Ellentmondásos személyiség. Konfliktuskerülő és zárkózott, akinek egyik legnagyobb szenvedélye a boksz. Elmondása szerint mindig nagyon nehéz volt megfelelnie az elvárásoknak, miközben 1968 óta újságíró, minden cikkével megméretteti magát. Az általa készített interjúk valódi védjegyet jelentenek. A Nők Lapja ikonikus újságírója: Szegő András.

Amikor átvette a Prima Primissima díjat, többek között azt mondta, hogy az élete tele volt olyan nagy álmokkal, mint focizni a Honvédban, bokszolni Mike Tysonnal, eltáncolni az Ének az esőben híres táncjelenetét, vezényelni a Bécsi Filharmonikusokat vagy atomfizikai előadást tartani Princetonban.

Azóta sem sikerült egyik sem. Igaz, a köszönőbeszédem után Kocsis Zoltán egyszer behívott a próbatermükbe, ahol előzőleg megbeszélte a zenekarral, hogy én fogom vezényelni Mahler első szimfóniájának harmadik tételét. Úgy megijedtem, hogy azonnal elfutottam.

A díj átvételekor meghasonlottan vettem észre, mennyire narcisztikus vagyok. Annyira megmámorosodtam, hogy a megengedett egy perc helyett vagy három percet locsogtam. Tudtam, utána ülhetek vissza a számítógépem elé, hogy ütögessem a billentyűket. Magányos farkasként dolgozom, jólesik, amikor rám esik egy kis napfény.

Mi a problémája azzal az emberrel, akivé vált?

Jelentéktelen dolgokat csinálok. Az igazi az lenne, ha megfejthetném egy zenemű titkát, vagy ha tízezer ember kiabálná a nevem, miközben vonulok a ring felé.

Focista szerettem volna lenni, a Honvéd nagy szerelem. Emlékszem, az életemben volt olyan nap, amelyen megismerkedtem Göncz Árpáddal, Szvjatoszlav Teofilovics Richterrel és Varga Kacsával (Varga József labdarúgó, a Honvéd egykori balhátvédje – a szerk.). Sugárzó arccal meséltem az ismerőseimnek a találkozásról, majd megjegyeztem nekik, hogy beszélgettem Richterrel, meg valami Göncz nevű palival is. (Nevet.) Détári Döme egyszer hozott a fiaimnak csokoládét Olaszországból, a papírjait azóta is őrzöm.

Mindig nagyon nehéz volt elfogadtatnia magát, miközben olyan szakma képviselője, ahol állandóan ki van téve az ítélkezésnek.

Úgy érzem magam, mint egy vegetáriánus, víziszonyos cápa. Minden arra késztet, hogy ne szólítsak meg embereket, sokszor azon is napokig töprengek, hogyan hívjak fel egy interjúalanyt. Soha nem voltam magabiztos. A mai napig bizonytalan vagyok, hogy a cikkeim megütik-e a színvonalat.

Előfordult-e valaha, hogy visszadobták egy cikkét?

Kezdetben volt, hogy átírták az írásaim, de egyébként nem. Drága Gregor Jóska mesélte, hogy egyszer az Operában énekelte Gremin áriáját (Csajkovszkij Anyegin című operájának második felvonásában – a szerk.), amikor rászóltak, hogy köszönik, hagyja abba. Utána a világ szinte minden színpadán előadta, de annál a bizonyos résznél mindig körülnézett, nem szólnak-e rá, hogy fejezze be. Ezek a dolgok nem múlnak el nyomtalanul.

Sok elutasításban volt része?

Magánéleti szempontból igen, minden nőbe szerelmes voltam, és kevés jött össze. Voltak olyan ismeretségek is, amelyekből szerettem volna, ha barátsággá válnak, de a felek nem akarták. Volt, aki rajtam érezte az elutasítást. Problémáim vannak az érzelmek kifejezésével. A mindenkori barátaim nagy része idősebb volt nálam, így közülük sokan már nem élnek, velem egykorú barátom pedig talán csak egy volt, Baló Gyuri. Jelenleg két barátom van: Farkas Péter és Cserhalmi Gyuri. Mindkettőjükkel olyannyira óvjuk a barátságunk, hogy még összeveszni sem merünk. Volt időszak, amikor kifejezetten igényeltem a nagy társaságot magam körül, a közélet ismert alakjai rendszeresen jártak hozzánk: Eperjes, Bács Feri, Hamari Juli, Bánsági Ildikó, Kubik Anna, Kovács Kati vagy Kőbán Rita. Az, hogy ilyen komor kuvasz kutya lettem, a politikai villongásokkal kezdődött, amikor előfordult, hogy egy színész barátom megsértődött, amiért egy másikat is meghívtam szilveszterezni.

Szakmailag Moldova György jut eszembe, akivel szinte baráti a viszonyunk, mégis vagy öt alkalommal utasított vissza, mert szerinte a cikkeim túlzottan rólam szólnak. Lehet, hogy igaza van.

Szegő András (Fotó: Valuska Gábor)
Szegő András (Fotó: Valuska Gábor)

Karrierjét a Képes Sportnál gyakornokként kezdte, ahol szakíró lett. Milyen ambíciók hajtották?

A sport iránti rajongás és a feltűnési viszketegségem. Szepesi Gyuri közvetítései nagy élményt jelentettek a generációmnak. Volt valami csodás varázsa, ahogy ötmillió ember hallgatta őt. Úgy éreztem, jó dolog lehet tömegekhez szólni.

Emlékszem, egyszer apukám megmutatta nekem, honnan közvetíti a focimeccseket a stadionban Szepesi, és attól a pillanattól kezdve már nem is a meccsre voltam kíváncsi, hanem rá.

Általános iskola után az Eötvös Gimnáziumba jelentkeztem volna, de amikor megláttam a tévében egy diákműsort, amelyben arról beszéltek, hogy a Kossuth Zsuzsanna Gimnáziumban megjelent egy Diákszemle című újság, úgy éreztem, oda kell mennem. Egymás után két lányba is szerelmes lettem, mindig az volt a vágyam, hogy majd miután a szünetben elolvassák az írásom, rám mutatnak, hogy én vagyok az a jóképű srác, aki megírta, de semmi nem lett belőlük.

Döntésemtől a család kétségbe volt esve. Hogy megtudják, van-e értelme újságírónak mennem, egyszer elhívták apám nagynénjét, Várnai Zseni nénit, mondjon rólam véleményt. Első kérdése az volt, hogy állok a nyelvekkel. Azt válaszoltam, hogy a marhanyelvet nagyon szeretem. Közölte, hogy akkor inkább menjek hentesnek, majd felállt, és elment. Milyen jó humora volt, nem? (Nevet.)

Feleki László volt minden idők legnagyobb sportújságírója, a Népsport főszerkesztője egészen addig, amíg a hatalom le nem váltotta, így lett a Ludas Matyi főmunkatársa. Anyám egy ismerőse révén elérte, hogy megnézze néhány írásom. A mai napig nem tudom, hogy azért, mert látott bennem valamit, vagy csak jót tett a hiúságának, hogy felnéztem rá, de beajánlott a barátjához, a Képes Sport akkori főszerkesztőjéhez, Kutas Istvánhoz. Ezt követően minden vasárnapom a szerkesztőségben telt, egyik szobából a másikba vittem a cikkeket, később már képaláírásokat is írhattam. Állandó tevékenységeim közé tartozott, hogy kijártam a Garay téri piacra sörért és kolbászért a fotósoknak. Olyan ikonikus újságírók társaságába kerültem, mint Peterdi Pali, akinek egyedül volt kocsija a szerkesztőségben, amivel gyakran hazafuvarozott. Idővel a lap oldalszámát duplájára emelték, ekkor vettek fel állandó munkatársnak, és itt kezdtem el interjúkat is írni.

Itt ismerkedett meg a boksszal is, ami azóta élete egyik legnagyobb szenvedélye.

Az akkori hierarchia szerint a nagymenő újságírók a fociról írtak, a közepesek például a teniszről, az úszásról, az öttusáról, a kismenők a tekéről, a hülyék pedig a küzdősportokról. Mivel engem tartottak a leghülyébbnek, utóbbit rám osztották, pedig azt sem tudtam, melyik kézzel ütik a balegyenest.A szorító más világ. Életem legeslegnagyobb dicsérete Müller Pétertől származik, aki egyszer azt mondta, hogy világhírű bokszolóvá válhattam volna.

Igaz, hogy a véletlennek köszönhetően lett képernyős?

1971-ben rendezték a szófiai birkózó-világbajnokságot. Mivel addigra már sportolók között éltem, jóban voltam velük, könnyen bejutottam az öltözőkbe, ezért a Magyar Televízió felkért szakértőnek. Aztán 1972-ben a müncheni olimpián ültünk a stúdióban, éppen Földi Imre súlyemelő következett, akinek az utolsó gyakorlatánál dőlt el az aranyérem sorsa, de képszakadás történt, és élő kép híján a gyakorlata alatt végig engem mutattak. Földi olimpiai bajnok lett, én pedig hisztérikus népszerűségre tettem szert. Így indult.

Ugyanilyen véletlenek eredményeképpen szerepeltem később filmekben is, ami jó játék volt. Egyszer a Fény utcai piac parkolójában forgatott Bereményi Géza, aki megörült, amikor meglátott, mert kellett egy hozzám hasonló karakter a jelenethez. Szabó Istvánnal a Redl ezredes forgatásakor barátok voltunk, neki, ahogy Koltai Lajosnak is, szokása volt, hogy az ismerőseit szerepelteti az alkotásaiban. Bujtornak forgatókönyvet írtam, és egy olyan hülye karaktert találtam ki, hogy azt mondta, játsszam el én. Alkatomnál fogva soha nem hősszerelmeseket alakítottam, de azért a halhatatlanság biztosított, egy amerikai filmlexikonban ugyanis a fiam megtalálta a nevem olyan nagyságoké mellett, mint Gregory Peck és Clark Gable. (Nevet.)

Szegő András (Fotó: Valuska Gábor)
Szegő András (Fotó: Valuska Gábor)

1994 óta állandó szerzője a Nők Lapjának, amellyel szinte összeforrt a neve.

A nyolcvanas évek elején sport témájú cikkeket írtam az Ádám című újságba, ahol egy időben Szilágyi Jancsi és Verebes Pista is dolgozott. Szilágyival a mai napig láthatatlan versenyt vívok, hogy az interjúim vannak-e olyan jók, mint az övéi. Valamiért az a vakmerő ötletem támadt, hogy miért ne próbálhatnék meg egy olyan emberrel interjút készíteni, aki nem sportoló. Müller Pétertől például olyan sok okos gondolatot hallottam, hogy szerettem volna megírni őket, és meglepetésemre az anyag jobban sikerült, mint az addigiak. Aztán leültem Balóval is, mert gondoltam, ha a baráti körömben keresgélek alanyt, nem éghetek akkorát. Majd megjelent a Képes Hét című bulvárlap, ahova az akkori főszerkesztő hívott, és ahol lehetőségem volt találkozni többek között Ruttkai Évával, Gábor Miklóssal, Körmendi Jánossal vagy Sinkovits Imrével.

Azt, hogy megláttam az interjúkészítés szépségét, Karinthy Cininek köszönhetem, aki szintén a Sportkórház tornatermébe járt. Egyszer megkért, készítsek vele egy interjút, amelyben mint sportembert mutatom be. Egészen meglepett, hogy a kérdez-felelek típusú interjúkészítés helyett úgymond csak beszélgetni is lehet az alannyal. Később, amikor már nagyon beteg volt, meglátogattam a kórházban. Nagy példaképem volt, az általam legjobbnak tartott író, sportember, életművész, világfi. Depressziós, kedvetlen és enervált volt, gondoltam, mondok neki valami olyat, ami pozitívan hathat a kedélyállapotára. Bevallottam, hogy tőle tanultam meg interjút készíteni. Erre felült az ágyában, majd dühösen azt mondta: „Ez olyan, mintha Einsteintől azt tanultad volna meg, hogyan kell letépni a vécépapírt.”

A Nők Lapjához először Zétényi Lili főszerkesztő hívott, de mivel sokat köszönhettem Bácskai Lászlónak, az Ádám főszerkesztőjének, nemet mondtam. Aztán a rendszerváltást követően sorra rúgták ki a munkatársaim a laptól, úgy éreztem, vérben tocsogok, így felhívtam Lilit, hogy ha még aktuális, mennék hozzájuk. Ekkor kezdődött a nagy szerelmi korszakom a Nők Lapjánál, aminek egy időre az vetett véget, hogy főszerkesztőt kerestek az Elite-hez, ahova egy barátom engem ajánlott. Nagy váltás volt az életemben, mert míg a Nők Lapjánál 47 ezer forintot, az Elite-nél 250 ezret kerestem. Addig igen nehéz körülmények között, egyetlen szobában éltünk a feleségemmel és a két fiunkkal. Az Elite magazint, amely bizonyos szálakkal a Postabankhoz tartozott, egy következő kormányváltásnál szüntették meg, én pedig visszatértem a Nők Lapjához.

Milyen volt a viszonya a lapot egy időben tulajdonló Fenyő Jánossal?

Fenyőt már régebbről ismertem, még a Képes Sporthoz sétált be egyszer azzal, hogy szeretne fotós lenni, és kapott is lehetőséget, valamilyen kapcsolata révén ott laborált egy ideig, de a lap fotósai nem kedvelték. Ekkor már őt küldték ki a piacra áruért.

Emlékszem, a fotósok szerettek mulatni, egy alkalommal annyira piásak voltak, hogy bogarakat etettek Fenyővel, aki még szinte kisfiú volt. Pár hónappal ezután ment el a laptól. Legközelebb akkor láttam, amikor már a Nők Lapja tulajdonosaként mutatkozott be. Úgy vonult be, mint Dzsingisz kán. Az első pillanattól fogva éreztem, rettenetesen zavarja, hogy tanúja voltam annak, ahogy bogarat eszik. Ezen én sem tudtam túllépni, de ennél is jobban irritált a fegyvere, amit állandóan magánál tartott.

Fenyő ebben az időben az SZDSZ-hez kötődött, és kitalálta, hogy készítsek címlapinterjút Ungár Klárával, aki Demszky Gáborral szemben indult a főpolgármester-választáson. Először Bayer Zsolt hívott fel, hogy rám gondoltak, amit igen furcsálltam, majd a főszerkesztő is megkeresett. A címlapot maga Fenyő fotózta a Moszkva téri fotóstúdiójában. Meg is fogalmaztam magamnak, hogy ehhez neki lapot kellett vásárolnia. A fotózást követően Fenyő autóval vitt el minket, hogy nálam készíthessem el az interjút, és egy adott ponton elővette a pisztolyát, majd azt mondta az utcán randalírozók felé mutatva, hogy legszívesebben beléjük lőne. Azóta sem gondolom, hogy nekem akart imponálni. Máskülönben nem emlékszem arra, hogy a lap életébe beleavatkozott volna, vélhetően a csatákat Lilivel egymás között vívták meg. Még egy alkalommal hívott be magához, amikor Pető Ivánnal kellett volna interjút készítenem, akinek az apjáról akkor derült ki, hogy ávós volt.

Publicisztikái, riportjai, interjúi sorra jelennek meg a lapban. Melyik műfajban mozog a legotthonosabban?

Az interjúban, mivel lusta vagyok. A publicisztikához meg anarchista, nem írhatom meg, amit gondolok. Mindig azt vártam, hogy a világ proletárjai egyesüljenek. Azt hiszem, ez még odébb van.

Amikor legutóbb felhívtam, Jessica Lange-ként mutatkozott be, egyszer pedig Mel Gibsonként. Játék vagy figyelemfelhívás?

Lázadás. Amikor elterjedtek a mobiltelefonok, kifejezetten zavart, hogy az emberek folyamatosan megnézik, ki hívja őket, és aszerint szólnak bele a telefonba. Elhatároztam, hogy nálam a demokratizmus lesz az irányadó, ami azt is jelenti, hogy mindenkivel egyformán hülyéskedem. Előfordultak érdekes helyzetek. Egyszer úgy vettem fel a telefont, hogy „itt Diego Maradona”, a vonal másik végén meg Puskás Ferenc jelentkezett be, egy másik alkalommal pedig Vladimir Horowitzként mutatkoztam be Kocsis Zoltánnak.

Szegő András (Fotó: Valuska Gábor)
Szegő András (Fotó: Valuska Gábor)

Mennyiben változott meg az újságírószakma megítélése?

Többekről, köztük Peterdiről és Szepesiről is kiderült, hogy III/III-as ügynökök voltak. Ettől még becsülöm őket. Mindannyian belementünk a hamisságba. Nem tartom komoly szakmának az újságírást. Ma gyakorlatilag nem is nagyon van magyar újságírás.

Nincs bennem az, hogy ha újrakezdeném az életem, inkább űrhajós vagy atomfizikus lennék, mert valószínűleg a vágyaim ugyanazok lennének, mint amikor elindultam ezen az úton. Annak viszont nem örültem volna, ha a fiaim újságírónak mentek volna. Ha egy író egymás után három rossz könyvet ír, majd egy jót, majd megint három rosszat, akkor kimagasló írónak tartjuk. Például Kosztolányi a fehérterror alatt úgy zsidózott, hogy na. Aztán megírta az Édes Annát, ami a magyar irodalom egyik legnagyobb regénye. Ma is úgy gondolunk rá, mint a magyar irodalom egyik zsenijére. Móricz Zsigmond is követett el rosszaságokat. Ezzel szemben, ha egy újságíró csak egyetlen erkölcstelen cikket ír, belebukik.

Ez a kijelentése igaz a mai világban is?

Miért, nem? Nálunk, akik felismerjük a morális félrelépést, elbukik, de valószínűleg egyre kevesebbünknek tűnik fel az ilyesmi. Az az érzésem, az emberek más fajsúlyúak voltak régen, mint ma. Hogy ebben mennyi a nosztalgia, nem tudom. Egészen mást jelentett beszélgetni Gábor Miklóssal, Sinkovics Imrével, Kálmán Györggyel, Bessenyei Ferenccel, Darvassal, Psotával, Törőcsik Marival, Gobbi Hildával vagy Mándy Ivánnal.

Mostanában előfordul, hogy tíz perc alatt kell interjút készítenem, mert az alanynak lejár a parkolóórája, vagy alig érkezik meg, máris kitesz az asztalra három mobiltelefont, és mikor az egyiket felveszi, szinte csak azt nem mondja a hívó félnek, hogy itt van valami újságíró, de mindjárt lerázza. Van, akinek írásban kell feltenni a kérdéseket, van, akiről tudható, hogy az ügynöksége válaszol. Furcsa módon Tolnay Klárinál egészen más volt a helyzet.

Az is változott, hogy már interjú közben mérlegelek, mi fér bele, mert előre tudom, hogy valaki Orbánt, valaki meg Gyurcsányt szidná, és úgysem írnám le. Előfordul az is, hogy fenntartásos az alany, ilyenkor van szükség olyan cselekre, mint hogy hirtelen hanyatt vágódom a székkel, vagy leöntöm magam, esetleg az alanyt kávéval.

Hogy készül a szakmában védjegyként tisztelt Szegő-féle interjú?

Talán a legfontosabb dolog, ami tudat alatt működik bennem, hogy valahogy elkerüljem a középszerűséget. Ha egy cikkemre azt mondják, korrekt, elsüllyedek szégyenemben. Ugyanennyire fontos az is, hogy megőrizzem a hitelességem. Nagy dilemma, hogy írhatok meg bizonyos dolgokat. A kilencvenes években készítettem egy interjút Mészöly Kálmánnal, aki azt mondta magáról, hogy hirtelen haragú, de ez így nekem nem tetszett, így az exhibicionista szót használtam. Az egész cikk tönkrement. Ennél kellemetlenebb, amikor egy színész elmeséli, hogy megcsalta a feleségét, miközben tudom, hogy ez fordítva is igaz.

Noha egyetlen interjúmra sem készülök, a nyitókérdést sem tudom előre, mégis elhiszem, hogy az olvasó szán öt percet az életéből arra, amit leírok, ha az nem érdektelen.

Gőgös ember vagyok, az újságírás egyébként is egy nagyképű szakma. Te is elhiszed, hogy kihozol belőlem három jó mondatot, nem? Ehhez egyenrangú partnereknek kell lennünk. Ha nem így lenne, nem interjúról, hanem vallatásról beszélnénk. Én is akkor mondok egy riporternek többet magamról, ha van valamilyen érzelmi viszonyunk. Ha érdektelen az illető, foghegyről vetek oda neki néhány szót.

Meglepő, hogy az alanyokat nem maga választja ki.

Egyetlen kikötésem, hogy politikussal nem készítek interjút. Amikor a Kurírnál dolgoztam, sokukkal készítettem, többek között Grósz Károllyal, Orbánnal, Deutschcsal, Fodorral, Torgyánnal, Pozsgayval, de akkor még hittem ezekben az emberekben. Ha csak rajtam múlna, Jakabos Zsuzsival vagy Pokorny Liával sem interjút készítenék, hanem megpróbálnék udvarolni nekik.

Minden női alanyába beleszeret?

Igen, de a heves érzelem csak pillanatokig tart, gyakran a tizedik sornál már azt érzem, kevésbé kedvelem az illetőt. (Nevet.) A női nem nagy gyengém. Azt szoktam mondani, hogy nálam a pillanatnyi pénzzavar örökké, az örök szerelmek pedig pillanatokig tartanak.

Beszélgetőpartnerként van olyan kérdés, amelyet szívesen megválaszolna?

Annak örülnék, ha egyszer valaki megkérdezné, hogy valóban igaz-e az a hír, miszerint Sophie Marceau-val csókolóztam a Lloyd mozi előtt.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/3. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Nyilvános az 5G-s frekvenciaárverés résztvevőinek listája

2019. szeptember 13.

Három jelentkezőt – a Magyar Telekom Nyrt.-t, a Telenor Magyarország Zrt.-t és a Vodafone Magyarország Mobil Távközlési Zrt.-t – vett árverési nyilvántartásba szeptember 13-án a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH).