2008. 11-12. szám | Eset

Újságíróképzés az állami kereteken belül

Körkép a felsőoktatási műhelyekről

Lapunk legutóbbi számában a magán-médiaiskolákkal foglalkoztunk, amelyek kiegészítik a felsőoktatásban folyó újságíróképzést. Ezúttal az állami főiskolákra és egyetemekre kerítünk sort. Munkatársunk maga is főiskolai docensként dolgozik, másfél évtizede belülről éli át az izgalmas szakmai helyzetet. A kollégákkal folytatott beszélgetéseket rögzíti – nevek említése nélkül. A részletekről tájékoztatók közül ugyanis többen kérték, hogy névtelenül érdesebben fogalmazhassák meg a tapasztalataikat. Kérésüket tiszteletben tartjuk, álláspontjukat igyekszünk torzítástól mentesen összefoglalni.

zöldi lászló szerk@lapkiadas.hu


A mintegy négyszázezer főiskolás és egyetemista közül tízezer körül van a kommunikáció szakosok száma. Volt már több is, 2005-ben azonban az oktatási minisztérium az állami fejkvóták átcsoportosításával mérsékelni akarta a létszámukat. A hatás felemás lett: a divatszakra alig jelentkeztek kevesebben, a fölvettek közül pedig többen vállalták a költségtérítést. Ezzel magyarázható, hogy a nappali, levelező és esti tagozatosok tanévente körülbelül másfél milliárd forintot fizetnek be a felsőoktatási intéz­mények pénztárába.
A megkérdezett oktatók szerint a kommunikációs tanszék az anyaintézmény „fejőstehene”. A befizetett összeget elvonja a rektori hivatal, a kevésbé életképes tanszékeket tartja el belőle. Húsz, legföljebb harminc százalékot ad vissza, ebből a helyzetből adódnak az alább részletezendő gondok.

Káosz vagy termékeny összevisszaság?
A megkérdezett oktatók inkább átmeneti hely­zetként, vegyes rendszerként jellemez­ték a jelenlegi állapotokat. Pillanat­nyi­lag együtt él ugyanis a másfél évtizede indult hagyományos és a 2006 őszétől ér­vé­nyes bolognai képzési forma. (Az egy­szerűség kedvéért példánkat a főiskoláról vesszük, amely amúgy is közelebb van az újságírás gyakorlatias világához.)
A hagyományos szisztéma négyéves, eb­ben a tanévben fut ki az utolsó évfolyam. Az oktatókkal folytatott beszélgetésekből az a séma rajzolódik ki, hogy az állami felső­oktatásba jelentkezők közül sokan diák új­ságírói előélet után kerültek a kommuni­ká­ció szakra. Diákújságba írtak, diáklapot szer­kesztettek, diákrádióba dolgoztak, diák­honlapot működtettek. Majd jött az első tanév az alapozó tantárgyakkal, s kö­ze­lébe sem kerültek az újságírásnak. Egy tel­jes évre kiestek a szerkesztőségi gyakorlat­ból, és amúgy is csekély újságírói irályuk elsatnyult.
A második évben már fölvehették az új­ság­írói szakirányt, és ha szerencséjük volt, szem­léletformáló tanáregyéniséget fogtak ki, aki megéreztette velük a hírlapírói életfor­mát. Az ismerkedés nyomán kerültek har­madévben olyan oktató keze alá, aki heti­lapok szerkesztőségében nőtt fel. Se­gít­ségével a szórványos cikkírói gyakorlat he­ti ritmusúvá alakulhatott át, az újságírással kacérkodó kommunikáció szakosok kezd­ték témákban látni a világot. A negye­dik évben ezt a ritmust gyorsíthatta föl egy olyan oktató, aki napilapos újságíróként-­szer­­kesztőként vált ismertté. Itt már zavarta a végzősöket, hogy a kommunikáció mel­lett másik szakon is tanultak, ezért az­tán két diplomamunkát kellett megírniuk, sőt ha a másik szakjuk tanári volt, akkor a gya­korló tanításokon is részt kellett venni­ük. Ez a helyzet nem kedvezett a folyama­tos újságírói gyakorlatnak.
A kommunikációs tanszékeken voltaképpen egymástól függetlenül jutottak el az imént vázolt szisztémához. A lassan körvo­nalazódó rendszer hatékonyságát befo­lyá­solta, hogy minél kisebb településen mű­ködött a felsőoktatási intézmény, an­nál nehezebben lehetett szerződtetni fel­ké­szült oktatókat, akik ráadásul mellékesen, szerkesztőségi munkájuk rovására vál­lalták az újságíróképzést.
Ez a probléma a hároméves bolognai rend­szerben is létezik, ám az alaphelyzet elő­nyére változott. A kétszakos képzés egy­szakosra szűkült, több idő maradt az alap- és a kommunikációs tantárgyak elsa­já­títására. Következésképpen a középiskolai diákújságírás zökkenőmentesebben si­mul­hat a felső szintű újságíróképzéshez, és a hallgatók erre építve érezhetik meg má­sodévben a heti, harmadévben pedig a napi ritmust.

Rövid vagy hosszú műfaj?
A megkérdezett oktatók szerint a napi ritmus kialakítása mindkét esetben elengedhe­tetlen ahhoz, hogy a diplomás kommuni­kátorok bekapcsolódhassanak egy or­szá­gos vagy pláne egy megyei napilap mun­kájába. Esetleg újságírói pályafutásu­kat online szerkesztőségben kezdhessék, ahol naponta két-három rövid cikket kell ki­adni a kezükből. Igen ám, de a lapkiadó cé­gek vezetői, menedzserei nem szívesen fo­galmazzák meg, hogy milyen típusú mun­katársakra számítanak (azon kívül, per­sze, hogy mozogjanak otthonosan az egy-két flekkes sajtóműfajokban).
Az egyik legtapasztaltabb újságíró-oktató me­sélte, hogy tíz éven át ugyanolyan jól vagy rosszul dolgozott, mint a hasonló fel­adat­ra vállalkozó kollégái. Keserűen álla­pí­totta meg, hogy módszerűk eredmény­te­lennek bizonyult, viszonylag kevés ta­nít­vá­nyuk ragadt meg ugyanis a lapoknál. A ma­gyarázatot abban vélte fölfedezni, hogy minden oktató elképzelte, mit kelle­ne tanítania újságírás ürügyén, csakhogy amit a diákok elsajátítottak, az nem na­gyon kellett a szerkesztőségeknek. Ekkor kezd­te gyűjteni az újságkivágatokat, amelyek­ből kiderült, hogy a lapkiadók milyen szem­pontok alapján keresnek gyakor­no­ko­kat. Az elemzés nyomán kikristályo­so­dott, hogy az alkalmazás kívánalmai gyö­ke­­resen eltérnek az oktatók értékrendjétől.
Először is, az újságírójelölt tudjon társalgási szinten angolul, a nemzetközi érint­ke­zés nyelvén. Másodszor, legalább annyira ismerje a számítástechnikai kultúrát, hogy ne érjék meglepetésként a szer­kesz­tő­ségekben használt programok. Harmadszor, legyen autóvezetői jogosítványa. És végül negyedszer, az sem árt, ha van némi íráskészsége. Az említett oktató kifejtette, hogy nem taníthatja meg ugyan autó­ve­ze­tésre az újságírással kacérkodó diá­ko­kat, azt azonban képes megszervezni az állami felsőoktatás keretei között, hogy a másik három feltételnek megfeleljenek.
Azóta a régiót uraló laphálózat vezérkara ki­kéri a véleményét, a javasolt végzősöket al­kalmazza, és kivétel nélkül mindegyik be­vált a szerkesztőségi munkában. A diákok ugyan­is kizárólag a hírt, a tudósítást, a glosszát, a jegyzetet és a funkcionális interjút gyakorolják – azt, amit első munkahelyü­kön igényelnek tőlük. Közülük az ügyeseb­bek a gyakornoki év után kiharcolják ma­guknak, hogy portréinterjút és riportot is készíthessenek. Publicisztika írására ke­vés­bé van lehetőségük a hírközpontú újság­ban, de közírói hajlamaikat kiélhetik a napilap online változatában, amelynek ter­jedelme korlátlan.

„Túlképzés” vagy túlképzés?
Az oktatók szája íze nem olyan jó, mint ami­kor még saját elképzelésük szerint tanították az újságírást, de lényegesen több vég­zett diákjuk helyezkedik el a szer­kesz­tő­sé­gek­ben, és ez sikerélménnyel kecsegteti őket. Most már „csak” az a kérdés, hogy az újság­írószakma mit kezdjen a túlképzéssel. Az­zal a jelenséggel, amit politikai döntés­ho­zók és újságíró-szervezeti tisztségviselők gyak­ran hoznak szóba: a felsőoktatásban túl sok a kommunikáció szakos hallgató. Azt fejtegetik, hogy a tízezres diákmezőny el­árasztással fenyegeti az ugyancsak tíz­ez­res újságíró-társadalmat és a huszonötezres médiaszakmát.
Ez a felfogás tévedésen alapul, a helyzet fél­reismerése. Egzakt adatok még nincse­nek, de a megkérdezett oktatók többé-ke­vésbé egyetértenek azzal, hogy csak min­den ötödik-hatodik kommunikáció sza­kos kerül végzés után valamelyik szer­kesz­tőség közelébe. S miután az első két-há­rom évben elég nagy a lemorzsolódás, kö­rülbelül minden tizedik marad meg újság­írónak.
Márpedig ezerfőnyi utánpót­lást elbír a tízezres szakma, különösen ak­kor, ha az újságírónak készülő mintegy ezer diák nem egyszerre szakad rá. Ez egyéb­ként nem is történhet meg, mert az öt­éves egyetemi képzés miatt tanévente át­lagosan csupán kétszázan törekednek a saj­tóba. Ez végképp elviselhető arány.
A probléma nem itt van, úgy tűnik, a kommu­nikáció szakon az ellentmondásaival együtt is sínen van az újságíróképzés. De vajon a munkaerőpiacon mi lesz a „maradék” kilencezer diákkal? Szeren­csé­re e kérdésre nem a Lapkiadás hasábjain kell válaszolni. Mi maradjunk az újságíró-ok­tatók legidőszerűbb gondjánál, amely bíz­vást nevezhető a túlképzés sajátos formá­jának, noha merőben másként értendő, mint ahogy a nem szakemberek gon­dolják. Jövő nyáron egyszerre végez a ha­gyományos (négyéves) legeslegutolsó és a bolognai (hároméves) kurzus 2006 őszén indult legelső évfolyama. Két évfo­lyam egyszerre zúdul a szerkesztőségekre, és ezt bizony már megérezheti az újság­író-társadalom.
Tetőzi a gondot, hogy a bolognai rendszerben egyelőre megoldatlan a második fokozat ügye. Vajon a kommunikációban, ezen belül az újságírásban mit jelent majd a kétéves masterképzés? A szakosítást? Vagyis azt, hogy a diákok kitanulhatják a sport-, a gazdasági, a kulturális vagy a magazin-újságírást? Ebben az esetben az állami felsőoktatás elveszi a kenyeret a magán- (alternatív) médiaiskolák tulajdonosaitól, akik rátelepültek az állami újságíróképzés hiányosságaira. A meg­kérdezett oktatók szerint ha sikerülne néhány hónapon belül végiggondolni a felsőoktatás eme gondját, akkor a két végzős évfolyam mintegy harmadát-negyedét felszívnák az egyetemek.
Az újságíróképzésben részt vevők egybehangzóan állították, hogy a fölmerült ellentmondásokkal érdemes volna országos fórumon is szembenézni. E sorok írója hozzáteszi, hogy erre leginkább a Magyar Lapkiadók Egyesülete teremt­hetne alkalmat.


Kiragadott mondatok az újságíróképzésben részt vevő újságíró-oktatók gondolataiból:
„A kommunikáció szakos főiskolások és egyetemisták tanévente körülbelül másfél milliárd forintot fizetnek be a felsőoktatási ­intézmények pénztárába.”
„A kommunikációs tanszék a felsőoktatási intézmény »fejőstehene«.”
„Minél kisebb településen működik a felsőoktatási intézmény, annál nehezebb felkészült oktatókat szerződtetni, akik ráadásul mellékesen, szerkesztőségi munkájuk rovására vállalják az újságíróképzést.”
„A szerkesztőségi alkalmazás kívánalmai gyökeresen eltérnek az újságírást oktatók értékrendjétől.”
„Az oktatók szája íze nem olyan jó, mint amikor még saját elképzelésük szerint tanították az újságírást, de lényegesen több végzett diákjuk helyezkedik el a szerkesztőségekben.”
„Lehet, hogy az állami felsőoktatás elveszi a kenyeret a magán-médiaiskolák tulajdonosaitól, akik eddig rátelepültek az állami újságíróképzés hiányosságaira.”

Elhunyt Csukás István

11 órája

Életének 84. évében elhunyt Csukás István - közölte Facebook-oldalán az Újszínház.

Előretörnek az adatvezérelt kommunikációs csatornák

14 órája

Nyolcadik alkalommal készítette el az Inspira Research a reklámpiac hirdetői percepcióját mérő Marketing MoodBarometer kutatását. A 2020-as adatok egyértelműen mutatják az adatvezérelt marketing területek kedvezőbb megítélését.

Folytatódik a The Walking Dead

15 órája

Három hónap szünet után érkezik a The Walking Dread 10. évadának második fele az RTL Spike-on - írja a Sorozatwiki.

Újra együtt a Jóbarátok sztárjai

17 órája

Egy epizód erejéig újra összeáll a Jóbarátok régi sztárszereposztása. A 15 éve befejeződött népszerű sorozat új részét a májusban induló HBO Max streamingszolgáltató rendelte meg - írja az MTI.

Japán márka tarolt a Best Cars díjátadóján

2020. február 21.

A Central Médiacsoport székházában adták át a Best Cars 2020-as díjait. A tíz országban zajló, az olvasók kedvenc autóit kereső szavazás során vizsgálták az autóvásárlási és -használati szokásokat is.

Charlie A Dal színpadán vendégszerepel

2020. február 21.

Két évvel a Szekeres Adriennel közös fellépése után Charlie most szólóban tér vissza a nézők elé a Jég dupla whiskyvel című számával szombaton A Dal színpadán.