Magyarországon van sajtószabadság?

Igen. Ha optimistán nézzük, a legolvasottabb portál, az Index kormánykritikus, és a legnézettebb kereskedelmi televízió, az RTL Klub is az. Van tere ezeknek a hangoknak. Másrészt viszont a kormány igyekszik maga alá gyűrni minél több orgánumot.

Az Indexet és az RTL Klubot is súlyos politikai támadások érték.

Sőt, említhetnénk a Central Média és az RTL integrációjának GVH által elkaszált ügyét is, mely döntést valóban nehéz lenne politikai szándéktól függetlenül kezelni. A kormányzati nyomulás azonban nem mindig hoz eredményt. Az újonnan létrehozott termékek, mint az M1, a Magyar Idők vagy a 888.hu, nem igazán nézettek, nem olvasottak. Igaz, más intézkedések viszont érdemben befolyásolják a magyar társadalom tájékozottságát: ilyen a regionális lapok, az Origo és a TV2 bedarálása.

Mindez hozhat-e új szavazókat a Fidesznek?

Nyilván egy rakás jobboldali gondolkodású ember kiszolgálható ezekkel az új orgánumokkal. Filozofikus kérdés, hogy egy szavazónak milyen médiatermékre van szüksége: ahonnan tájékozódhat, ahol megerősítik a véleményében, vagy ami felbőszíti, és így erősíti az álláspontját? Mind a három adekvát lehet.

Fideszesek szerint mostanra alakult ki egyensúly a korábbi „liberális médiafölénnyel szemben”.

Ez nem a sajtószabadság irányába hat.

Nem. Ráadásul az adófizetők, azaz mi fizetjük ezt a nyomulást. Valóban intenzív a média kormányzati bedarálása, de azért meg lehet találni a sajtószabadság szigeteit. Nálunk amúgy sem ebben van hiány, hiszen a történeteket megírják, feltárják, a sajtó nem ezért nem tölti be a nyugati típusú szerepét.

Hanem miért?

Az ügyészségi láb hiányzik. Legyen szó belvárosi ingatlanmutyiról, MNB-s alapítványokról, kemény történetek kerültek elő. Csak épp vizsgálatok nem követték őket, az ügyészség tétlen. Cinikusan azt mondhatnám, hogy az érintett politikusoknak nincs lehetőségük nyilvános vizsgálat során tisztázni magukat.

Pallagi Ferenc korábbi Bors-főszerkesztő azt nyilatkozta: „A politikai újságírás tönkretételéhez a benne dolgozók jelentősen hozzájárultak. […] A rendszerváltás idején nem arra jutott [tudniillik a magyar újságíró-társadalom], hogy végre megtanulhatja az újságírást, hanem arra, hogy úristen, mi lesz velünk. Húzódjunk be ennek vagy annak a pártnak az ernyője alá. Csakhogy ennek ára volt: soha többé nem lehetett szakmai alapon karakán, mert innen már a megbízók és a pártok diktáltak. A magyar újságíró-társadalom kilencven százaléka pedig ezt lelkesen el is fogadta. Majd világnézeti alapon elkezdtük betörni egymás fejét.” Ehhez mit szól?

Tény, illetve már közhely, hogy a rendszerváltáskor magasan lévő újságírói reputáció borzasztóan csökkent, rengeteg a nívótlan kiszolgáló termék. Még a színvonalas újságírók is gondban vannak ezzel a következmény nélküli helyzettel. Azzal, hogy mihez kezdjünk a mérhetetlen közpénzsűrűsödéssel, a hírrel, hogy még ötven tendert nyer Simicska Lajos vagy Mészáros Lőrinc. Elviseljük? Gúnyolódjunk? Karikírozzuk? Vagy tegyünk úgy, mintha egy nyugati országban élnénk, és ahhoz hasonló morális következmények alapján ítéljünk meg egy-egy ilyen helyzetet? Mi a Figyelőben azt gondoltuk, ez utóbbit kell tenni. Hiszek az objektív igazságban és értékekben. Mostanában azonban mintha valóban eluralkodna olykor már egy valóságon és igazságon túli világ, ahol egy légből kapott hír simán megjelenhet a Facebookon. Mégis úgy vélem, hogy a minőségi sajtó dolga továbbra is az, hogy utánajárjon az ügyeknek. És sok ilyen jó műhely van.

A Figyelő is az volt. Majd jött a politika, és beszántotta.

Hét-nyolc ezres példányszámunkkal nem voltunk megkerülhetetlenek, ezzel együtt nemcsak a politikától, hanem különböző nagy üzleti csoportoktól is függetlenül működtünk.

Milyen nagy üzleti csoportoktól?

A médiában sok tulajdonos az egyéb gazdasági érdekei miatt kénytelen viszonyulni bizonyos helyzetekhez. A Figyelő ebből a szempontból is független tudott maradni, a decemberi tulajdonosváltáskor abban bíztam, hogy ezt az új tulajdonosok is nagyra értékelték.

Akkor akár meghagyhatták volna függetlennek.

Amíg együtt volt az eredeti csapat, lelkesen folytattuk a munkát. Mígnem januárban megnevezték a háromtagú szerkesztőbizottságot Lánczi Tamással, L. Simon Lászlóval és Tallai Gáborral, azaz aktív, Fideszhez köthető emberekkel. Ezek után éreztem úgy, hogy oda a függetlenségünk.

Schmidt Mária új tulajdonosként azt nyilatkozta: a lap annyira rossz anyagi helyzetben volt, hogy vásárlás nélkül tönkrement volna.

Egyrészt tulajdonosi vita zajlott, másrészt egy éve felszámolási eljárás volt folyamatban egy ki nem fizetett számla miatt. De ebből a szerkesztőségben az égvilágon semmi nem érződött. Közben rengetegen próbálták megvenni a lapot, ami nem volt mentes a politikától. Bár tudtuk, hogy Schmidt Mária jóban van a miniszterelnökkel, mégis sokáig bíztunk abban, hogy független műhelyként, a korábbi értékeinket követve dolgozhatunk. A szerkesztőbizottság kinevezése azonban határpont volt, én tizenöt perccel a bejelentés után beadtam a felmondásomat. Azóta öt munkatársam jött el, új kollégák pedig a Magyar Hírlaptól és a Magyar Időktől érkeztek. Megjegyzem, korábban nekem is rosszul esett, hogy amikor az agrárminiszter került a címlapra, azt kaptuk a sajtóból, hogy a Figyelő újságírói is elkezdték az igazodást. Pedig én aztán egy fél vesszővel sem szerettem volna igazodni senkihez.

A szerkesztőbizottság felállásával mi változott?

A tulajdonosváltáskor őszintén hittem, hogy erős, regionálisan is jelentős, komoly példányszámú, jó minőségű újságot szeretnének csinálni. Csakhogy ezzel a céllal összeegyeztethetetlen egy ennyire elkötelezett szerkesztőbizottság. Stigma. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy onnantól kezdve mindenkinek Orbán Viktort kellett szeretnie.

Hanem?

Bár politikai kérés, utasítás nem hangzott el, de a szakmai kritikák épp a politikailag kényes anyagokat érték. Nem véletlen a sok távozás.

Pedig egzisztenciálisan kiszolgáltatottak az újságírók.

Több jó médiaműhely karakán újságírói is távoztak már máshonnan. Így volt ez az Origo és a Vs.hu esetében is. Hősies gesztusok voltak, miközben jó szerkesztőségek szűntek meg. Sokat gondolkozom azon, vajon jót tettek-e ezzel a médianyilvánosságnak.

Mire jutott?

Nem is tudom, ez egyénileg is nehéz döntés. Az elmúlt húsz évben sokszor találkoztam olyanokkal, akik egymás morálját kritizálták, de szerencsére én ebből teljesen kimaradtam. Mindig tiszteltem azokat, akik bátran léptek, de nem szeretnék rosszat mondani azokra sem, akik ott maradtak az irányba állított lapoknál.

Az MKB Bank államosításáról és eladásáról szóló cikksorozata miatt a Magyar Nemzeti Bank feljelentése nyomán büntetőeljárást indítottak ön ellen, a rendőrség a forrásairól kérdezte. Biztonságban vannak ma azok, akik újságírót informálnak?

A nyomozati bíró sem kötelezett erre, mert úgy ítélte meg, más eszközei is lehettek volna a titoksértés ügyében folytatott nyomozásnak. Ráadásul közérdekű adatról volt szó, közléséből nem származott előnyöm, és kárt sem okoztam vele. Persze minden ott kezdődik, hogy bűncselekménynek minősíthető-e a közérdeket szolgáló információ közlése. Számomra egyértelmű volt, hogy nem nevezem meg a forrásomat, igaz, nem is emlékeztem rá. De ha tudtam volna, akkor sem árultam volna el. Addig lehetek újságíró, amíg állom a szavam: ha megígérem valakinek, hogy nem mondom el, hogy beszéltünk, ahhoz tartanom kell magam.

Nincs kivétel?

A bizalom a munkám alapja, sok a személyes jó kapcsolat. Hiába léteznek BBC-szabályok arról, hogy például a főszerkesztőnek el kell mondani a forrás kilétét. Ha én úgy fogalmaztam a forrásnak, hogy senkinek, akkor betartom a szavam, maximális korrektségre kell törekedni.

Mi volt a legsúlyosabb, legmeglepőbb információ, amit kapott?

Rengeteg volt, sokból nem is született cikk. A bulváros részletek, hogy ki kivel csalja a feleségét, nem volt téma a Figyelőnek, legfeljebb akkor, ha egy poszt, egy szerződés megértéséhez kellett. Sokszor annyira nonszensz történeteket hallottam, hogy már csak azért kezdtem el rajtuk gondolkodni, mert ekkora őrült hülyeségeket lehetetlen kitalálni.

Például?

A legütősebbek azok, amikor a politika legfelsőbb szintjén lévőkről derül ki meglepő vagy pitiáner gazdasági ügy. Hogy hatalmas vagyonú, óriási befolyással rendelkező emberek fillérekért képesek lehajolni. Hogy állami pénzen vesz a gyerekének karácsonyi ajándékot, és a gazdasági osztály gondban van az elszámolással. Sok kemény és sok pitiáner üggyel találkoztam. Volt olyan hetekig tartó tényfeltárás, ahol a célszemély nem állt velem szóba. A végén mégis elküldtem neki a cikket, mire agyba-főbe dicsérte a tényfeltáró munkát, csak egyet kért: egy női nevet vegyek ki a kapcsolatrendszeréből. Kivettem. Nem volt fontos, gondolom, a szeretőjével is volt közös cége. Innentől kezdve viszont tökéletesen védett lett a cikksorozatom. Bár erős álltásokat tartalmazott, tudtam: ez az üzletember biztosan nem fog beperelni.

Volner bozótügyére gondol?

Akár arra is.

Úgy tűnik, sok dosszié lehet bekészítve a politikusokról.

Én is döbbenetes magánéleti sztorikkal találkoztam a húsz év során. Klasszikus helyzet, amikor válóperben a feleség pozíciót akar fogni, és még van kulcsa a trezorhoz. Megtörtént, hogy amíg a férj külföldön járt, a feleség kipakolta és lefénymásolta a papírjait. Amikor szétmentek, a válóperi követeléseknél elkezdett szivárogtatni. Komoly vállalkozói zsebszerződések kerültek így hozzám. Vadregényes történeteim is vannak azonban. Éjjel tizenegykor csöngetett be egyszer egy taxis azzal, hogy az utasa a sarkon a kocsiban ül, nem szeretne mutatkozni, de egy dossziét küld. Olyan is előfordult, hogy bejelentkezett két finoman szólva is szakadt és elhanyagolt öltözetű ember azzal, hogy nagyon komoly anyagot hoztak. Gyorsan megszabadultam tőlük, belenéztem a borítékba, volt benne fotó is, de alig látszott rajta valami, hülyeségnek tűnt. Félretettem, aztán egy hónap múlva eszméletlen nagy ügy pattant ki belőle egy másik lapnál. Hibáztam, hogy ezeket az embereket nem vettem komolyan.

Paranoiásak a források?

Sokan fóbiásak, talán nem alaptalanul. Az már teljesen szokványos, hogy hagyjuk kint az autóban a mobilt, maradjon a kabátban, vagy vegyük ki az aksit. Volt, aki bekapcsolta és felhangosította a tévét, hogy zörögjön valami a háttérben. Mindenkinek maximálisan ki kell szolgálni az igényeit, hogy komfortosan érezze magát. Volt olyan forrásom, aki csak tátogott, amikor kérdeztem, közben odahívott a számítógépéhez, beírta a kérdésemre a választ, majd törölte a szövegét. Meg volt győződve, hogy az irodáját bepoloskázták. Megesett, hogy az egyik állami cég vezetője politikus akart lenni, elkezdett dolgozni az emlékiratain, de félt, hogy megfigyelik. Bevitt a céghez egy pendrive-ot, írogatta a dolgait, rámentette, majd kivette. Írt a kilencvenes évek MDF–SZDSZ-viszonyairól, kirekesztő gondolatairól. Céges ellenfelei ráküldtek egy informatikust, valahogy le is szedték a gépéről az infót. Ezzel sakkban tartották, később le is mondott.

Lazák is akadnak?

Persze, van, aki telefonon is elmond bármit, vagy simán magnóra mond elképesztő sztorikat. Komoly politikusok is döbbenetes történeteket meséltek egymásról úgy, hogy tudták, felveszem.

A korrupció tényleg annyira durva, mint sejthetjük?

A korrupció nemcsak azért rossz, mert nemtelen eszközökkel költik el az állami pénzeket, hanem mert az egész gazdaságnak árt. Nem a versenyképeseket, hanem a kapcsolatokkal rendelkezőket hozza helyzetbe. 2010 előtt az infrastrukturális beruházásoknál hatalmas pénzek mozogtak: zacskókban, szatyrokban vitték a tíz-húsz százalékokat. Most egy pályázatnál van döntőbizottság, zsűri, minden pecsétes papíron zajlik, de a végén valahogy mégis az nyer, akinek nyernie kell. A folyamat végén pedig legális jövedelemhez jutnak. Ebbe jogilag sokkal nehezebb belekötni. Az újságíró pedig csak azt tudja a nyilvánosság elé tárni, hogyan történnek ezek a közbeszerzések.