Művház
Tombor Zoltán: „A fotó varázslat”
Tombor Zoltán Magyarország egyik legkeresettebb divatfotósaként, szinte mindent hátrahagyva költözött Milánóba, majd New Yorkba, hogy valóra váltsa álmát, és a világ élvonalába küzdje fel magát. Értelmezésében a fotó arra született, hogy segítségével elmeséljünk valami olyat, amit kép nélkül nem lehet. A képek helyett ezúttal mégis a szavak beszélnek.
Magyarország egyik legkeresettebb divatfotósa voltál, amikor egy pillanat alatt megfordult veled a világ.
Nagykanállal faltam az életet. Mind emberileg, mind szakmailag azt éreztem, mindenem megvan, amire azelőtt vágytam. Aztán 2003. augusztus 16-án éppen az Árpád hídon hajtottam a sportmotorommal, amikor százzal belecsapódtam egy személyautóba. Azonnal elvesztettem az eszméletem. Kis híján meghaltam. Minden, ami addig a mindennapjaim része volt, elérhetetlen távolságba került. Életemben először eszméltem rá, hogy ugyanúgy pótolható vagyok, mint bárki más.
 |
| Tombor Zoltán: Defekt, Brooklyn, 2017 © Tombor Zoltán |
Nem sokkal a balesetem előtt egy olasz barátom, Monty Shadow olyan gondolatot fogalmazott meg, amely noha nem tett jót az önbecsülésemnek, azóta is a fülemben cseng: „Bitang jó, hogy Magyarország egyik legjobb divatfotósa vagy, de ez sajnos semmit sem jelent.” Hónapok teltek el a rehabilitációval, ami alatt volt időm gondolkodni azon, mit jelent számomra a fotográfia. Miért foglalkozom kizárólag divatfotóval, ami noha nehéz műfaj, alig több, mint esztétizálás? Miért nem fordítok több figyelmet az alkotói munkára? Milyen művészeti értékkel bír egy fotó a szépségen túl? Mi a kulturális hozadéka? Mennyivel lenne nehezebb külföldön karriert építeni? Egyre inkább felszínre kerültek a korai időszakban megfogalmazott álmaim is. Úgy döntöttem, Olaszországba költözöm.
B terv nélkül.
Nem hagytam nyitott ajtókat magam mögött, meg akartam csinálni, bármi áron. Utólag örülök, hogy védőháló nélkül ugrottam, és nem jöttem haza egy év múlva. Eladtam a pesti lakásom és az autóm. 2004-ben már Milánóban éltem, ahol elkezdtem fotóügynökségeknél bemutatkozni, amely nem ment zökkenőmentesen a Magyarországról vitt portfóliómmal. Monty barátom sokat segített abban, hogy megismerjem az olasz divatvilágot, bemutatott Franca Sozzaninak, a Vogue Italia főszerkesztőjének is, aki akkor már jó ideje kis túlzással élet és halál ura volt az olasz divatiparban. Hosszú várakozási időszakot követően szerződtetett egy milánói ügynökség, amelynek segítségével a következő években már olyan márkákkal dolgozhattam, mint az olasz Vogue, a Marie Claire, a La Perla vagy a Revlon. Olaszországban minden a jó konyháról, a borokról, a zenéről, a csajokról és a divatról szólt. Ebben a közegben remekül éreztem magam.
 |
| Tombor Zoltán: China Town, 2016 © Tombor Zoltán |
Nyolc év alatt sokat tanultál, elsősorban magadról.
Az ember a legnagyobb harcát mindig saját magával vívja. A díszlet, a barátok cserélődhetnek, de az csak rajtad múlik, hogy milyen vágyakat fogalmazol meg, művész akarsz-e lenni vagy iparos. Magyarországról Olaszországba katapultálni olyan, mint egy vidéki kisvárosból felköltözni Budapestre, és legalább ekkora ugrás Milánóból New Yorkba áttenni a székhelyed. Esetemben talán az jelentett könnyebbséget, hogy egyrészt beszéltem angolul, másrészt aláírt ügynöki szerződésem volt.
Azt, hogy mennyire vagy sikeres, kisebb részben az dönti el, mennyire vagy jó abban, amit csinálsz, míg nagyobb részben az, hogyan adod el. Amerikában alapvető, hogy jól világítasz, magas szinten esztétizálsz, hatékonyan kommunikálsz és remek csapatjátékos vagy. New Yorkban tízezer magasan kvalifikált fotós versenyzik a kliensekért. Nevetek, amikor itthon úgy mutatnak be, mint a világszerte ismert magyar fotóművészt. Érthetetlen, miért lett sztenderd itthon a külföldön sikereket elérő magyarok hamis és túlzó sztárolása. Magyarországról könnyű azt mondani, hogy a magyar borok a világ legjobbjai, vagy hogy hazánk ontja magából a szupermodelleket, csak az a baj, hogy ez nem igaz. A Tokaji Aszú és Palvin Barbara is remekül teljesít, de Magyarország ebből a szempontból inkább csak említésre méltó világviszonylatban, mint sem meghatározó ezeken a területeken, ráadásul a szertelen önfényezés beárnyékolja a valódi sikereket is.
Helmut Newton erotikus képeivel átírta az akt fogalmát, André Kertész pedig a modern fotóművészeti látásmód megalapozójaként forradalmasította a fotográfiát. Művészetük erősen hatott rád.
Példaképekre akkor volt igazan szükségem, amikor kerestem a „hangom”, addig, amíg szerettem volna, hogy a képeim hasonlítsanak egy nagy elődére.
A múlt század húszas–harmincas éveiben több káprázatos tehetségű fotográfus hagyta el Magyarországot. Például Martin Munkácsi, aki meghatározó alakja az amerikai divatfotónak, Robert és Cornell Capa, Brassaï vagy Moholy-Nagy László, akik egyenrangúak Henri-Cartier Bressonnal, Richard Avedonnal, Josef Koudelkaval vagy akár Robert Frank-kel. A kortársak közül alkotói területen Jim Goldberget, Alec Sotht és Todd Hidót kedvelem leginkább, míg a portré- és a divatfotó világában Hapák Péter, Vincent van de Wijngaard és Jack Davison munkája nyűgöz le.
Newton szerint a sikeres divatfotó legfontosabb kritériuma, hogy ne nézzen ki divatfotónak. Mitől sikeres szerinted egy divatfotó?
Newtonnak igaza volt. A fotó elsősorban a készítőjéről, illetve annak szándékáról beszél, kevésbé arról, akit ábrázol. A fénykép szerencsés esetben valami olyasmiről mesél, ami a képen magán nem látható. Ezzel szemben a divatfotó szinte nem szól másról, mint hogy egy szép ember pózol egy szép ruhában, azaz álmokat árul, vásárlást generál. Ezzel nem degradálni szeretném a kommercionális fotót, de a tartalmát tekintve nem érdemes összehasonlítani a képzőművészeti alkotásokkal, hiszen a célja pusztán esztétikai.
2018-ban jelent meg barátom, Barabási Albert-László sikerről szóló könyve A képlet címmel, amelyből az egyik kedvenc gondolatom így hangzik: „A siker soha nem rólad szól, de még csak nem is a teljesítményedről. A siker rólunk szól, hogy mi hogyan látjuk a teljesítményedet.” Szerintem a siker nem szerencse, nem is misztérium. A siker a természetes eredménye vagy következménye egy folyamatos és fókuszált törekvésnek, annak irányába, amit akarunk.
 |
| Tombor Zoltán: Alicia Keys, New York, 2017 © Tombor Zoltán |
A divatszakmában a tervezők folyamatosan újratervezik a létezőt. Hogyan lehet egy ilyen közegben egyedit és eredetit alkotni?
Olyan kiadókkal dolgoztál együtt, mint a Condé Nast, a Mondadori vagy a Hearst, illetve olyan magazinokkal, mint a Vogue és a Harper’s Bazaar. Hogyan felelsz meg fotósként a márkák kommunikációs céljának, üzenetének?
Minden megrendelőm a portfólióm alapján választ ki. A művészeti vezetők vagy szerkesztők pontosan tudják, milyen témában és vizuális stílusban leszel te a legjobb választás az adott feladatra. Manapság már ritkán kapok olyan felkérést, amelyet nehezen tudok összeegyeztetni a saját vizuális nyelvemmel. Idővel azt is megtanultam, mely magazinokat, milyen érdeklődésű és intellektusú nők olvassák, és hogy egy kép mitől lesz Vogue-os, Elle-es vagy Bazaar-os. Persze ez piaconként is különbözik, de mindegyik lapnak megvannak az alapvető stílusbeli és esztétikai ismertetőjegyei. Egy olyan sorozatot, amelyet az Elle-nek készítek, nem közölné le a Vogue. Fordítva már inkább elképzelhető, mert a Vogue picit menőbb. (Nevet.)
 |
| Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor) |
Emlékszel az első általad készített fotóra?
A telefonomban van egy olyan kép, amelyet tizenhárom éves koromban készítettem, és egészen biztosan az elsők között van. Ahogy látod, édesanyámat ábrázolja. Eget rengető művészeti teljesítmény! (Nevet.) Még szerencse, hogy egy fotográfust ugyanúgy nem lehet egyetlen képe alapján megítélni, mint egy filmrendezőt. Egy filmből kivett képkocka vagy jelenet nem mondja el Felliniről, mekkora géniusz volt. A művészet megítélése szubjektív, ezért színvonala is nehezebben mérhető, amely nagyban függ a nézőjének művészeti, kulturális ismeretitől, intellektusától és fantáziájától.
1994-ben kezdtem el fényképezni, és már az első években szerelmes lettem a képalkotásba, amelyet autodidakta módon sajátítottam el. Végzettségem szerint textilvegyész vagyok. Apám, akit a szakma Tombor Öcsiként ismer, az ország talán legjobb kelmefestője és koloristája volt, megpróbált „beterrorizálni” az üzletbe, de ma már ő is örül, hogy nem sikerült. (Nevet.) A gyerekkoromat a színek, az „aktuális fazonok” bűvöletében töltöttem. Nővérem, Saci a nyolcvanas évek vége felé sminkes és kozmetikus lett, Náray Tamással is rendszeresen dolgozott, aminek köszönhetően fotózhattam a divatbemutatóit, később pedig a katalógusait. Hajas Laci unokatestvérem révén is sok szakmabelit ismerhettem meg. Lassan épült a portfólióm, 1998-ban lett saját műtermem a Mafilmnél. Szerencsés időszak volt, már itthon is megjelentek olyan lapok, mint a Cosmopolitan, az Elle, a Glamour, vagy a magyarok, a Bonton, a Voilà és az Elite. Sok megrendelésem volt.
 |
| Tombor Zoltán: Istenek városa, New York, 2016 © Tombor Zoltán |
Mi inspirált a hivatásod megválasztásakor?
Nem én választottam a fotós pályát, inkább az választott engem. Soha nem érdekelt semmi más. Arra emlékszem, hogy az első gépemet apukámtól kértem kölcsön, és a barátnőimet fotóztam vele a legkülönbözőbb helyzetekben. (Mosolyog.)
Gondoljunk bele, milyen sokan tudnak mesterien zongorázni, de Rachmaninovból vagy György Ádámból évtizedenként egy születik. Kezdetben talán az tetszett a legjobban, hogy a kamerával a kezemben én irányítok. Később vált fontossá, hogy a képeim többet meséljenek, hogy általuk fogalmazzam meg a véleményem a világról.
Amely markánsan megjelenik a 2015-ben alapított, Supernation című kiadványodban is.
Jó ideje mindent monitoron keresztül szemlélünk, és elfeledkezünk arról, hogy a fotó valójában egy fizikai tárgy, amire fény vetül, kézben vagy keretben tartjuk, és aminek a műtárgy jellege egyre hanyatlik. Szerettem volna létrehozni egy saját kiadványt, egy márkát, ami egyfajta névjegykártyaként is felfogható. Illetve azt, ha az egóm minden évben fizikai testet ölt egy bookazine formájában, amely limitált példányszámban ugyan, de ott van a könyvespolcokon. Formátumát tekintve ez egy állandóan változó kiadvány, amely a divat- és a dokumentarista sorozataimat gyűjti össze. Az októberben megjelenő ötödik számban Palvin Barbarát fényképeztem magyarországi helyszíneken, kissé rendhagyó formában.
 |
| Tombor Zoltán: Barbara, 2019 © Tombor Zoltán |
Mi jellemző egy Tombor-képre?
A kézjegyem mint vizuális összhang remélhetőleg minden munkámon rajta van, akár szeméthalmazt fotózom Brooklynban, akár szupermodellt egy stúdióban. A képeimet ugyanaz az esztétika, formaiság, hangsúlyozás és kíváncsiság hatja át a kezdetek óta.
Nem szívesen beszélek a saját képeimről, de ha három szóval kellene jellemeznem a munkáim, akkor a tiszta, az érzelmes és az érdeklődő jelzőt használnám. Többnyire divatfotósként tekintenek rám, ebben a körben vagyok a legismertebb, pedig már egészen korán készítettem portrékat, csendéleteket és alkotói sorozatokat is. 2007-ben arcokat és tenyereket fényképeztem a budapesti hajléktalanok földalatti városaiban, 2009-ben a nagyobb börtönöket látogattam végig, hogy portrésorozatot készítsek gyilkosokról. A széria még nem teljes, azóta is a fiókban van. Két éve dolgozom egy történeten az apámról, ami az ő fizikai elmúlásáról, a gyerekkoromról és főként az identitásom kereséséről szól. Nem igazán találom a helyem a világban, mindenhol kissé turista vagyok, itthon, Európában és Amerikában is.
 |
| Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor) |
Kilencedik éve élek New Yorkban, és hálás vagyok a városnak, mert sokat tanultam, főként magamról. A svájci születésű, a második világháborút követően Amerikába menekülő Robert Frank azt mondta egyszer, hogy ha a párizsi metrón egy fekete ember ül veled szemben, akkor őt afrikainak hívják, ha ugyanez az ember a New York-i metrón ül, akkor amerikaiként tekintenek rá. Ennyire demokratikus hely nincs még egy a világon. A mentalitásból adódó különbségek ugyanakkor betölthetetlen űrt jelentenek egy európai kultúrából érkező ember számára. Aki nem ebben a légkörben szocializálódik, ezt a gondolkodást és attitűdöt csak elfogadni tudja, megérteni soha. Mindig röhögnöm kell, amikor az öt-tíz éve Amerikában élő haverjaim amerikaiaknak gondoljak magukat. Charles Darwin szerint, nem az a faj fog túlélni mindent, amelyik a legerősebb vagy a legokosabb, hanem az, amelyik a legjobban alkalmazkodik a változáshoz. Amerikában a boldogulás azon is múlik, mennyire tudsz közülük valónak tűnni, úgy, hogy valójában nem vagy az. Donáth Mirjam írta a Supernation első számában: „Talán arra is jó New York, hogy ráébreszt arra, ami fontos, mert megtelít azzal, ami nem az.” Tizenegy éve ismerkedtem meg a Nelli nevű csodával, aki azóta a feleségem, és akivel szeretnénk családot alapítani egy Amerikánál igazibb és romantikusabb helyen.
 |
| Tombor Zoltán: Nelli, Tiszagyenda, 2018 © Tombor Zoltán |
Ha lenne egy képzeletbeli fotóalbumod, amelyben a szakmai életed legfontosabb fotódokumentumait őriznéd, mivel egészülne ki a közeljövőben?
Egyre távolodom a divattól, szeretnék mélyebb és személyesebb történeteket mesélni, több időt tölteni az alkotói és a dokumentarista munkáimmal, rendszeresen kiállítani, könyveken dolgozni. A divat körüli állandó csetepaté sokszor zavar az alkotásban. Utálom, hogy a kommercionális munkáim zöme egy hétig, szerencsésebb esetben egy szezonig érvényesek. Avedon vagy Irving Penn, a kortársak közül Juergen Teller, Viviane Sassen és Collier Schorr is képes volt úgy a divatban, mint a kortárs művészet területén is maradandót alkotni. Ez a célom.
A fénykép, amelyen a jövőben dolgozni szeretnék, az eddigiekhez képest is magányosabban készül. A fotó varázslat. Az, amit benne meg tudok nevezni, nem foghat meg igazán. Az az álmom, hogy a fotográfia által találjak még inkább magamra, nem pedig az, hogy a képeim révén határozzanak meg mások.
 |
| Tombor Zoltán: Cím nélkül, Népsziget, 2019 © Tombor Zoltán |
A helyszín biztosításáért külön köszönet a Tokio Budapestnek!
Művház
Látta már? Íme a S.E.R.E.G. első képkockái (videó)
A készülő akciósorozat címe egy mozaikszó, amely a Szolgálat, Erény, Rend, Erkölcs és Gondviselés szavakból áll össze.
Látványos képi világot és izgalmas történetvezetést ígér az idén ősszel debütáló, S.E.R.E.G. című katonai sorozat hat epizódja, amelyekből az első képkockákat a Digital-Media Hungaryn láthatták a konferencia résztvevői. A Megafilm Service katonai sorozata – amelyben a Magyar Honvédség is közreműködött – izgalmakat sejtető akciót ígér – hívta fel a figyelmet cikkében a Magyar Nemzet.
Az alkotás címe egy mozaikszó, amely a Szolgálat, Erény, Rend, Erkölcs és Gondviselés szavakból áll össze (S.E.R.E.G.), és már az első hangulatkeltő képkockákból is kirajzolódnak ezek a tulajdonságok. A történet egy iraki háborús misszióban kudarcot valló katonáról, Győrbíró Zsolt alezredesről szól, akit Csórics Balázs alakít. Győrbírónak egyetemista fiával való rossz kapcsolata is megnehezíti az életét és számot kell vetnie a bajtársiasság fogalmával is, miközben újra bevetésre készül csapatával. A férfiak mellett természetesen megjelennek a nők és a bonyolult szerelmi szálak is.
A film előzetesét itt tudja megtekinteni:
A forgatásról a Magyar Nemzet készített werkfilmet:
Művház
Folytatódnak a Metropolitan Opera közvetítései az Urániában
Folytatódnak októbertől a New York-i Metropolitan Opera közvetítései az Uránia Nemzeti Filmszínházban, amelynek kínálatában nyolc új előadás, Offenbach, Mozart, Beethoven, Puccini, Richard Strauss, Verdi és Rossini örökzöld művei mellett egy kortárs darab, Jeanine Tesori Grounded című operája is helyet kapott.
A Metropolitan Opera Live in HD közvetítéseinek 2024/25-ös programjában a nézők új rendezésben láthatják New Yorkból Verdi Aidáját és Strauss Saloméját is, olyan művészek előadásában, mint Lise Davidsen, Angel Blue, Piotr Beczala, Peter Mattei, Quinn Kelsey vagy Kutasi Judit és Kálmán Péter – áll a filmszínház pénteki közleményében.
Az évadot október 5-én Offenbach műve, a Hoffmann meséi nyitja. A főszerepet a francia tenor, Benjamin Bernheim alakítja, három egykori szerelmét pedig Erin Morley, Pretty Yende és Clémentine Margaine. Az előadást Marco Armiliato vezényli.
Október 19-én a kétszeres Tony-díjas zeneszerző, Jeanine Tesori kifejezetten a Met számára írta Grounded című új operáját. A kortárs mű Michael Mayer LED-képernyőket és légifelvételeket is használó rendezésében kerül színpadra, története pedig a 21. századi háború etikai és pszichológiai problémái körül forog. Főhőse, Jess első vonalbeli vadászpilóta, aki váratlan terhessége miatt kikerül a pilótafülkéből, és a földre kényszerülve drónokkal vesz részt a támadásban. A főhőst Emily D’Angelo, az opera egyik fiatal művésze személyesíti meg.
Az évad kiemelkedő eseményei közé tartozik a norvég szoprán, Lise Davidsen visszatérése aki először november 23-án lesz látható Puccini Tosca című operájának címszerepében. Freddie De Tommaso tenor mint Cavaradossi tűnik fel, Quinn Kelsey bariton pedig Scarpia rendőrfőnökként látható.
Az Urániában már hagyomány, hogy karácsony körül minden évben levetítik A varázsfuvola 2006-os felvételét. Idén december 26-án lesz látható Mozart művének rövidített, ifjúsági előadása, amelyben Miklósa Erika énekli az Éjkirálynő szerepét.
Verdi Aidájával 2025. január 25-én folytatódik a sorozat Michael Mayer látványos új rendezésével, amelyben Kutasi Judit Amneris egyiptomi hercegnőt alakítja. A temesvári születésű mezzoszoprán Verdi A végzet hatalma című dalművében az idén debütált a Metropolitan Operában. Az Aida főbb szerepeit Kutasi Judit mellett Angel Blue, Piotr Beczala, Quinn Kelsey és Dmitrij Belosszelszkij éneklik.
Március 15-én Beethoven Fidelióját közvetítik, amelyet Jürgen Flimm rendező a jelenkorra adaptálva, mai környezetbe helyezett. A darab főhősnőjét Lise Davidsen alakítja.
Két, Baumarchais-vígjátékból készült klasszikus opera is része a programnak. A Figaro házassága, Mozart operája április 26-án lesz látható Michael Sumuel basszbaritonnal a címszerepben és az angol Richard Eyre rendezésében.
Új produkcióként, húsz év után tér vissza a Met színpadára Richard Strauss Saloméja. Claus Guth rendező viktoriánus környezetbe helyezi a bibliai tárgyú történetet, amelynek május 17-i közvetítésén a dél-afrikai Elza van den Heever szoprán énekli a címszerepet, Keresztelő Szent Jánost pedig Peter Mattei bariton alakítja.
Az évad utolsó operája a másik híres Baumarchais-adaptáció, A sevillai borbély, Rossini műve lesz. Bartlett Sher csaknem húszéves rendezése május 31-én új szereposztásban, az olasz Giacomo Sagripanti vezényletével kerül színre. Bartolo doktort Kálmán Péter énekli, Rosina szerepében pedig az orosz-kirgiz mezzoszoprán, Aigul Akhmetshina lesz látható.
Az Uránia honlapján meghirdetett élő és ismétlő előadásokra május 7-én kezdődik a jegyárusítás. Minden darab angol és magyar felirattal látható.
Művház
Kövér László: a filmmel mindenekelőtt az emberi szabadságot kell megvédeni
A mai progresszívok nemcsak énekelnek a múlt eltörléséről, hanem döntik a szobrokat, cenzúrázzák a könyveket, és technológiailag uralni akarják a XXI. század teljes nyugati tudatiparát, benne a filmipart is, hogy akadálytalanul érvényesíthessék a múltat eltörlő ideológiájukat.
Kövér László, az Országgyűlés elnöke csütörtökön a IV. Pápai Nemzetközi Történelmi Filmfesztivál megnyitóján elmondott beszédében a huszonegyedik századot a vizualitás, a látvány évszázadának nevezte, amelyben a kép, a mozgókép „a legveszélyesebb fegyver”.
Azonban – mint mondta – felmerül a kérdés, hogy a film támadó vagy védekező fegyver-e, illetve mit kell támadni vagy védeni a „film fegyverével”. Erre a magyarok válasza az, hogy a filmmel mindenekelőtt az emberi szabadságot kell megvédeni – hangsúlyozta a házelnök.
Kövér László szerint három oka van annak, hogy Magyarország a legjobb hely egy ilyen fesztiválnak. Elsőként: a magyarok egyáltalán nem hisznek abban, hogy a történelem véget ért, ellentétben azokkal, akik 1989-ben a világ urainak képzelték magukat, és egy ideológusuk által azt üzenték a nagyvilágnak, hogy a történelem véget ért – emelte ki.
Fotó: MTI/Bodnár Boglárka
A magyart „ezeréves rebellis hajlamú nemzetnek” nevezte, amely az idegen elnyomásnál csak egyvalamit utál jobban: ha az idegen elnyomók ostobának nézik.
„Mi abban hiszünk, hogy a történelmet a maga érdekében és hasznára senki sem tudja kisajátítani” – fogalmazott az Országgyűlés elnöke.
Kövér László megjegyezte: régebben a magyarok az ilyeneket egyszerűen csak kommunistáknak hívták, de a mai politikailag korrekt világban ezek az emberek már progresszívoknak nevezik magukat.
Ők nemcsak énekelnek a múlt eltörléséről, hanem döntik a szobrokat, cenzúrázzák a könyveket, és technológiailag uralni akarják a XXI. század teljes nyugati tudatiparát, benne a filmipart is azért, hogy akadálytalanul érvényesíthessék a múltat eltörlő ideológiájukat
– jelezte a házelnök.
Az Országgyűlés elnöke arra is kitért: a magyarok nem hisznek abban „a hamis technológiai fétisizmusban”, hogy a művészeti alkotásban az emberi lélek kiváltható volna a mesterséges intelligencia algoritmusai által. Emberi lélek nélkül minden művészet, így a filmművészet is, halott dologgá válik, ami csak ideológiai indoktrinációs eszközzé silányítja az alkotást – jelentette ki.
Egyre nagyobb az érdeklődés
Kövér László Pápa városát méltatva arról is beszélt: a város büszke a múltjára, illetve a történelmi kulturális teljesítményére, amellyel mindig lélekszámán és erején felül járult hozzá a magyar és az európai kultúra szabadságához. Ezért is volt jó választás Pápa a rendezvény helyszínéül – tette hozzá a házelnök.
Áldozó Tamás (Fidesz–KDNP), Pápa polgármestere örömét fejezte ki, hogy egyre többen fogadják el a meghívást a filmfesztiválra, egyre nagyobb érdeklődés övezi a programjaikat.
Pozsgai Zsolt fesztiváligazgató hangsúlyozta:
rendezvényük nem a kosztümös történelmi filmek, a romantikus mesék fesztiválja, itt minden filmnek köze van a mai valósághoz, a mai fájdalmainkhoz vagy boldogságunkhoz, de közös bennük, hogy a múltban gyökereznek.
A fesztiváligazgató köszönetet mondott a Nemzeti Filmintézet támogatásáért, amellyel lehetővé tették, hogy a meghívott alkotók szinte mindannyian jelen lehetnek a fesztiválon.
A IV. Pápai Nemzetközi Történelmi Filmfesztiválon hat kategóriában – játékfilm, kisjátékfilm, dokumentumfilm, rövid dokumentumfilm, animációs film és kísérleti film – mutatnak be alkotásokat, Európa egyetlen több kategóriás történelmi filmfesztiváljaként.