Fabricius Gábor szerint az emlékezet birtoklásáért, a múlt felfogásáért folyik a verseny, azért, hogy milyen lesz az emlékezetünk, hogyan látunk korszakokat, a tévé felelőssége pedig abban áll, hogy nemcsak széles körben elfogadott kulturális termékeket szükséges támogatnia, hanem olyanokat is, amelyek társadalmi diskurzusokat, esetleg vitát képesek generálni. A reklámszakember, író és filmrendező gondolatai kultúráról, mitológiáról és az emberről a történelemben.

Egy korábbi kijelentésed szerint egy adott csoport kultúráját a saját mitológiája határozza meg, s így a márkaépítéshez is célszerű ennek függvényében hozzányúlni.

Minden kulturális alkotás egy csoport mitológiai körében értelmezhető, hiszen a csoport kultúráját közös mitológiája határozza meg: identitásképző emlékek, történések, hiedelmek, vagy átélt traumák. A 20. századi magyar történelemben nagy számban vannak jelen különböző mitológiák: gondoljunk csak a trianoni békeszerződésre, a holokausztra, a szocialista diktatúrára, a nacionalizmusra, a liberális kapitalizmusra vagy a globalizációra. Ezek az én olvasatomban olyan mitologikus körök, amelyeknek vannak egyéni, családi, nemzeti és politikai identitásbeli szegmensei, sokszor egymásnak ellentétes értelmezéssel. Ezeket a mitologikus értelmezéseket hagyományosan jobb- és baloldalra szokás osztani, de ez leegyszerűsítő, ezért használhatatlan megközelítés. Az identitásképző gondolatok, alkotások, irodalmi szövegek vagy fajsúlyos filmek ezekre épülnek.

A közönség alapvetően a saját mitológiájára kíváncsi, hiszen éppen ez az egybetartó ereje, egyben a csoport fennmaradásának záloga. Végül is ugyanazt a mitológiát ismétli és dolgozza fel a csoport újra és újra különböző személyes alkotások és produktumok formájában. Az a legizgalmasabb, amikor a csoport rájön, hogy új mitológiákat is meg tud érteni, magáévá képes tenni. Ezek a paradigmaváltások a legfontosabbak a kultúrában, hiszen csak a legtisztábban látóknak sikerülhetnek. Ilyen volt mondjuk a holokausztról először nyíltan beszélő német film Harald Brauntól 1947-ből, a Tegnap és holnap között, vagy a nyolcvanas évek puha diktatúrájáról szóló Mások élete Florian Henckel von Donnersmarcktól.

Mennyire eltérő ezen mitológiák megítélése Magyarországon, illetve tőlünk nyugatabbra?

Igencsak más képet mutat. Nyugat-Európában vagy éppen Skandináviában nem párhuzamosan haladnak egymás mellett a különböző mitológiák, inkább dialógusba kerülnek. Gondoljunk Houellebecq Behódolás című könyvére, amely a migráció, a bevándorlás veszélyeit, Európa iszlamizációjának veszélyét teszi az irodalmi szöveg középpontjába. Provokatív, friss, és nem kanonizált véleményeket ismételget unalmasan. Pont ez volna a lényeg, hiszen ahhoz, hogy a társadalom színes legyen, a másik ember kirekesztése helyett integrálni kellene a gondolkozásmódját, mivel nézőpontok izgalmas összessége adja a valóság teljes képét, és így alakulhat ki olyan társadalmi konszenzus, amelyben senkit nem vádolnak meg ártatlanul. Ez hosszú távú társadalmi békének lesz az alapja, nyugodtabb és mentálisan egészségesebb országot teremthet.

Nagy univerzális mitológiákat viszont nem a szöveg, hanem a film tud a legerősebben adresszálni, hiszen a film nem állít, hanem bizonyít azáltal, hogy láttat, ezenkívül pedig többekhez jut el, mint a szöveg. Míg egy könyv vizuálisan az olvasóban születik meg, a film mágiája épp a valóság, amely szinte bizonyításszerűen hat a nézőre. Vegyünk egy példát: ha megnézünk mondjuk egy svéd filmet, azt látjuk, hogy brutálisan őszinte, és így bizonyít akut társadalmi problémákat. Egyik kedvenc filmem Thomas Vinterberg Születésnap című alkotása, amely egy gyerekkorában az apja által megerőszakolt fiúról szól, aki az apa hatvanadik születésnapja alkalmából elmeséli a történetét a népes rokonságnak.

Magyar film ilyen elementáris erővel viszont soha nem merné megjeleníteni a családon belüli erőszakot.

Fabricius Gábor (Fotó: Soós Bertalan)
Fabricius Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

Inkább csöndben vagyunk, szépelgünk, elrajzolunk a valóság mellett, hogy ne kelljen szembenézni, és ez egy időre a „kenyeret és cirkuszt!” logikájával meg is oldja a helyzetet, de nem tesz rendet a fejekben. Makk Károly Déry Tibor-adaptációja, a Szerelem, amely a filmtörténetünk egyik csúcspontja, a kegyes hazugságról szól. Abban az alkotóknak és a finanszírozóknak nagy felelősségük van, hogy számtalan 20. századi trauma nem vagy csak egyoldalúan jelent meg, nincs feldolgozva, ezáltal pedig nem alakulhatott ki diskurzus sem.

Azok az országok, ahol a szembenézés folyamatát mentálhigiénés feladatként kezelik, létre tudtak hozni virágzó, befogadó kulturális közeget, ami korszerű, az integráció, a demokratikus gondolkozás és társadalmi sokszínűség hajtómotorja. Többek között Hannah Arendt munkásságának köszönhető például az, hogy Németország tisztán látja a totális rendszereket, azokat nem egymáshoz hasonlítja, hanem önmagukban vizsgálja, így a német önismeret elképesztő utat tett meg a háború óta.

Milyen társadalmi befolyással van a kultúrára a média és a marketing területe mint kommunikációs környezet?

Abszolút felerősítő a hatása. A kultúra nem a könyv vagy a film, hanem az azt övező médiadiskurzus és marketingkommunikációs felület: interjúk, kritikák, viták, plakátok, ajánlók. A mitologikus terek nagyon személyesek, beépülésük a szocializáción, azon belül is a családon, illetve annak történetein keresztül történik, és nagyon nehezen változtathatók. Ezért is fontos megtanulni, hogyan bánjunk mások mitológiáival, hiszen roppant veszélyes kísérletet tenni az eltörlésükre, átírásukra, elhallgattatásukra. Az óvodában verik meg egymást a gyerekek, ha nem értenek egyet.

Ennél a példánál maradva, Magyarország nagyon infantilis, aminek az az oka, hogy nem engedtük kibeszélni a történelmi traumákat, amelyek így újra és újra zsákutcába vezetik a társadalom egészét, hiszen az egyoldalú nézőpont egyoldalú mitológiát termel újra. Pszichoterápiához tudom ezt hasonlítani, és ez az ország nem kezelteti magát.

Nagy probléma, hogy a már nagyobb fiatalok is kommunistáznak meg a fasisztáznak az iskolában. Közös felelősségünk, hogy képesek leszünk-e mindezt feloldani azáltal, hogy elfogadjuk és tiszteljük a másik traumáját, sőt magunkénak tudjuk-e érezni, be tudjuk-e emelni a „közösbe” azt, ami nem velünk történt meg.

A megoldásban nagy szerepe van a kulturális szektornak, amely azonban egyre kevésbé képes az új közönség megszólítására.

Mindig a tartalom a kulcs. Egy televíziós társaság is csak annyit ér, amennyit az általa leadott műsorok összessége. Ennek alapján válik egy tévécsatorna márkává. A közkeletű felfogással szemben szerintem televíziós marketingtevékenység sincs, kommunikációról csak egyes műsorok kapcsán beszélhetünk, és a műsorok szelekciója jelöli ki azt a horizontot, amin belül a tévé identitása megmutatkozik.

Fabricius Gábor (Fotó: Soós Bertalan)
Fabricius Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

A televízió felelőssége abban áll, hogy nemcsak széles körben elfogadott kulturális termékeket szükséges támogatnia, hanem olyanokat is, amelyek társadalmi diskurzusokat, esetleg vitát képesek generálni.

Erről a Szabadság téri német megszállási emlékmű, illetve a körülötte kialakuló botrány, azaz diskurzus médiavisszhangja jut eszembe. Külföldi példaként pedig azt a The Jerry Springer Show-t mondanám, amelyikbe egyszerre hívtak meg Ku-Klux-Klan-tagokat és feketéket. Persze egymásnak estek, de ez a műsor is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy széles párbeszéd induljon el a médiában, majd az egész országban, aminek talán szerepe volt abban, hogy egyszer csak egy fekete, Barack Obama lett az elnök. Egy tévéműsor társadalom-lélektani szempontból annál többet nem tehet, mint hogy értékelésre bocsát egy hosszú ideje rendezetlen, elfojtott jelenséget. Magyarországon az elhallgatás súlyos károkat okoz.

Milyen olyan más iparágakban használatos értékesítésnövelő és marketingeszközök léteznek, amelyekkel a kulturális intézmények is élhetnének, de nem teszik?

Régóta nem értem például, hogy a filmipar miért csak limitáltan használja az okostelefont mint eszközt, noha már szinte mindenki rendelkezik vele. A mobil nemcsak mozi, de vásárlási tér is: mindent meg tudna oldani, ahogy a divatipar forgalmának jelentős része is az online térbe terelődött át.

Ha visszamennék az időben, és azt mondanám Eisensteinnek, hogy eljön majd egy korszak, amikor mindenki zsebében lesz egy kis mozi, megvadulna. Mi meg teljesen kiaknázatlanul hagyjuk ezt a lehetőséget.

Persze érthető a hezitálás itthon, ha azt nézzük, hogy egyablakos filmtámogatási rendszer van, amelyben nem a nézőszám az elsődleges, hanem valami egészen más, nem úgy, mint a kereskedelmi televízióknál vagy az amerikai stúdióknál, ahol kereskedelmi szempontok játszanak szerepet.

Fabricius Gábor (Fotó: Soós Bertalan)
Fabricius Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

Ugyan az alkotómunkát nem lehet befolyásolni, de különböző fókuszokkal és preferált tematikákkal a döntéshozók tudnának segíteni, és meg is lenne az eredménye, ahogy megvan Németországban, ahol az ötvenes évek óta tudatosan értelmezik és alakítják az identitásukat, ezt láthatjuk a Berlinalén vagy a Frankfurti Könyvvásáron is. Ehhez kiérlelt stratégiára van szükség, amelynek révén alakulhat az emberek múltjukról, jelenükről, jövőjükről alkotott képe. Amennyiben ez fontos.

Ilyen szempontból az emlékezet birtoklásáért, a múlt felfogásáért folyik a verseny, azért, hogy milyen lesz az emlékezetünk, hogyan látunk korszakokat. Ha ez nem kiegyensúlyozott, a jövőnk sem lesz az.

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni” – írja életrajzi regényében Gabriel García Márquez.

Na igen. Sokféleképpen lehet megélni az életet, ahogy sokféleképpen is lehet visszaemlékezni rá. Egy szerzőnek mindig erős személyes kapcsolódása van a történetéhez. A Más bolygó című könyvemben arra tettem kísérletet, hogy leírjam, mit jelentett számomra kelet-európaiként Nyugat-Európa. Az írás folyamatában a legizgalmasabb számomra a már egyszer bejárt út újra bejárása volt.

Ahogy tette ezt Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében.

Vagy a már említett Makk Károly a Szerelem című filmjében. Mind ugyanarról mesél: emberről a történelemben, aki sok mindenről beszélhetne, de inkább egy személyes történetet, nézőpontot jegyez le, mutat meg. Vagy említhetném például Nádas Pétert, aki fantasztikusan teszi mindezt a gyerekkoráról szóló Világló részletekben: emlékezik illatokra, hangokra, cipőkre, villamosozó emberekre, és ezeket nagyon pontosan, ahogyan csak Nádas Péter képes rá, lejegyzi.

Fabricius Gábor (Fotó: Soós Bertalan)
Fabricius Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

Milyen történetet és hogyan mesélnél el magadról napjainkban?

Nézőpont kérdése, hogy alkotói oldalról mi a te állításod a világról. Van egy, a humanizmust és a kelet-európai amnéziát középpontba helyező rövidfilmem (Dialógus – a szerk.), amelyben az foglalkoztatott, hogy a határok mindenkire, köztük azokra is érvényesek, akik létesítették őket; számomra a szögesdrót ahhoz hasonló most, mint ami annak idején a vasfüggöny volt.

Vannak témák, amelyek mozgóképes és nem szöveges megvalósításért versengenek bennem: a globális természeti katasztrófa, amiben, ha mitologikusan közelítem meg, az embernek az isten ellen való fellázadását látom. Izgalmas számomra az elhallgattatás kultúrája, ahogy elhallgattatjuk a miénktől eltérő véleményt, aminek következtében dermesztő és félelmetes a csend, amiben élünk. Nagyon érdekel még a testhez való viszony is, a teremtés rendjének felülbírálása esztétikai, narcisztikus okoknál fogva. Mind mögött van egy történet, de egyiket sem tudtam eddig elmesélni, nem csak rajtam múlik. (Nevet.)

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/2. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.