1966-ban lett a Vígszínház tagja. Milyen változások zajlottak le a színházi életben az azóta eltelt évtizedekben?

Számomra az 1966 és 1973 közötti időszak a magyar színházművészet aranykora volt, és hihetetlen katonás fegyelemben, kiváló művészek társaságában telt. Boldog vagyok, hogy része lehettem ennek a csodának, főleg úgy, hogy hallom: ma néhány színházban számlát ad a színész az előadás után. Mint egy pincér a vendéglőben. Míg a jó előadásokat az ismert kőszínházakban ma is nagyon élvezem, az igazán húsba vágó változásokat kétlakiságom miatt éppen hogy csak sejtem, például azáltal, hogy volt pályatársak kérik, menjek, nézzem meg őket Budán egy síboltból átépített első emeleti színházban, ahol negyven néző előtt játszanak estéről estére. Elmegyek, nézem az előadást és titokban örülök, hogy nekem nem ez lett a sorsom. Miközben pontosan tudom, hogy ők sem boldogok ezzel a helyzettel, mert tudják, egy színésznek – függetlenül attól, színházban, filmen vagy televízióban játszik – az a dolga, hogy nagyszámú közönséghez szóljon.

Élete talán legfontosabb döntése, hogy egy sikeres magyar karriert hagyott maga mögött az ismeretlen nyugatiért.

A klasszikus vígszínházi időkből kerültem egy még ma is klasszikus nyugati színházi világba. Amikor megérett bennem az elhatározás, hogy szerencsét próbálok külföldön, még egy olyan polihisztor zseni is, mint Várkonyi Zoltán, feltette nekem azt a kérdést, hogy melyik az a város, ahol sikeresebb lehetnék, mint Budapesten. Bécs – válaszoltam. Pécs? – kérdezett vissza. Nem, Bécs. Wien, Vienna – mondtam ki több nyelven is, miközben magam sem voltam biztos abban, hogy egy magyar színész más nyelven is érhet el sikereket. Csak egyet tudtam: szeretnék végre szabadon élni, máshol és másban is kipróbálni magam, mint a Vígszínházban, ahol 1973-ra valahogy elfogyott a levegőm.

A döntésem meghozatalában egy másik személynek, Marton László rendezőnek is szerepe volt. A Popfesztivált próbáltuk, és nagyon szerettem volna azt a szerepet eljátszani, amelyet végül Tahi Tóth László kapott meg. Martonnal addigra már nagyon rossz lett a kapcsolatom. Emlékszem olyan jelenetre, amikor egyértelmű volt, hogy egy, az egész társulatot érintő hanglemezgyári szerződés okán ő szította fel Várkonyi ellenem irányuló dühét.

„Olyan tehetséges, mint a Nap, és az emberek félnek a Napba nézni” – írta önéletrajzi könyvében Latinovits Zoltánról, aki itthoni színészi példaképe volt. Ő egyszerre volt művész és a kor jelensége. Ön szerint Ernyey Béla mint művész vagy mint jelenség él a köztudatban?

Egy individuum soha nem változik azáltal, hogy eltérő véleményeket fogalmaznak meg róla. Mindig közönségszínész voltam, a Princ, a katonától kezdve az összes filmemig, de más színészekkel ellentétben én ezt nagyon élveztem. Soha, egyetlen pillanatra sem szerettem volna elefántcsonttoronyban ülő, a hosszú kék haját fésülő, elvont művész lenni, akinek fogalma sincs a realitásról. Éppen ellenkezőleg, mindig azt mondtam magamnak, hogy nem két, hanem négy lábnyi biztonsággal kell élni a földön, akkor is, ha művész az ember. És ezt a biztonságot hála Istennek sikerült szolidan kiépíteni és megőrizni mind a mai napig.

Hajóépítő mérnöknek készült, könyveket írt, évtizedekkel később pedig több házat is épített a saját tervei alapján. Nem gondolt arra, hogy a kreativitását egy film megrendezésében élje ki?

Soha nem volt annyira erős a késztetés. Kivéve a producerkedést – azt is csak azért, hogy magamra oszthassam azokat a feladatokat, amikben más nem gondolt rám. Ez is egy nagy ellentmondás az életemben. Horoszkópom szerint Iker vagyok, megjelenik bennem a nagyfokú kíváncsiság, a sokoldalúság, ezzel együtt a felületesség is, ami ellen mindig harcoltam. A korom előrehaladtával egyre inkább éreztem, hogy nem vagyok csapatharcos, sokkal inkább egy klasszikusan magányos farkasnak tartom magam. Olyan valakinek, aki nem hajlandó a világra és a feletteseire tolni sorsa sikertelenségét és szereti felvállalni a felelősséget önmagáért és minden lépéséért.

Az interjú szerzője, Tóth Olivér és Ernyey Béla

Mintha vonzaná a furcsa helyzeteket.

A hivatásomnak nem a díjak vagy a pénz adja az értelmét, bár tény, hogy az általam visszamondott szerepekből több országban sokan jól megéltek. Filozófiám szerint a legfontosabb, hogy ne csak megfigyelői, hanem aktív részesei legyünk az életnek – akkor is, ha az néha furcsa helyzeteket szül. 1978-ban Marléne Dietrichhel és David Bowie-val forgattam a Just a Gigolo című filmet Berlinben és Párizsban. Az európai producerek engem szemeltek ki arra a szerepre, amit végül Bowie kapott meg. Érthető, ő világsztár volt, engem pedig csak Európa német nyelvű országaiban ismertek. Aztán Rolf Thiele, a német producer – akinél korábban már eljátszottam egy főszerepet – felajánlotta, hogy legyek David társa egy kisebb szerepben. Megsértődhettem volna, de miután fontosnak tartottam a filmet, nem sokat rágódtam a „leértékelődésen”, hanem örömmel ugrottam bele a munkába. Két munkanélküli katonatisztet alakítottunk, akik nem tudják, mit kezdjenek magukkal a világháborút követően, és akiket a Dietrich által játszott karakter dzsigolókká képez ki. Csodás volt ennyi világsztárral együtt dolgozni, és úgy hozta a sors, hogy én lehettem Marléne Dietrich utolsó partnere a filmtörténelemben.

„Csak azzá lehetsz, ami már vagy” – írja a Tapadós tangó című könyvében Novalis sorai alapján. Visszatekintve az életére, igaznak tarja ezt az idézetet?

Egyértelműen. Nem értem, miért törik magukat az emberek, hogy mások legyenek, miért annyira fontos, hogy erőszakkal kiirtsák magukból a múltat. Mindannyian a gyökereinkben hordozzuk elemi lényegünket, a többi már csak apró finomhangolás.

Hogyan születtet meg Ernyey Béla, a stílusikon?

Bársonyban és bíborban. (Nevet.) Könnyű annak, aki ezt otthonról hozza magával, hogy úgy mondjam: családilag megörökli. Semmi újat nem találtam ki, csak konzerváltam és továbbadtam azt, amit magammal hoztam a felmenőimtől, akik a legegyszerűbbtől a legkomplikáltabb helyzetekig, mindig pontosan tudták, hogyan kell viselkedni, bánni szituációkkal, emberekkel.

Ha az ember önmaga nem igényes, akkor az az áligényesség, amit közvetíteni próbál magáról, soha nem lesz hiteles – sem a divatban, sem pedig a színpadon.

Ernyey Béla

Mi a legnagyobb luxus az életében?

A függetlenség. Az, hogy sem művészileg, sem anyagilag nem vagyok kitéve mások kényének-kedvének. 45 éve semmit nem vállaltam el, amit nem szerettem volna. Ez a szabadság csak nagyon keveseknek adatik meg, és én tudatosan élem meg minden percét.

Ön tomboló, a világot minden pillanatban megváltani akaró típus?

Szerencsére soha nem voltam úgynevezett művészalkat. Nem duhajkodtam, nem ittam, soha nem dohányoztam, és ha nem volt előadásom, igyekeztem korán lefeküdni. Ha úgy tetszik, szürke kispolgárként éltem le az életem… Legalábbis ezt a részét. (Mosolyog.)

Ennek némiképpen ellentmond a harisnyatartó-mániája. Ki az a nő, akit legszívesebben látott volna fehérneműben, de nem adatott meg?

Nagyon nagyképű a válaszom, ha azt mondom: akit igazán meg akartam kapni, azt sikerült? (Nevet.) De viccet félretéve: nem álmodoztam arról, hogy az éjszaka közepén betoppan hozzám Gina Lollobrigida, Sophia Loren, vagy Sharon Stone. Az egyetlen, amiről nem szabadott álmodozni, mégis megvalósítottam, az a nyugati karrier volt. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy a kiváló magyar alapképzés nélkül ez sem valósulhatott volna meg.

Miben jelenik meg a tárgyfetisizmusa?

Ezer és ezer darabban. Rengeteg tárgyam van, ami kedves. Gondoljon bele! Ülünk a pesti lakásban a barátaimmal egy bécsi barokk garnitúra mellett, beszélgetünk, és közben az jut eszembe, hogy az a bútordarab a szépanyámé volt, aki 1852-ben fiatalasszonyként vásárolta, és talán pont ugyanígy ültek a barátaival körülötte. Ilyen szempontból a múlt a valódi fétisem.

Milyen helyet foglalt el az életében a szerelem?

Minden kapcsolatnál azt éreztem, végtelen. Eszembe sem jutott, hogy mint annyi minden, véget érhet.

Minden szerelem elvesztésébe belehalt kicsit?

A reménybe vetett hitben való csalódása volt a legnagyobb veszteség. Amikor egy szerelem elmúlik, a végtelenség végességét siratjuk.

Mit jelentenek ön számára a nők?

Nos, van egyfajta teljességre való törekvésem. Ennek része az otthon, a karrierben való kiteljesedés, de ugyanilyen kiemelkedő élmény meghódítani valakit, vagy meghódítva lenni egy, nekem minden tekintetben megfelelő hölgy által. Igen, az életem egy fontos szeletét jelentették a nők és jelenti ma is a feleségem.

„Fogékony vagyok, minden újra gyorsan reagáló, ugyanakkor könnyen sérthető, fellobbanó és gyáva egyben; alapjában jó kedélyű, de kislányom egy szomorú szavától napokig depressziós; patrióta az elfogultság rózsaszín szemüvegével a szememen és européer, szóval egy ember, aki néha simogatni szeretné a világot, néha köpni sem tud rá!” – írja önéletrajzi könyvében. Mi a véleménye Ernyey Béláról?

Vidéki „kényszerpihenőnk” négy éve alatt a mosókonyhában, ahol éltünk nem volt semmilyen hangszerünk, de a nagyanyám kijelentette, hogy egy úri fiú nem létezhet zongoratudás nélkül. Összeragasztott hát két hosszú papírlapot, amelyre felrajzolta a fekete és a fehér billentyűket, és ezen tanított. Soha ember nem hallott engem hamisan zongorázni, miközben mi magunk is csak „láttuk” a hangokat. Ez a kissé zavaros kép adja az életem magyarázatát. Úgy érzem magam, mint amikor valaki bár nem tud zongorázni, mégis a legnagyobb hangversenytermek ünnepelt sztárja, mert túl az előírásokon, a technikán, közvetlenül a szívében, a zsigereiben érzi a zenét – vagyis a létet. Hogy a direkt kérdést is megválaszoljam: a magamról alkotott véleményem tízes skálán úgy hat körüli nagyságrendű…

Ernyey Béla

A kilencvenes években indult el a Sztárleltár című tévéműsora, amelyben nemcsak műsorvezetőként, hanem producerként is dolgozott, és amely akkor a Magyar Televízió egyik legnagyobb szabású produkciója volt.

Már a Princ, a katona idején megtanultam, hogy televíziós jelenlét nélkül nincs valódi karrier, valódi ismertség. Ha egy színész fiatalon felismeri a média hatalmát, nem bújhat a színház magánya mögé. A Sztárleltárral megpróbáltam valami frisset, újszerűt hozni Magyarországra. A műsor a Friderikusz Show-hoz volt hasonló, de Friderikusz produkciója amerikai mintát követett, pedig szerintem ezt a műfajt a németek már akkor is jobban csinálták. Nagyrészt olyan vendégeket hívtam, akikkel már dolgoztam együtt, vendégem volt például a Derrick főszereplője, Horst Tappert, valamint A Guldenburgok örökségének színésznői, Christiane Hörbiger és Sydne Rome is, akik hazájukban valamennyien óriási sztároknak számítottak. A show nem akart mást, csak szórakoztatni, miközben rengeteg embernek adott munkát. Az Operaház szinte teljes balettkara szerepelt a műsorban, a ruhákat pedig egy rangos magyar divatcég biztosította. A barátaim közül még Poldi – Leopold Prinz von Bayern –, a bajor királyi család neves és felettébb mulatságos tagja is eljött hozzám.

Ezt követte a Hölgyválasz.

Az MTV akkori adásait nézve rájöttem, hogy egy beszélgetős műsornak bizonyos tematikára van szüksége, mert ebben az esetben kevésbé kalandozik el a nézői fantázia. Énekesnőkkel, színésznőkkel, a gazdasági és a politikai élet akkori szereplőivel beszélgettem, akiknek máig hálás vagyok, hogy őszintén megnyíltak nekem. Amit a több száz interjú közül a legfontosabbnak tartok, az egy Cserháti Zsuzsával a halála előtt pár héttel készült mély beszélgetés. A műsor több mint két évig ment, aztán új vezetőség jött, furcsa hírek kaptak szárnyra, melyekkel elkezdődtek bizonyos fizetési nehézségek is. Majd mikor már tizenötmillió forinttal tartoztak a cégemnek, megálljt parancsoltam. Kiállítottam egy fizetési meghagyást, amelyet nagy nehezen kifizettek, de soha többet nem dolgozhattam producerként a tévében.

Fenntartja azt a korábbi állítását, mely szerint a magyar bulvár olyan, mint a magyar kapitalizmus: pofátlan?

Most még rosszabb, mint mikor írtam. Mindez nem magyar találmány: a Bildnek például van egy olyan újságírója, aki legalább annyira szemérmetlen, mintha a hazai szennylapoknak dolgozna. Minden évben felhív, hogy jól vagyok-e, együtt vagyok-e még a feleségemmel. Amikor elmondom, hogy igen, érzem, hogy nem örül.

Vélhetően azért, mert nem igazán ismerik, de az újságírók legendákat kerítenek a személye köré.

Minden rendszerben persona non grata vagy legjobb esetben is megtűrt voltam. A legendák megszületésének oka, hogy miután a szocialista idők egyik pozitív hőseként, Princként Nyugatra mentem karriert csinálni, nem passzoltam a világképükbe, és nem volt szabad írni rólam. Később, a változás után már nem akadályozhatták meg, hogy hírt hozzanak rólam a nézők. Mégis, korrekt beszámolók híján a magyaroknak fogalmuk sem volt és a mai napig sincs, mit és hol játszottam a világ számos pontján. Olyannyira nem, hogy még azt sem tudják sokan, hogy Szabó Istvánnal forgattam egy német tévéfilmet Balin. Miután a sajtó sohasem a valóságról tudósított, az emberek furcsa legendákat fontak körém. Ezeken ma már csak nevetek.

Igaz az a hír, hogy egy volt barátnőjét, egy híres német színésznőt a Playboynak fotózta?

Igen, Hawaiin és Las Vegasban.

És az igaz, hogy egy kölni forgatás alatt Hugh Hefner akkori barátnője, az 1976-os Playmate of the Year, Lillian Muller lett a szeretője?

Ez is igaz.

Azt is beszélik, hogy fotósként a chicagói Playboy különdíjasa lett.

Igen. Így volt.

Erről miért nem számoltak be soha a magyar Playboyban?

Ezzel a kérdéssel a mindenkori főszerkesztőt kellene megkeresni – akinek én is kíváncsi lennék a válaszára.

Legutóbb megjelent könyvét, a Zoknihosszt úgy jellemzi, hogy olyan, mint ön, nem hibátlan, hanem útkereső.

Jelenleg a legizgalmasabb szakmai kihívás az életemben A mosoly országának modernizált változata, amelyet a Müpa színpadán adunk majd elő, és amelynek az az érdekessége, hogy német nyelven fogjuk játszani, miközben a kínai szerepeket kínai színészek alakítják majd, ugyancsak németül. Életemben nem játszottam még operettet, de most felvillanyoz ez a feladat.

Az álmok veszélyes dolgok?

Igen. Nem véletlenül választottam ezt a német közmondást első könyvem címéül. Veszélyesek, mert ha nem vigyázunk, még megvalósulnak. Van ebben egy kis cinizmus, és számtalan negatív tapasztalat – de szándékos figyelemfelkeltés is. Szerintem az emberek nagy része álmodozás nélkül éli le az életét, vagy ha véletlenül éjjel megtalálja őket egy álom, napközben mindent megtesznek azért, hogy nehogy megvalósuljon. Ezen kellene gyökeresen változtatni. Meg kellene végre tanulni együtt élni az álmainkkal és tudatosan boldognak lenni. Mi magunk vagyunk az út, a megoldás és a boldogság forrása is…