Vállaltan rémes interjúalany vagy. Ha jól értem, azért írod át a beszélgetéseid, mert akármennyire is hitelesen írja meg azokat egy riporter, a fejedben él egy kép az ideális Mácsai-interjúról, de talán magáról Mácsai Pálról is, és ennek csak akkor tudsz megfelelni, ha csalsz.

Okos kérdés, csak nem úgy van, ahogy mondod. Magamról nem ideális, hanem reális kép él bennem. Ideális képem a magyar nyelvről és az olvasóról van. A nyelvet tapasztalataim szerint az újságírók nem ismerik eléggé, és az esetek nagy részében felületességből, de főképp a bulvár iránti olthatatlan vonzódásból nem végzik el azt a munkát, hogy a fecsegő beszédet olvasásra való beszéddé transzformálják. A sajtó a közvetlenség fals illúziója miatt imádja, ha az ember szót ismétel, pongyolán fogalmaz. De írásban ez nem közvetlenség, hanem hanyagság. Ennél is fontosabb az olvasó és a riportalany tisztelete. Arra gondolok, hogy azt kell tudni átadni, amit a riportalany közöl, nem pedig pusztán a szavait. A beszéd egy része, és inkább a nagyobb része metakommunikáció: gesztusok, csendek, arckifejezések, csakis élőszóban érezhető rétegzettség. Amit kimondok, az csak a jéghegy csúcsa. Az interjú készítőjének ezeket a rejtekező rétegeket is érzékeltetni kellene. Ez munka, nehéz és komoly. Gondos szövegkezelés híján az olvasó csak a szavakat fogja érzékelni, a mondanivaló összetettségét, a beszélő személyiségét nem vagy alig.

A kérdésed második felére azt válaszolhatom, hogy cseppet sem csalok, soha nem jutna eszembe például tévé- vagy rádióinterjút utólag szerkeszteni. Mert ott az jelenik meg, amit mondok, nem pedig az, amit az újságíró ért belőle, vagy hallani akar. Ezért aztán a leírt interjúkat meg szoktam írni – valójában az újságírók helyett. Sajnálom, ha gőgösen hangzik, de ez van, ez az igazság. Egyébként magamat inkább deheroizálni szeretem az újságírói túlzásokkal szemben, nem pedig idealizálni.

Úgy érzed, túl sokan látnak túl fontosnak?

Laurence Olivier írja önéletrajzi könyvében: „Mert mi a színjátszás, ha nem hazugság, és mi a jó színjátszás, ha nem meggyőző hazugság?”

Nagyon sokféle színjátszás létezik, pont annyiféle, ahány színész. Laurence Olivier csodálatos, technikás színész, számtalan pillanatból állítja össze a szerepíveit, miközben folyamatosan átalakul. Peter Brook is ezt írja róla. A színjátszást egyáltalán nem tartom hazugságnak, az játék, mégpedig kölcsönös megegyezésen alapuló közös játék.

Darvas Iván mondta egyszer, hogy a színház az a hely, ahol játszani lehet, a szó legeredetibb, gyermeki értelmében. Büntetlenül játszani lehet olyan dolgokkal, amelyek abszolút komolyak.

Na ugye. Amikor a néző bejön a színházba, nem gondolja azt, hogy a színpadon a Hamletet alakító személy valóban egy dán királyfi, a közönség pontosan tudja, hogy a megformáló egy színművész, akit az Örkényben Polgár Csabának, a Vígszínházban pedig ifj. Vidnyánszky Attilának hívnak. Dehogy hazugság, frászt hazugság, játék! Az hazugság, ha egy gyerek kezében egy repülővel berreg? Cseppet sem. Ha egy felnőtt teszi, az csak annyiban más, hogy vagy bolond, vagy színész.

Érettségi ajándékként körbeutaztad Európát. Milyen hatással volt a tájakkal, a kultúrákkal való találkozás a művészetedre?

Hogy ez a művészetemre lett volna hatással, azt nem hiszem, engem mindenesetre alakított.

Mácsai Pál (Fotó: Valuska Gábor)

Tízéves lehettem, amikor a bajai világutazó Jelky Andrásról (18. századi kalandor, felfedező – a szerk.) olvastam egy regényes életrajzot, aki egyszer csak eljutott Bécsig, és azt látta, hogy valahol a távolban áll egy nagy jegenyefa. Amint közeledett, rájött, hogy az, amit jegenyének nézett, valójában a Szent István-székesegyház tornya. Leesett az álla a császárváros látványától, a szép házaktól, a közvilágítástól, a konflisoktól, az inasoktól, az üzletektől, a cégérektől, a sok selyemtől. Egy évvel később rokonlátogatásra vitt a nagymamám Bécsbe, én pedig azt mondtam magamnak, milyen érdekes, hogy kétszáz évvel ezelőtt Jelky András ugyanolyan messze volt az osztrák fővárostól, mint a hetvenes években mi. A CEU-ügy kapcsán anno olvastam, hogy a bécsi polgármester nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy az egyetem őket választotta, egy fél margitszigetnyi parkot bocsát rendelkezésükre. Az ember rájön, hogy a mintázat nem változott. Azt gondolom, többet tudok a világról, mint azok, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy fiatalon láthatták Európát.

Hogyan határoznád meg a kreativitás fogalmát?

Korábban össze nem függő dolgok, jelenségek összekapcsolása. Talán.

Milyen feladatot, problémát oldottál meg legutóbb kreatív eszközökkel?

A Pillantás a hídról című előadásunk díszletéhez tartozott hat amerikai típusú légkavarós csillár, és még egy fából készült szélharangot is felkötöztünk alájuk. Azt szerettem volna, hogy az előadás egy pillanatában maguktól elinduljanak a csillárok lapátjai, és zenéljenek a harangok. De a harangok nem szólaltak meg, mert a csillárok közepe alatt szélcsend van. Az világos volt, hogy az eszközt mozgatni kell, azt viszont még a műszakis kollégák sem tudták, hogy oldjuk meg. Mivel éppen rágógumiztam, azt mondtam, valaki adjon egy anyacsavart, mert ha felragasztom a rágómmal a lapátra, a ventilátor kibillen az egyensúlyából, és kóvályogni kezd. És valóban, a szélharang csörömpölt, mint az istennyila. Mire van szükség ahhoz, hogy egy ilyen megoldás megszülessen? Arra az emlékre, amikor bicikliztem gyerekkoromban, és sár tapadt a kerékre. Vagy amikor már idősebb koromban az autóm kormánya szitált, mert rosszul volt a kerék centrírozva… Meg arra, hogy a rágógumival lehet ragasztani. Így valahogy.

Mácsai Pál (Fotó: Valuska Gábor)

Mi a legkorábbi emléked a színházról?

Talán a János vitéz az Operaházban 1968–69 körül. (Elgondolkodik.) Nem. Az első emlékem a Bábszínház, ahol egy hatalmas bábkrokodil kiugrott a vízből, és észrevettem, hogy a kifröccsenő folyadék ráesik a színpadnyílás bársonyperemére, az meg beissza. Csodálkoztam, hogy minek víz a színpadra.

A színház, a szerepformálás divatfüggő?

Lényegi különbség nincs aközött, hogy koturnusban állsz, arcod előtt maszkkal, és görögül énekelsz, vagy úgynevezett realista módon játszol. Ami a külsőségeket, a színpadi közlés nyelvét illeti, természetesen másképpen játszunk, mint Molière vagy Shakespeare idején, de egy ötven évvel ezelőtti színházi előadás vagy filmalkotás is eltérő a ma megszokottól. Kivételt itt talán a humor, illetve néhány meghatározó alak jelent. Chaplin, Buster Keaton, Latabár Kálmán vagy az olyan nagyon nagy, eszköztelen realisták, mint Páger Antal vagy Jean Gabin. Ezek játéka nem öregszik. Színészként egy pálya alatt ritka a forradalmi változás, de a szerves, lassú alakulás természetes.

A színpadi színjátszás és a filmszínészet két különböző szakma. Melyek az azonos összetevők? Milyenek az arányok?

Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor valaki két embernek játszik le egy dalt a gitárján egy szobában, illetve amikor ugyanez az ember áll egy stadionban elektromos gitárral, amelyet felhergelnek száz, toronyba állított hangszóróra. Ugyanaz a dal, a dallam, az akkordok, a koncentráció, mégis teljesen más a kettő. Ezek spontán működő dolgok. Egy civil ember is másképpen mondja a feleségének, hogy szereti, ha kettesben vannak, meghitt körülmények között, és másképpen, amikor a felesége éppen indul a vonattal, és utána kiabálja. Kétféle gesztusrendszer, de a tartalom, az üzenet ugyanaz.

Mácsai Pál (Fotó: Valuska Gábor)

Sosem mártóztál meg a média mélyebb bugyraiban, sőt, korábban azt is mondtad, a televíziók élen járnak az ízlésrombolásban, miközben nagy sikert értél el a Terápiában.

Nem magával a médiával van baj, hanem azzal, amire használjuk. Maradva a zenei példánál, ha nekem van egy hangszerem, azon tudok játszani Bachot, de igénytelen popot is. A Terápia igen magas színvonalú anyag, nagyon nagy szerencse volt megkapni, eljátszani azt a szerepet.

Hogyan jellemeznéd magad színészként?

Ez az állandó tökéletességre való törekvésedből ered?

Ez a fogalmazás nekem túl heroikus. Én csak nehezen vagyok elégedett.

Ezek szerint introvertált személyként űzöd az egyik legextrovertáltabb foglalkozást.

Így van.

Színpadon jobban funkcionálsz, mint magánemberként?

Nincs külön ember otthonra, egy másik pedig a színházba, nagyjából egyformán élem az életem a két színtéren. Mindkét helyen hagy maga után kivetni valót a működésem.

Hogyan jellemeznéd az általad vezetett színházat?

Óh! (Elgondolkodik.) Szeretem komolyan venni a dolgokat, a darabválasztástól a színjátszás módjának meghatározásán át a kárpit színének vagy a nézőtér székeinek kiválasztásáig. A jellemzést meghagyom másoknak.

Színészként mikor volt az utolsó válságos pillanatod?

Folyamatosan válságos pillanatokat élek át, és ebben semmi szellemeskedés nincs.

Mácsai Pál (Fotó: Valuska Gábor)

Könnyen be tudod azonosítani a hibát?

Ilyenkor próbálom magam megnyugtatni, és leválni mindarról, ami gátol. Amikor az ember negyven éve foglalkozik valamivel, többé-kevésbé tudja, hogy egy bizonyos dolgot hogy oldjon meg.

A színház nem egy állandó műfaj. A változásra való képességhez szükség van inspirációs forrásokra. Miből merítesz?

Mindenből. Mindabból, amit a világból látok, ami történik velem, ami érdekel, ami izgat. Minden hathat inspirálólag, az élet zajlik folyamatosan, az ébredéstől az elalvásig ingerek érnek. Csak nyitva kell lenni – ez egy feladat, lehet fejleszteni magunkat ebben.

Mácsai Pál (Fotó: Valuska Gábor)

Ha valaki a művészi pályát választja, fel kell készülnie a személyes áldozatokra. Milyen lemondással jár a hivatásod?

Művészként az ember nem űzné ezt a szakmát, ha nem akarná az áldozatot. Sporthasonlattal élve, ha egy úszó nem akarna nyerni, nem kelne fel minden hajnalban öt órakor, hogy fél hatkor már a vízben számolja a hosszokat, hogy negyed nyolcra már elsavasítsa az izmait, hanem otthon alukálna. Én semmiféle áldozatot nem hozok, áldozatról beszélni hablaty, önsajnáltatás, mese.

Hogy érzed, helyeden vagy? Ki tudsz teljesedni?

Nagyjából a helyemen vagyok. Elkényeztetett a pályám, egy olyan színházban lehetek vezető, amely nem is miattam, hanem a társulat okán jó.

Ahhoz, hogy színművészként jobb vagy gazdagabb pályát futhassak be, kiemelkedőbb művésznek kellene lennem, vagy hamarabb kellett volna legalább használható színésszé válnom, mert elég későn lettem az. A magánéletem szintén szerencsesorozat, amelyet időnként árkok szabdaltak keresztül, de kiét nem? Illetlennek érzem, amikor valaki jól érzi magát, mégis a negatív irányokba mutogat. Mint amikor Rothschild báró sétál aranyrúdjai között, és azon lamentál, mennyire szegény sorból jött… Kit érdekel? Még engem sem érdekelnek a saját szenvedéseim, a gödreim.