A gyermekekhez fűződő kapcsolatod már korán meghatározóvá vált az életedben. Miattuk választottad a tanárképző főiskolát, majd lettél tanár és gyermekvédelmi szakember.

Olyannyira, hogy már amikor iskolába kerültem, szerettem volna a két évvel fiatalabb, óvodáskorú öcsémnek átadni a tudásanyagom. Rengeteg családi anekdota szól arról, hogyan tanítottam az öcsém, és hogyan voltam képes a saját tájékoztatófüzetemből kivenni az arany és piros pontokat, és odaadni neki őket egy-egy jó válaszért cserébe. (Nevet.) A mai napig emlegeti azt a mondatom, hogy „öt meg valamennyi az hét, mennyi a valamennyi?”. Szegényt sokkolta a kérdés, én meg nem értettem, mit nem ért ezen a pofonegyszerű képleten. Nyáron sem hagytam pihenni, be volt osztva az ideje, matekóra, olvasásóra…

Nyugtass meg, hogy azóta is jó testvérek vagytok!

(Nevet.) Abszolút. Sőt, talán éppen ezért még szorosabb is a kapcsolatom vele, mint a nővéremmel. Általános iskola alsó tagozatában azt mondták a tanárok, hogy egyszer biztosan tanár leszek. Az osztálytársaimnak is teljesen önkéntes alapon segítettem, ha valamit nem értettek. A tanítás végigkísérte az életem, később automatikusan a tanárképzőt választottam, pedig sokan már akkor egyfajta ugródeszkának tekintették, amit igencsak sérelmeztem. Miután elvégeztem, nem kaptam rögtön magyar szakos tanári állást, arról viszont értesültem, hogy pedagógusi végzettség szükséges a Pest Megyei Gyermekvédelmi Intézetben (mai nevén Gyermekjóléti Szolgálat – a szerk.) betöltendő állásokhoz, így oda jelentkeztem. Örökbefogadással foglalkoztam, ami a mából visszatekintve érdekes keretet ad a történetemnek.

A tanítói szerepkör soha nem ütközött a médiakarriereddel?

Szerencsére egyik munkahelyem sem kérte tőlem számon a másikat, pedig nyolc évig voltam pedagógus, mialatt már az RTL-nek számláztam.

Mikor és hogyan kezdődött a gyermekvállalásért folytatott küzdelmed?

Amikor tinédzser voltam, éreztem, hogy valami nem működik jól a szervezetemben, a betegség végigkísérte a húszas éveim, volt, hogy mentő vitt el a főiskoláról, de azt, hogy a problémát az endometriózis okozza, csak később, harminckét éves koromban diagnosztizálták. Akkoriban mindössze két orvos volt ebben járatos, nekem pedig szabályosan nyomoznom kellett utánuk. Tudni kell, hogy soha nem szedtem fogamzásgátló tablettákat, és ezt mindhárom párkapcsolatomban megbeszéltem a partnereimmel. Mind szerettek annyira, hogy bármikor jöhetett volna a gyermek, de nem jött.

Emlékszem, mennyire furcsa volt, amikor megkaptam az orvosi papírt a diagnózissal: primer meddőség, primer sterilitás. Azt követően pedig, hogy valaki egyszer elvetél, már szekunder meddőségről beszélünk. Megkaptam a pecséteket, amelyeket nagyon véglegesnek éreztem. Ma már ott tart az orvostudomány, hogy e betegséggel küzdők akár meg is gyógyulhatnak, sőt, még a gyermekáldás is beköszönthet, de akkor úgy éreztem, mintha elvették volna tőlem azt a képességet, hogy életet adhassak. Szinte azonnal felkerestem egy pszichológus szakembert, éreztem, hogy segítségre szorulok. Még úgy is, hogy alapvetően vidám, optimista ember voltam, és vagyok azóta is.

Változott a magadhoz mint nőhöz való viszonyod?

Ahogy haladtam előre, érettebb, tapasztaltabb lettem, nőiesedtem, aztán amikor a harmincas éveimben még annál is rosszabb lett a helyzet, mint gondoltam, jöttek sorra a műtétek, és egyre csak építettem újra a reményt. Ezalatt két férfit is elhagytam, mivel feltételeket szabtak. Megértettem őket, hisz egy párkapcsolatban nagyon nehéz volt megélni, hogy míg az én utam azt jelezte, hogy egyszer lesz egy gyerekem, a férfi, aki mellettem volt, azt érezte, hogy még nem tart ott, hogy gyermeket vállaljon. El kellett engednem azokat, akiket szerettem.

Pataki Zita (Fotó: RTL Magyarország/Sárosi Zoltán)

Mikor érkezett el az életedben az a pont, amikor eldöntötted, hogy a nyilvánosság elé viszed a problémát?

A segítőszándék az ötödik lombik után fogalmazódott meg bennünk a férjemmel. Ehhez tudni kell, hogy öt lombikot támogat az állam, a hatodik előtt kétségbeestem, kellett valamit kezdenünk a program anyagi vonzatával. Racionális döntéseket kellett hozni, közben tapasztaltuk, hogy nem kapunk elegendő információt, rátermett emberekként is folyamatosan zsákutcákba jutottunk. Az ismertségem révén folyamatosan privilegizált helyzetben voltam, de még így is bedőltek a lehetőségeink. Megfogalmazódott a kérdés, vajon a sorstársaink előtt hogyan nyílnak meg a kapuk? Egy egyszerű ember nem feltétlenül képes hallatni a hangját. Almási Tamás Sejtjeink című dokumentumfilmje is erős hatással volt ránk. Elindultunk az úton, az érzéseinkre hallgattunk. Aztán egyik lehetőség hozta a másikat. Hétköznapi életet élő emberként gondolok magamra, a Facebookon kétezer követőm volt addig, ami fantasztikus, de az első vlogsorozat végére hatvanezerre duzzadt a számuk, ami jól mutatja, milyen fontos, hogy nyíltan beszéljünk egy sokakat érintő problémáról.

Jól gondolom, hogy mivel a médiában jól meghatározható szerepet töltesz be, ráadásul soha nem voltál bulvárhősnő, sokkal nehezebb volt a személyiséged ezen oldalát megmutatni, mint elindítani a Meddőnek nyilvánítva videósorozatot?

Abszolút. Olyannyira, hogy az újságírók pontosan tudták rólam, hogy nagyon ritkán nyilatkozom, lényegtelen dolgokról soha nem beszélek.

Ahhoz az egyhez ragaszkodtam, hogy önmagamat adhassam, az érzéseimet, a lehető legőszintébben, és hittem, hogy akkor talán átmegy az üzenet. Miközben azt is láttam, hogy a média sok őszintétlen kapcsolatot emel piedesztálra. Nemcsak a civil emberek kritikájától féltem, hanem az újságíróktól is.

Pataki Zita (Fotó: RTL Magyarország/Sárosi Zoltán)

Mit adott szerinted az embereknek a vlogsorozat?

Az életemben volt pár döbbenetes pillanat, a sorozat indulása által kiváltott reakciók is közéjük tartoznak. Sokkoló történeteket osztottak meg velem a nézők, olyannyira, hogy tavaly kitaláltam, alapítsunk díjat. Ez volt a Lélekanya díj. Békéssy Olga barátnőm, aki ma a 21. Század Kommunikáció ügyvezetője, azonnal mellém állt. Arra kértük az embereket, küldjék el a tapasztalataikat, osszák meg, hogyan élték meg a küzdelmüket. A mai napig kapom a leveleket, ami számomra annyit tesz, hogy még felelősebb munkát kell végeznem. Aztán létrehoztunk egy alapítványt (Réka – A Tudatos Termékenységért Alapítvány – a szerk.), majd jött az első nagy projektünk, a Meddőnek nyilvánítva ismeretterjesztő vlogsorozat. December óta forgatunk, és összesen huszonnyolc rész lesz.

A Lélekanya díjazottjai és Pataki Zita

Terveztünk egy kampányt a férfimeddőségről is márciusban, de a koronavírus-járvány miatt erre alig jutott figyelem. A szlogenünk: „Tök jó! Biztosan?” Majd jövőre ezt újrakezdjük! Az információ rendkívül hiányzik az embereknek, a gyermekért küzdőknek, most már ezt is tudjuk nekik nyújtani. A férjemmel mindketten egyszerű, őszinte, érzelemgazdag emberek vagyunk, talán emiatt is voltunk képesek végigcsinálni. Örülök, hogy partnerekre találtunk ebben a misszióban.

Hogyan születtél újjá, miután kiderült, hogy az utolsó lombik sem járt sikerrel? Hova tevődött át az energia, ambíció, amely addig a gyermekvállalásért folytatott harcban testesült meg?

Amikor megtudtuk, hogy nem sikerült, azt mondtam a férjemnek, hogy a sokkot csak egy másik írhatja felül. Soha nem jártunk még Ázsiában, az eredményközlés másnapján már utaztunk, egyetlen hátizsákkal bejártuk Vietnámot. Megláttuk, hogyan küzdenek emberek a mindennapos megélhetésért, gyakran úgy, hogy még a napot sem látják, miközben nekem annyi álmom teljesült, van egy csodálatos férjem, gerendaházban lakunk az erdő szélén egy faluban, ami egész fiatal korom óta nagy vágyam volt. Jól élek, de az utazás után felerősödött bennem az érzés, hogy mennyire szeretem az életet.

A Mellékhatás című sorozat főszereplői elkeseredett harcot vívnak a gyermekáldásért, igaz, más eszközökkel, mint azt te tetted.

Igen. Sok mozifilm szól az anyaságról, de az ritka, hogy egy sorozat a meddőséget helyezze középpontba. A női főszerepet Tenki Réka játssza, és milyen érdekes az élet, a valóságban mostanában szült, miközben a filmben állandó küzdelmet folytat egy babáért, ráadásul az alapítványunkat sem véletlenül neveztük el Rékának, ha született volna kislányom, így hívták volna. Réka gyönyörű a vásznon, a bánata, a megtörtsége hihetetlenül átjött számomra. Persze elképzelhető, hogy mindaz a depresszív fájdalom, amit látunk rajta, a sorozatbeli férje miatt van, aki egy maffiózót alakít. Ráadásul maga a történet is hiteles. A sorozatban megjelenő motívumok, az örökbefogadás, a nevelőszülőség, a petesejt-donáció, a béranyaság mind megjelentek lehetőségként a mi esetünkben is. Miután láttam az első részt, gratuláltam Daninak (Kovács Dániel Richárd, a sorozat rendezője – a szerk.) a megvalósításhoz.

Tenki Réka és Nagy Zsolt a Mellékhatás című sorozatban (RTL Magyarország/Pintér Leo)

Mit gondolsz, mit adhat a pároknak, a nőknek a sorozat. Elképzelhető, hogy társadalmi szinten érzékenyít, jobban előtérbe helyezi ezt a sokakat érintő problémát?

Ugyanezt a kérdést tettem fel magamnak, és azt gondolom, hogy igen. Mondok egy példát. A sorozatbeli párnak nincsenek korlátozva a pénzügyi lehetőségei, de sokaknak egyetlen lombikra sincs pénzük, őket keserűen érinti majd a sorozat, de éppen azért fogják nézni, hogy kiderüljön, milyen egyéb megoldások jöhetnek szóba. Két évvel ezelőtt én magam is utánanéztem például a béranyaságnak, ami Ukrajnában hétmillió forintba kerül. Sokan magát a reményt veszítik el. Igen, érzékenyíteni fog. Sokat segíthet a megértésben. Talán olyan néző is lesz, aki a sorozatnak köszönhetően engedi el a fájdalmát. Fantasztikus segítség lehet az érzelmek feldolgozásában. Rábírhat embereket régóta ki nem mondott gondolatok megfogalmazására. Lehet, hogy sok feszültséget, szorongást, bűntudatot pont ezáltal lesznek képesek feloldani.

Min múlott, hogy nem mentél tönkre?

Az érzelmeket meg kellett élnem, egyúttal kezelnem kellett őket, ami segített a helyzeteket is kezelni. Nem sajnálom önmagam, nincs bennem szégyenérzet, önvád. Ezek mind komoly érzések, nem hiszem, hogy képesek lennénk egyedül megbirkózni velük. Én legalábbis nem tudtam. Az már önmagában óriási akaraterőt kíván, hogy fel merj keresni egy szakembert, akibe aztán megbízol. Emlékszem, sokszor meglepődtek a lombikcentrumokban dolgozók, mennyire boldog pár vagyunk a férjemmel. Hogyne, hisz csodaként éltem meg, hogy a tudomány esélyt ad arra, hogy teherbe essem. Nem a szégyent láttam, hanem a lehetőséget. Ehhez persze hozzátartozik, hogy olyan ember vagyok, aki egy mosogatógépnek vagy egy ülésfűtésnek is nagyon tud örülni. (Nevet.)