Mennyire él benned élénken a Punnany Masszíf előtti időszak?

Nagyon. Elvégeztem Pécsen az egyetemet, majd elkerültem egy multihoz, később pedig Londonba. Amikor hazajöttem már működött egy saját vállalkozásom, a Csemege Kultbolt, amely később sajnos csődbe ment . Ekkoriban már kapcsolatba kerültem a punnanys srácokkal. Ez egy nagyon fontos időszak volt az életemben, megalapozta azt, amit most itt a kiadónál csinálunk.

Nehéz volt Pécsről kitörni?

Akkoriban volt egy olyan érzése az embernek, hogy jó irányba halad a város. Indult egy rakás olyan szórakozóhely, amelyet Pesten romkocsmának szoktak hívni, ezek tök jó pezsgést hoztak Pécsnek. Az említett helyeken mindenki megfordult, létrejött egyfajta laza hálózat, amely az undergroundból nőtt ki. Egyébként én viszonylag hamar, 2003-ban felkerültem Pestre, és utána közel egy évtizedig alapvetően kétlaki életet éltem Pécs és a főváros között.

Meszes Balázs, az együttes énekese – Fotó: Révész Patrik

Tíz évig voltál DJ. Voltak komolyabb zenei ambícióid?

Nem, nem kaptam komolyabb zenei képzést, az énekórákon meg folyton hülyéskedtem. Ezt addig és úgy akartam csinálni, ahogy nekem tetszett, nem akartam megfelelni.

A multiról, ahol dolgoztál úgy fogalmaztál korábban, hogy „az erő sötét oldala”. Mire gondoltál pontosan?

A HR-osztályokaikon létrehozott programokon keresztül beléd akarják ültetni, hogy higgyél bennük. Bizonyos tekintetben a kommunista korszakból ismert szlogenek, plakátok köszönnek vissza a falaikról. Ennek a világnak van egy nagyon belterjes oldala is: a főnökök összejárnak a hétvégéken, együtt mennek síelni, nyaralni, egymás között házasodnak, csalják meg egymást. Én ezt nem bírtam. Viszont amikor kikerültem Londonba akkor egy teljesen más munkakultúrát ismertem meg, pedig ugyanarról cégről beszélünk.

Milyen a hazai kkv-szektor?

A hazai üzleti élet egy dzsungel. Szeretem az önállóságot, amit egy saját cég ad, de nagyon stresszes. Nagyon oda kell figyelni.

Azok között, akik nem fizették ki például egy-egy fellépésünket ott van az ország egyik legnagyobb egyeteme és sörgyára, illetve valamikori legnagyobb könyvkereskedő cége.

Mennyire élted meg kudarcnak ezeket?

Egyáltalán nem éreztem kudarcnak. Ami nekem személyes szinten nem feküdt, az szakmai szinten magasiskola volt. Szükségem volt ezekre a nehéz időszakokra, anélkül nem lennék itt.

Gondolkoztál azon, hogy mi lett volna, ha a jogi pályán maradsz?

Az egyetem alatt az egyik tanárom azt mondta: „Tegye fel a kezét, aki úgy gondolja, hogy ügyvéd lesz”. Feltette a kezét a fél osztály. „Akkor most tegye fel a kezét, akinek a családjában van ügyvédi iroda. Nektek van esélyetek”. Továbbá ha ügyvéd akar lenni az ember, akkor egész életében bűnözőkkel kell napi szinten találkoznia, érintkeznie, a többi „csirke-perhez” én meg nem tudnék felkelni.

Ezekben az években gondoltál arra, hogy egy országosan elismert zenekar menedzsere, egy kiadó vezetője és a Magyar Zenei Menedzserek Egyesületének elnöke leszel?

Nem. (Nevet.)

Nagyon szerencsések voltunk sok tekintetben, ez a piac óriásit nőtt az óta.

A legújabb pozíciódban milyen feladatok hárulnak rád?

Ez egy nemzetközi szervezet magyar ernyőszervezete. Még nagyon az elején járunk, tehát nincs honlapunk, logónk. A működés alapjait akarjuk lerakni, tapogatózunk, próbáljuk felmérni mire érdemes fókuszálni. Nemrég alakult a Music Hungary Szövetség, amely egy az egész iparágat magába tömörítő érdekképviseleti szerv, ehhez mi is csatlakozni fogunk.

Visszatérve a Punnanyra, a zenekar tagjai a barátaid, valamilyen hierarchikus rendszernek azonban ki kellett alakulnia. Hogy működik ez nálatok?

három tag felett már nem jó. Nálunk van egy „igazgatótanács”, amelyben Máté – aki egy házi zseni, zenei ügyekben ő mondja ki az áment – és Wolfie (Felcser Máté és Farkas Roland az együttes két frontembere – a szerk.), illetve én kaptam helyet. Ezzel kapcsolatban még egy gondolat: legritkább esetben jó az, ha egy zenész menedzser próbál lenni. „Nem tudsz csatár és kapus lenni egyszerre”. Nagyon tűz és víz a kettő, mi ezt jól eltaláltuk. Én viszem a boltot, ők meg hozzák a zenét.

Felcser Máté, a „zenekar házi zsenije” – Fotó: Révész Patrik

Ha van egy kétes, zavaros iparágat érintő ügy, akkor mennyire érzed ügy, hogy meg kell szólalnod?

Olyan kérdésekben, amelyekben érintett vagyok és nem teremtek rossz helyzetet magamnak vagy olyannak, akinek nem akarok, akkor felvállalom a véleményem. Ilyen volt a PaFe ügy, amikor úgy éreztem, hogy nem nekem kell rosszul éreznem magam azért, mert átvertek. Aki azt a fesztivált szervezte, nagyon leszerepelt a zenei életben.

A Recorder ilyen, de például a Stenk alig több számomra egy bulvár portálnál. Műkedvelő, amatőr emberek elmondják a véleményüket dolgokról. Néha vannak érdekes cikkeik, de sok esetben nem szakmai a megközelítésük. Önhatalmúlag, egyoldalúan vannak felnagyítva vagy épp kihagyva dolgok, nem lehet komolyan venni őket.

Ha nem vagy érintett?

Az a baj, hogy az online komment-troll kultúra kialakulása miatt jobb távol maradni ezekből az ügyekből, mert nincs értelmes vitára lehetőség. Ez egy nagyon ingoványos talaj, sajnos párszor belesétáltam… Kerüldendő.

Az együtteseket ért támadások esetén mit csinálsz?

Ebből azért jutott nekünk. Egy nálam okosabb barátom mondta asszem Esterházyt idézve, hogy „egy bizonyos szint felett, nem megyünk egy bizonyos szint alá”. Volt, hogy nagyon felhúztam magam egy ostoba, rosszindulatú és tényszerűtlen online megnyilvánuláson, leültem és írtam egy hosszú levelet, amelybe tételesen, pontról pontra megcáfoltam mindazt, amit az adott ember állított. Aztán aludtam egyet és kidobtam a kukába.

Egyszer írtál egy nyílt levelet, amelyben megfogalmaztad, hogy a zenekar kiáll a társadalmi ügyek mellett.

Ez a nagyon hülye, „lufi ügy” volt (az együttes egyik koncertje után a rendezvény szervezői 10 000 lufit engedett égnek – a szerk.), amelyet kénytelen voltam megoldani. Ebben a szakmában szembe jön veled száz probléma és mérlegelned kell, hogy melyikeket oldod meg elsőként. Ezt a fajta rangsorolást például a British American Tobacconal megtanultam. Visszatérve a lufikhoz: amikor megkerestek ezzel a fesztivál szervezői, egyből azt gondoltam, hogy nem jó ötlet. Ők ennek ellenére meglépték, és azután a zenekar kapta a savat a különböző környezetvédelmi szervektől. Erre kénytelen voltam lépni.

Mennyire jellemző, hogy társadalmi ügyek mellé odaállnak a zeneipar képviselői?

Lehetne és kéne többet vállalni. Ahogy híressé válik a zenekar, megtalál boldog-boldogtalan. Ez is egy iparág, amelynek meg van a maga populációja a hitelestől a sarlatánig. Heti szinten kapjuk a megkereséseket. Nehéz mérlegelni, hogy valósak ezek az ajánlatok vagy csak le akarnak húzni. Mi ezt megpróbáljuk úgy kezelni, hogy évente legalább egy nagyobb kezdeményezés mellé beállunk, amely sokak életét megsegíti.

Kicsit átkanyarodva egy másik témakörre. A magyar könnyűzenei díjak mekkorát nyomnak a latba?

Én nem nagyon érzem a súlyukat. Még soha nem mondta nekem azt senki, hogy „téged viszlek el a fesztiválomra, mert te háromszoros Fonogram-díjas vagy”. Ebbe beletartozik, hogy kicsi a szakma, mindig ugyanazt az öt zenekart jelölik. Másik tapasztalat, hogy mi ritkán voltunk díjazottak, ezért egy idő után beleuntunk ebbe.

Az egyedüli szakmai értékkel bíró kitüntetés a Nagy-Szín-Pad, annak van értelme szerintem. Látjuk persze a díjak szerepét, megvan a maguk funkciója, de az egész, mint műfaj nehezen él meg Magyarországon. Ennek volt egy fénykora, amelybe mi a végébe kerültünk bele. Az Arénába tartották ezeket a rendezvényeket, élőben közvetítette a VIVA TV.

Mik a terveid 2018-ra?

Van egy gyönyörű családom és egy kisfiam, velük szeretném tölteni az időmet. Szakmai ambícióm erre az évre, hogy a jelenleg még kevésbé ismert előadóinkat – mint, amilyen a Myra és az NB – feljebb emeljük. A céggel ugyanez a helyzet, a szervezeten szeretnék javítani. Ez nem hangzik el sokszor, de van egy vegytiszta cégvezetői munkakör is a vállamon, amely a számviteli, jogi kérdésekből áll, amely egy elég nagy része az életemnek, szóval van még min dolgozni.