Az az érzésem, mintha a karriered során folyamatosan csak a kínálkozó lehetőségeket ragadtad volna meg, és ezalatt a nagy álom, a színjátszás háttérbe szorult.

Gyerekkori álom volt, és nem sokat tettem azért, hogy beteljesüljön. Igaz, ebben a gimnáziumi magyartanáromnak is volt szerepe, aki folyamatosan elbizonytalanított a tehetségemet illetően. Nem akartam megpróbálni olyan felvételit, ami nem biztos, hogy sikerül. Ezt sokáig úgy fordítottam le magamnak, hogy alapvetően kudarckerülő vagyok, de ehhez képest sokszor váltottam, és ugrottam ki a semmibe, sőt, 1998-ban elindultam a Riporter kerestetik! versenyen, ahol mégis csak élő adásban, egy ország előtt kellett szerepelnem.

Miközben tévés ambíciód sem volt.

A közgazdászdiplomák megszerzése félig-meddig pótcselekvés volt, ahogy a banki karrier is. Éreztem, hogy nem vagyok jó helyen, így 28 évesen eldöntöttem, megpróbálom a felvételit. Sajnos kiderült, ahhoz már túlkoros vagyok. Innen jött a gondolat, hogy a tévében is kiélhetném az exhibicionizmusomat. Megkértem egy újságíró barátomat, hozzon össze valakivel, aki segít eldönteni, hogy alkalmas vagyok-e. Így találkoztam Kertész Zsuzsával, aki egyből levett a lábamról, amikor az egyik kedvenc ételemmel, főtt kukoricával kínált. Hihetetlen lelki közösséget éreztünk, és ez azóta sem változott. Rögtön az első találkozásunkkor felvetette, hogy szívesen benevezne a versenyre. Egy estém volt dönteni. Igent mondtam.

Milyen képességeknek köszönhetően nyerted meg a versenyt?

Talán a legfontosabb, hogy volt bátorságom felvállalni a személyiségemet, próbáltam nem szokványos lenni, és nagyon szorgalmasan készültem. Például mivel volt arcfelismerő feladat, anyukámmal kivágtunk minden létező fotót az újságokból, külön lapra ragasztottuk őket, és rendszeresen gyakoroltam, hogy a véletlenszerűen felmutatott képekre rávágjam a rajtuk látható személyek nevét és az első kérdést, ami velük kapcsolatban az eszembe jut.

Itt már tetten érhető a rád szintén jellemző vonás, a teljesítménykényszer.

(Nevet.) Ha valamit csinálok, maximálisan odateszem magam. A feladatokat nem játéknak, hanem megmérettetésnek fogom fel.

Emlékszel az első momentumra, amikor azt érezted, a tévé a szenvedélyed?

Folyamatosan alakult ki, de az biztos, hogy a szakmát a Duna Tévében szerettem meg, ahol igen változatos szerepkörben próbálhattam ki magam. Előtte tíz hónapot töltöttem a Nap-keltében, amit egyfajta iskolának tekintettem, ahol még valamennyit fizetnek is azért, hogy tanuljak, de nem éreztem jól magam, mert rémes volt a légkör, leszámítva néhány kollégát és műsorvezetőt, akiket nagyon megszerettem. Aztán egyszer csak elegem lett, és felálltam anélkül, hogy lett volna B terv. Aztán az is lett. A Duna Televízióba műsorvezetőt kerestek, amit a Nap TV sminkesétől tudtam meg, aki felhívta rám az ott dolgozó barátnője figyelmét. Behívtak castingra, és másnap már az akkor induló Napóra című műsor műsorvezetője és felelős szerkesztője voltam. Hihetetlen jó csapat volt, fantasztikus főnökkel. Baráti társasággá váltunk, így öröm volt a közös munka. Aztán elnökváltás lett a tévében, a Napórát pedig megszüntették. Nagy törés volt, az utolsó adásban el is sírtam magam. A reggeli műsorba, az Indul a napba kerültem, amit nem csak a reggeli kelés miatt nem szerettem.

Krizsó Szilvia (Fotó: Valuska Gábor)

Betlen János és Vitézy László hívott át az MTV-be, ahol az Aktuálisban munkatársad lett Baló György és Heltai Péter is. Milyen volt bekerülni a nagy bölények közé?

Jó érzés volt, és persze félelmetes is. Bár segítőkészek és kedvesek voltak velem, az elején mégis megrázó volt a váltás. A Dunában rengeteg ember vett körül, mindig zsongott a szerkesztőség, itt meg először jóformán senkit nem ismertem, és nagyon egyedül éreztem magam. Aztán ez szerencsére hamar megváltozott, sok barátom lett az MTV-ben is, Az Este szerkesztősége pedig igazi szellemi és szakmai műhely volt, ahol szintén dominált a jó hangulat, egymás megbecsülése és szeretete, még ha a témák kapcsán olykor egymás torkának is estünk. Később A Szólás Szabadságát ugyanazokkal az emberekkel csináltuk, mint Az Estét, az az időszak szakmailag és emberileg is sokat adott.

Szakmailag éles a váltás, ha azt nézzük, a közéleti műsoraidban az embereket elsősorban szóra kellett bírnod, a tévét elhagyva pedig egy olyan színházi talkshow-t vezettél, amelyben a szereplők lelkét kellett megnyitni.

A személyiségemben mindkettő benne van. Nagyon erősen dominálnak bennem az érzelmek, a figyelmemmel, ráhangolódási képességemmel meg tudok nyitni másokat, ugyanakkor racionális ember vagyok, és nem szeretem, ha valaki félrebeszél, vagy nem tiszteli a tényeket. A férjem úgy szokott fogalmazni, hogy a kekeckedés alaptermészetem, és ezt tudtam kamatoztatni a politikai műsorokban.

Visszatérve a kérdésedre, én akkor kezdtem el a váltás gondolatával foglalkozni, amikor már éreztem, hogy szűkül az értelmes kérdések tere, közben pedig belemerevedek ebbe a szerepbe, holott a másik oldalamat nem ismeri a nyilvánosság, és én szeretném megmutatni.

Régi vágyam volt egy önálló talkshow, ahol az értelmes beszéd mellett lehetőség adódik a humorra is. A tévében volt különben egy Tudós Show című műsorom, ahol nemzetközi hírű kutatók voltak a vendégeim, de – pénzhiány miatt – hamar véget ért. 2010 elején az akkori elnök megígért nekem egy talkshow-t, de aztán nemcsak az nem jött létre, hanem előbb megszűnt A Szólás Szabadsága, majd a levegő is körülöttem. 2011 őszéig még vezettem a reggeli műsort, amit ki nem állhattam, aztán egyszer csak nem volt több szükség a kérdéseimre.

Ebben az időben készítettem egy interjút Bálint Andrással, a Radnóti Színház akkori igazgatójával, és miután megkérdezte, hogy vagyok, töviről-hegyire elmeséltem neki. Azt mondta, hisz bennem, úgyhogy csináljak egy talkshow-t a színházban. Mivel eléggé foglalkoztatott a siker és kudarc témaköre, hisz már akkor is nagyon sok fejlesztőtréninget tartottam, adta magát a Libikóka – Krizsó Szilviával fent és lent cím.

Nem tartottál attól, hogy a külvilág nem fog ebben a szerepkörben elfogadni?

A neved ekkor már elég volt ahhoz, hogy bevonzza a nézőket?

Az Estét általában öt-hétszázezer ember nézte, A Szólás Szabadságának volt olyan adása, amelyet kilencszázezren, azt gondolom tehát, sokan ismernek, de az első két előadás még nem ment teljes telt házzal, ami nem is csoda, hiszen nem volt körülötte nagy hírverés. Aztán híre ment, és hamar kialakult egy törzsközönség is. Egyikük úgy fogalmazott, hogy ő azért jön el minden alkalommal, mert azt érzi, nem a közönség, hanem egy közösség része. Kiráz a hideg, ahogy mesélem!

Krizsó Szilvia (Fotó: Valuska Gábor)

Üljünk fel egy képzeletbeli mérleghintára! Mit mutat?

Nincsenek nagy kilengések. Legmélyebben talán akkor voltam, amikor – bár közös megegyezéssel – kényszerűségből jöttem el a tévétől, hiszen mások teremtettek olyan helyzetet, hogy nem volt maradásom. Nem nyalogattam sokáig a sebeimet, mert az nem visz előre, hanem nekiálltam építkezni. Az lett a fő irány, ami addig a hobbi volt, és fordítva. Jobban ráálltam a tréningjeimre és a kommunikációs tanácsadásra. Korábban már elvégeztem egy coachingiskolát, így coachingfolyamatokat is vezettem, az üzleti világban teljesedtem ki tehát. Mindezt úgy, hogy nem jelentkeztem be sehova, maguktól jöttek a felkérések, amelyekre csak igent vagy néha épp nemet kellett mondani.

Mennyire érzed sorsszerűnek, hogy egy színpadi produkciónál kötöttél ki?

Milyen érzés volt először felmenni a színpadra?

Olyan ideges voltam, hogy szabályosan remegtek a lábaim. A mai napig rettenetesen izgulok felvétel előtt, ezért mindig kimegyek a közönséghez, mondok nekik valami vicceset, hogy nevessenek, én pedig azt érezzem, velem vannak. Ráadásul a Libikókánál kitaláltuk, hogy ha már színpad, énekeljek is, így minden előadást Zerkovitz Béla: Az egyiknek sikerül, a másiknak nem című dalával kezdtem, Darvas Ferenc kíséretében. Sok vendégemmel is énekeltem, például Kulka Jánossal, Falusi Mariannal, Hernádi Judittal, Palya Beával, de Hajós András, Geszti Péter, Müller Péter Sziámi még dalt is írt nekem. Az utóbbinak Cipő szerezte a zenéjét. Én ezt gegnek szántam, de miután Bálint András elkezdte mondogatni, hogy nem énekelek igazán jól, felhagytam vele, mert nem szerettem volna, ha bárki azt hiszi, hogy előadóművészt játszom. Az öncélú magamutogatást ugyanis nem bírom. Azoktól a riporterektől is rohamot kapok, akik jobban figyelnek önmagukra, mint a riportalanyukra.

Krizsó Szilvia (Fotó: Valuska Gábor)

A KrizShow ugyanúgy színpadon zajlott, de már egy tévés produkció volt.

Igen. Az ATV keresett meg azzal, hogy szeretnék, ha adás lenne az előadásból. Örömmel mondtam igent, akkor lett a címe KrizShow, és akkor alakítottuk át a struktúráját úgy, hogy élvezhető legyen a képernyőn. Nehéz volt megszerkeszteni, mert a színpadon sokkal több minden történt, és sokszor fájt a szívem a kihagyott poénokért, történetekért, de tudomásul kellett vennem, hogy véges volt az adásidő.

Hét év után döntöttél a befejezés mellett.

Mindent a csúcson kell abbahagyni, ami persze nézőpont kérdése, hiszen a Csomolungmát és egyéb hegyeket kivéve az mindig szubjektív, hogy ki, hogyan és hol látja magát.

Azt hiszem, azzal eleve rekordot döntöttem, hogy hét éven keresztül volt havi színházi talkshow-m, ahol minden este legalább két, de inkább négy vendégem volt, a meglepetés-vendégekkel együtt, akikkel – úgy hiszem – sok felejthetetlen estét szereztünk a nézőknek.

Milyen lehetőséget ragadnál meg gondolkodás nélkül, ha nem a sors, hanem te kezedben lenne a döntés joga?

A döntés eleve az én, pontosabban a mi kezünkben van, mert szerintem mi irányítjuk a saját sorsunkat, úgyhogy nem lehet másra mutogatni. A kommunikációs tréningjeim, coaching folyamataim és a számos interjúm során nagyon sok olyan üzletemberrel találkoztam, akiktől van mit tanulni, és akik ezt szórakoztatóan tudják elmesélni.

Jelenleg támogató partnereket keresek, akik mellém állnak, mert velem együtt hisznek abban, hogy az üzleti világ értéket teremt, és hogy ezt meg kell mutatni a szélesebb nyilvánosságnak is. És valószínűleg nem mondanék nemet egy színházi vagy filmszerepre sem. (Nevet.) Az viszont biztos, hogy semmi olyat nem vállalnék el, ami lekötné az estéimet, mert a családommal töltött idő számomra mindennél fontosabb.