kép. Ha képes az eredeti szándékhoz hasonló érzelmeket kiváltani, az már egy nagyon jó kép. Nem szabad skatulyázni. Az is teljesen mindegy, hogy az alkotó profi-e vagy amatőr, a lényeg, hogy hatással legyen a nézőre.
 |
| Keleti Éva: Extázis, 1974 © Keleti Éva |
Elmondása szerint öt-hat olyan képet készített, amelyre büszke.
Tudja, a büszkeségnek is vannak fokozatai. (Nevet.) De természetesen össze tudom számolni a számomra is meghatározó alkotásokat, amelyeket többnyire az esemény vagy a szituáció tett emlékezetessé. Az említett két fotót közéjük sorolom, de a jelentőségük csak mások által derült ki számomra, én magam nem hittem, hogy jól sikerültek. Különösen kedves még Darvas Iván szamaragolós képe. 1957 februárjában engem, az akkor még taknyos lányt hívott fel, hogy örökítsem meg, mert nem lehet tudni, mi vár rá. Azóta tudjuk, hogy a forradalom leverése után hosszú hónapokat töltött börtönben. Nagy kedvencem az 1974-es Levegőben, amelyen egy spiccelő balerina kivételével minden lány a levegőben van, ami számomra a földtől való elrugaszkodás lehetetlenségét szimbolizálja. Illetve idesorolom Ferenczi Krisztina portréját is. Tragikus sorsú színésznő volt, orvosi műhiba miatt haltak meg az ikergyermekei, majd nem sokkal később férjét, Tímár Bélát agydaganattal diagnosztizálták. Itt maradt egyedül, és elhatározta, oknyomozó újságíró lesz. Több könyvben írta meg a rendszerváltás utáni politikai elit viselt dolgait, amiért B-listára került, a cipője mellett élt. Ő is hosszú szenvedés után halt meg.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
A technikát könyvből el lehet sajátítani, de a pillanat, a személyiség megragadását honnan lehet megtanulni?
Látja, ez furcsa dolog. Azt szoktam mondani: egy fotós nem robbanhat be valakinek az életébe. Fontos, hogy legyen bevezetés, tárgyalás és befejezés, mint azt az irodalmi művekben megszoktuk. Rendelkezni kell valamilyen szintű kapcsolatteremtő képességgel, érdeklődni kell a lencse előtt lévő személy iránt, egyfajta pszichiáterként tudni kell megnyitni a lelkeket.
Mit jelent önnek a kreativitás?
Az életemet. Ha csak arra gondolok, ahogy reggelente tükörtojást készítek, és eldöntöm, hogyan helyezem a tányérra, egyben vagy szétvágva, az is egy kreatív folyamat eredménye, ami nélkül nem lehet élni.
Mi az első emléke a kreativitással kapcsolatban?
A gyerekkoromat egy igen nehéz időszakban, a negyvenes években éltem, ritkán jutottam játékhoz, pedig mindig nagy vágyam volt, hogy kapjak egy igazi teddy beart. Anyukámnak volt egy műszőrme bundája, én meg nagy kreatívan fogtam, nekiestem egy ollóval, és készítettem magamnak egy úgynevezett mackót. Az eset következményeit nem mesélném el. (Nevet.)
 |
| Keleti Éva: Darvas Iván, 1957 © Keleti Éva |
Induljunk el egy időutazásra a szakmai életének jelentős pillanatait megidézve! Az MTI fotóriportereként kezdte, ahol az élet minden területét fotózta.
Szépíthetünk a dolgon, de ma is fotóriporter vagyok, fotóművésznek soha nem nevezem magam. A szakmának minden területén dolgoztam, ami tudást elsajátítottam, ennek az esszenciája. De szerencse is kellett hozzá.
1956 után megváltozott a világ. Ekkor kezdett el színházi képeket készíteni, majd hamarosan olyan világnagyságok álltak a lencséje elé, mint Yves Montand vagy Orson Welles.
Kezdetben nem érintett meg a színház világa, különösen azért, mert a férjemnek, Mátray Mihálynak köszönhetően, aki filmrendező és operatőr volt, rengeteg olyan embert ismertem, aki muszájból csinálta. Aztán elérkezett a pillanat, amikor el kellett döntenem, ráteszem-e az egész életemet a szakmára. 1957-et írtunk, amikor elkészült az a bizonyos Tímár-kép, majd a Darvas Iván-sorozat, és egyszerűen elkezdtem jól érezni magam a közegben. Sorra jöttek a gondolataim a színházi fotografálással összefüggésben. Bizonyos dolgok emiatt kimaradtak az életemből. Fotóriporterként nem tudtam 11 órára kimenni a repülőtérre, hogy megörökítsem, ahogy Kádár János elutazik, mert 12 órától a Nemzeti Színház próbáján kellett részt vennem.
Nevéhez fűződik a színházi fotózás megújítása. Mi volt Keleti Éva előtt, és miben hozott újat?
A színházi életben korábban kizárólag idealisztikus, beállított, a közönséget bevonzó propagandaképek készültek, amelyek köszönőviszonyban sem voltak a valósággal. 16–17 DIN-es filmre dolgoztunk, érzékeny még nem is létezett.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
Ezzel paralel elindult a technikai fejlődés, már rendelkeztünk 21, sőt 23 DIN-es filmmel is. A színházi vezetők viszont nem hittek a színház drámai erejében, idővel látták csak be, hogy az ilyen típusú képeknek nagyobb a hatásuk. A színház egyszerre tudott gonosz és hálás is lenni. Sokat számított, hogy törődtem a színészekkel, akik közül sokakat jól ismertem, tudtam, mit fognak kihozni egy-egy jelenetből. De egyúttal törődtem az epizodistákkal is, noha mindenki a nagy bölényekre utazott. Én úgy voltam vele, lehet, hogy Szatmári Gizikének mindössze három mondat jutott, de adott esetben többet produkált, mint a vezető színész az egész előadás folyamán.
 |
| Keleti Éva: Levegőben, 1974 © Keleti Éva |
Hogyan festené le az akkori magyar színjátszás világát?
Két emlék sejlik fel. Bessenyei Feri a hatvanadik születésnapját nálunk ünnepelte, ott ült a cserépkályha mellett, dobálta le magáról a cipőit, és egyre csak azt kiabálta a férjemnek: „Bérlet leszek, Misikém, meglátod! Bérlet leszek hamarosan!” (Nevet.) Egy másik alkalommal este tíz órakor szólalt meg a csengőnk, Latinovits érkezett hozzánk. Anyukám halálra rémült, meg volt győződve, hogy szétveri a házat. De nem így történt. Hajnalig beszélgettünk, aztán ahogy jött, elment. Mindig nyitva volt az ajtónk, előadás után bárki feljöhetett, hogy beszélgessünk egy nagyot. Néhányukkal, köztük Béres Ilonával, Pécsi Ildikóval vagy Gálffi Lászlóval igaz barátok lettünk.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
A kihívásokon, amelyek fotósként nap mint nap megtalálták, hogyan emelkedett felül?
Olyan nem volt, hogy egy felvétel ne sikerült volna, a fotós annál jóval rafináltabb. (Nevet.) Szakmai mélypontjaim sem voltak. Semmit nem éltem meg tragédiaként, azt sem, hogy kezdetben nagyon nem szerettem a színházi fotózást. Azt gondoltam, abbahagyom, és másba fogok. Az egyetemet is abbahagytam a szigorlatok után. Mindez az egyéniségemből fakad, ha lépnem kell, lépek, nem lelkizem.
Az MTI-t is így hagytam ott egy hosszú indiai látogatás után, amikor is azt hittem, itthon nagyon várnak, majd a hazaérkezést követően a rovatvezető közölte, nem kíváncsi arra, mit csináltam kint, mert sokat kellett helyettem dolgozni, beszéljünk hétfőn. Ez pénteken történt. Az összeomlásom kellős közepén szólalt meg a telefon, Kalmár György hívott azzal a hírrel, hogy indul az Új Tükör, kérdezte, nincs-e kedvem képszerkesztőként velük dolgozni. Azonnal rávágtam, hogy megyek. Letettem a telefont, a férjem megkérdezte, hova megyünk. Mondtam neki, te sehova, én megyek.
 |
| Keleti Éva: Ferenczi Krisztina, 1982 © Keleti Éva |
Az Új Tükör után fél évig a Színházi Élet munkatársa volt. Röviddel ezután tette le a gépet.
1989 decemberében szűnt meg az Új Tükör, azzal az indokkal, hogy nem elég népszerű, mivel csak 140 ezer olvasója és 80 ezer előfizetője van. Úgy éreztem, vége a világnak. Nem tudtam elképzelni, hogy ne tartozzam valahova. Egy kis csapattal megcsináltuk az új Színházi Életet, de a lap tulajdonosa háromnegyed év után közölte, nincs pénz. Ezzel egy időben találkoztam Szebeni Andrással, akit Havas Henrik hívott, hogy alapítsanak együtt egy hírügynökséget, de Szebeni éppen a Playboynak dogozott, nem fért bele neki. Engem viszont érdekelt a dolog. Sok külföldi kapcsolatom volt, felhívtam néhány barátom, hogy tanácsot kérjek, akik aztán segítettek, hogy elinduljon a második életem az Europress-szel, amelyet – miután már csak tanácsadóként vagyok jelen – a családom visz tovább.
Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg újra kamera mögé állt.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
Még egy digitális felszerelést is vásároltam. Noha 88 éves vagyok, ismernem kell a digitális technikát, amit jogomban áll utálni. (Nevet.) Annak idején Hollenzer Béla (fotóriporter – a szerk.) elővett egy lúdecsetet, betette vörösvérlúgsóba, és azzal rajzolt felhőket a negatívra mindössze három perc alatt. Ma ugyanez akár öt órát is igényelhet. A különbség csak annyi, hogy noha a vörösvérlúgsó egy vegyszer, mégis igazibb, mint a Photoshop.
Mit adott ön számára a hivatása?
Sokszor elgondolkodom, mi történt volna, ha nem hagyom ott az egyetemet, vagy ha emigrálok 1956-ban. Talán nem találkozom a férjemmel, nem születik hét dédunokám. A döntés meghozatalának pillanatában nem vagyunk tisztában a következményekkel. Sokszor megkérdezik tőlem, volt-e valami, amit megbántam. Ha előre látom a jövőt, akkor is ezt a szakmát választottam volna. Nem bánok semmit. Érzésem szerint mindig azt cselekedtem, amit kellett. Ez volt az életem. És ez ma is.
Művház
Megrázó gázai fotóval nyerte meg a World Press Photo fődíját a Reuters fotósa
Egy halott kisgyermeket dajkáló palesztin nőről készült kép nyerte el csütörtökön Amszterdamban a World Press Photo nemzetközi sajtófotóversenyen az év fotója díjat. A gyászt és veszteséget ábrázoló, megrázó fényképet tavaly a Gázai övezet déli részének egy kórházában készítette Mohammed Szálem, a Reuters fotósa.
Az ötéves, Saly nevű unokahúga fehér lepedőbe csavart testét a karjaiban tartó, 36 éves palesztin nőt Szálem tavaly október 17-én pillantotta meg a Hán-Júniszban működő Nasszer kórháznál, ahol a családok az izraeli rakétatámadásban elhunyt hozzátartozóikat keresték.
Az amszterdami díjátadó ünnepségen Rickey Rogers, a Reuters képanyagokért és videofilmekért felelős globális szerkesztője Szálem nevében elmondta, hogy a fotóriporter nagyra értékeli az elismerést, főként azért, mert ez lehetőséget nyújt arra, hogy nagyobb közönséghez juthasson el a képe. Hozzátette: Szálem reméli, hogy a díjazott fotó sokakat ráébreszt arra, hogy a háború milyen emberi áldozatokkal jár, és milyen hatása van a gyerekekre.
A zsűri indoklása szerint Szálem “nagy gonddal és tisztelettel komponált” győztes képe “egyszerre nyújt metaforikus és valódi bepillantást az elképzelhetetlen veszteségbe”.
A fotós az először novemberben publikált kép keletkezését felidézve korábban elmondta: “Az emberek fejvesztve rohantak egyik helyről a másikra, alig várták, hogy megtudják szeretteik sorsát, és ez a nő megragadta a figyelmemet, ahogy a kislány testét tartotta, és nem volt hajlandó elengedni”.
A 39 éves palesztin Szálem, aki 2003 óta dolgozik a Reutersnek, 2010-ben már a díjazottak közé került a World Press Photo sajtófotóversenyen.
A WPP zsűrije 130 ország 3851 pályázó fotósának 61 062 fotójából választotta ki az idei győztes képeket.
Az év fotóriportja díjat a dél-afrikai Lee-Ann Olwage kapta a Madagaszkáron demenciával küzdő emberek helyzetét ábrázoló, megható riportjáért, amely a GEO magazinban jelent meg.
A díjazottak között volt még a hosszú távú projekt kategóriában a venezuelai Alejandro Cegarra, aki 2018-tól a mexikói bevándorlópolitika változását ábrázolta The Two Walls című képsorozatával, amelyet a The New York Times és a Bloomberg publikált.
Julia Kocsetova ukrán sajtófotós és dokumentumfilmes pedig a nyitott formátum kategória díjazottja lett War is Personal című munkájával, amely az ukrajnai háborút dokumentálta a képek, költészet, hang és zene dokumentarista stílusú összefűzésével.
Az amszterdami székhelyű World Press Photo Foundation csütörtöki éves díjátadóján a háborús konfliktusokról tudósító sajtófotósokra leselkedő veszélyekről is megemlékeztek.
A szervezet adatai szerint 99 újságíró és médiában dolgozó vesztette életét az Izrael és a Hamász közötti háborúról tudósítva azóta, hogy a palesztin terrorszervezet október 7-én 1200 embert ölt meg Izraelben, s ezt követően Izrael katonai offenzívát indított a Gázai övezetben.
Borítókép: A World Press Photo munkatársa a jelenleg kiállítóhelyként működő amszterdami Új Templom (Nieuwe Kerk) székesegyházban bejelenti, hogy Mohamed Szálemnek, a Reuters fotóriporterének a felvétele, amelyen a 36 éves Inász Abu Maamár öleli magához az izraeli légicsapás következtében elhunyt ötéves unokahúgának, Szálihnak a holttestét a Gázai övezet déli részén fekvő Hán-Júniszban, elnyerte a 2024-es Év Sajtófotója díjat 2024. április 18-án
Művház
Május közepén rendezik az Art Mozik éjszakáját
Május 17-én a Művészben, a Puskinban, a Toldiban, a Kino Caféban, a Tabánban és a Corvinban is sikerfilmmekkel és premier előtti előadásokkal is várják a közönséget.
A mozimaraton műsorán lesz az országos bemutató előtt például Az arcuk mindig előttem lesz című francia dráma, de olyan népszerű, már bemutatott alkotásokat is be lehet majd pótolni, mint az Érdekvédelmi terület, A szenvedély íze, a Parasztok, a Smoke Sauna Sisterhood vagy az Oscar-díjas Oppenheimer – áll a programot szervező Budapest Film közleményében.
Az Oscar-díjra jelölt filmek közül látható lesz még az Előző életek című amerikai–dél-koreai romantikus dráma, az Egy zuhanás anatómiája vagy Jorgosz Lantimosz Szegény párák és Wes Andersen Asteroid City című filmje, de olyan korábbi kedvenceket is újra vetítenek, mint a Bálna, a Dűne 2, a Minden Mindenhol Mindenkor, a Pókember: A Pókverzumon át vagy a Barbie.
A magyar filmek kínálatában többek közt a Kék pelikán, a Lefkovicsék gyászolnak, a Magyarázat mindenre, az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap, de a Semmelweis is látható lesz.
Az összes helyszínre érvényes karszalag április 18-tól megvásárolható a mozik pénztárában és online.
Művház
Quentin Tarantino mégsem filmkritikusról forgatja utolsó filmjét
A rendező meggondolta magát, és mégsem a The Movie Critic című produkció lesz a tizedik, utolsónak szánt mozifilmje.
A 61 éves, Oscar-díjas rendező-forgatókönyvíró tavaly a cannes-i filmfesztiválon beszélt a közönségnek arról, hogy utolsó nagyjátékfilmje, a The Movie Critic 1977-ben játszódik majd, és főhőse egy alig ismert filmkritikus lesz, aki egy pornómagazinnak ír filmekről – emlékeztetett a Variety.com hollywoodi filmes portál nyomán az MTI.
Az is felmerült, hogy Brad Pitt visszatérhet a produkcióban a Volt egyszer egy Hollywoodban megismert Cliff Boothra hasonlító karakterként, és a film, amelynek forgatását 2024-re tervezték, már 20 millió dolláros adótámogatást is kapott Kaliforniától.
Egyelőre nem lehet tudni, hogy miután félretette a mozikritikusos filmet, vajon milyen témát választ majd utolsónak beharangozott játékfilmjéhez
– írta a Variety.com.
Tarantino várhatóan tizedik filmje elkészítése után is folytatja a kreatív munkát. Korábban többször célzott rá, hogy minisorozatok és színdarabok rendezése is érdekli.