„Sorozat azért van, hogy két reklámblokk között is legyen valami a tévében.” (Ismeretlen amerikai tévés producer)

Az első tévéműsor, amit valaha Amerikában, a tévé őshazájában sugároztak, egy reklám volt. A Bulova nevű cég igyekezett rásózni valamit a nézőkre, akik minden bizonnyal kiguvadt szemmel nézték a fekete-fehér mozgóképet, de mégsem rohantak vásárolni. Ettől még ez a momentum alaposan rányomta a bélyegét a televíziózásra.

Amikor az első szabályozások megszülettek az 1950-es években, az amerikai médiahatóság pont azt tette világossá, hogyan adható le valami olyan is a tévében, ami nem arról szól, hogy vegyél ezt vagy azt. Szépen meghatározták, hogy egy órán belül hány perc reklám kerülhet képernyőre. Ezzel párhuzamosan született meg az első tévés formátum is, a szappanoperáé, ami azért jött létre, hogy az időben korlátozott terjedelmű reklámblokkokon felül is lehessen a portékát tolni a ma csak „termékelhelyezésként” ismert, a történetbe épített hirdetés révén.

 

Ugorjunk most egy nagyot 2018-ra, amely évben csak az angolszász nyelvterületen 520 sorozatot fognak bemutatni a tévék és az online elérhető szolgáltatók. Ha szériánként átlagosan tíz résszel számolunk, az 5200 epizód. Legyünk gálánsak, és csak félórával számoljuk őket: így is 2600 órányi tartalmat kapunk, azaz 108,3 folytatólagos tévézéssel, alvás nélkül töltött napot.

 

Élő ember nincs, aki ezt be tudná fogadni. És ez csak a fikciós sorozatokat jelenti, a reality show-kat, a talkshow-kat, a hírműsorokat, a sportközvetítéseket, a gyerekműsorokat és a pornót nem is vettük bele. Elképesztő adat, de mondunk még párat:

  • 2002-ben 127,
  • 2009-ben 211 sorozat volt látható,
  • öt évvel később pedig már 371.

A gyártás tehát valósággal kilőtt. Ám hiába készül 520, 600 vagy akár 1000 sorozat évente, mindegyiket be lehet sorolni pár fő- és valamivel több mellékkategóriába.

Napszak szerinti felosztás

A fikciós piacon alapvető különbséget illik tenni a nappali (daytime) és főműsoridős (prime-time) tartalom között – ez lehet az első nagy felosztási kritérium. A dél-amerikai telenovellák és hazai mutációik, valamint az amerikai találmánynak tekinthető szappanoperák a világ országainak nagy többségében napközben láthatók, akkor, amikor a tévét nem a gyerek vagy az apa, hanem az anya, pontosabban a háziasszony nézi.

Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv/Nagy Botond

Innen a név: ezeket a műsorokat eleinte mosópor- és szappangyártó cégek fi nanszírozták, ők határozták meg, melyik epizód melyik drámai pillanatában nyögi be a főhős, hogy „de azért remélem, X. Y. szappannal mosod ki a vért a takaróból”. A szappanoperát a belőle kinövő telenovellától az különbözteti meg, hogy míg az előbbi nyílt végű, azaz akár az örökkévalóságig is lehet nyújtani, a telenovella zárt végű, 100–120 részes történet.

Mindkettő naponta látható, mindkettő egyórás időtartamú – legalábbis az esetek nagy többségében –, és mindkettőre jellemző, hogy a tehetséges, később fényes karriert befutó színészek sem tekintik zsenántnak a bennük való szereplést.

Ha hazai vagy inkább európai példákat keresnénk, meg lennénk lőve. Legalábbis akkor, ha minden jellemzőt szigorúan figyelembe vennénk, hiszen nálunk – ahogy a brit és a német piacon is – a saját gyártású szappanoperákat és telenovellákat nem lövik el délután, hanem a főműsorban adják, napi rendszerességgel, általában bruttó egyórás műsoridőben.

Szappanopera például a Barátok közt vagy a Jóban-rosszban. Nyitott végű, végeláthatatlan, olcsó műsorok, amelyekben a szereplők jönnek-mennek, a történetbe istenigazából bármikor be lehet csatlakozni, és különösebb agytornát nem igényel a befogadásuk.

Fotó: Jóban rosszban

A telenovella idehaza új műfaj, hiszen az RTL II az első, ami ilyet bemutatott az Oltári csajok képében, ami most járhat az ötvenedik epizód környékén (a cikk január közepén készült - a szerk.), azaz még tavasz előtt kifut a tévé műsoráról. A felsorolt magyar példák mindegyikéről elmondható, hogy semmiben nem maradnak el külföldi társaiktól, sem a megvalósításban, sem a témában, sem a forgatókönyvek minőségében.

Ha az Isaura sikeréből indulunk ki, egy kosztümös szappanoperát itthon is zabálna a nép, de lehet, hogy ez már túl drága lenne a hazai tévéknek.

A Sitcom és a dramedy

A szappanopera után vagy inkább azzal párhuzamosan, mellette jött létre a két legfőbb műfaj, a vígjáték (sitcom) és a dráma. Ez nem a görög felosztás kicsúfolása, az amerikaiak ugyanis a komolyabb témákat drámának nevezik. Egy harmadik is létezik, a dramedy, amely vígjátéki elemekkel tarkított, alapvetően komoly kérdéseket feszegető sorozat, esetleg fordítva, vicces alaphelyzetre építő, de komoly elemekkel megtűzdelt történet.

A két fő kategória közül a sitcom jellemzője, hogy kereskedelmi félórás tartalomról van szó, azaz nettó 18–2 percről, és – ahogy a nevéből is adódik – vicces. 1946 óta létezik, de akkor még nem sitcomnak azaz szituációs komédiának nevezték. Egyébként az angoloknál született meg, az amerikaiak csak 1950 után kaptak rá. A sitcomnak két alfaja van: az egykamerás és a többkamerás változat. A népszerűbb és ismertebb a többkamerás, amit mi itthon az „aláröhögéses” jelzővel szoktunk illetni.

Ezeket a sorozatokat úgy veszik fel, mint egy színházi előadást: a színészek élőben adják elő a jeleneteket a stúdióban a nyitott színnel szemben ülő közönség előtt (epizódonként általában három díszletet szoktak felépíteni egymás mellett), egymás után többször is, majd a végén meghajolnak, és függöny. Azért hívják többkamerásnak, mert ezeket a sorozatokat négy kamerával rögzítik, míg az egykamerás változatot értelemszerűen eggyel. Az utóbbi fi lmszerűbb képet mutat, nincs röhögés alatta, sok benne a külső felvétel, más műfaj tehát.

Agymenők

Az itthon ismert sorozatok közül többkamerás az Agymenők vagy a Jóbarátok, egykamerás a Modern család vagy A Hivatal. Magyar példákat is lehet hozni mindkettőre, igaz, a többkamerásra csak régebbieket, ráadásul a magyar sitcomokat nem élő közönség előtt vették fel, hanem konzervröhögést használtak. Ilyen volt a Família Kft., a Tea, a Limonádé, a Pasik vagy éppen az Egy rém rendes család Budapesten című félresikerült próbálkozás. Míg az amerikai tévékben hetente hat-nyolc ilyen sorozat fut, a magyar nézővel a hazai sitcomokat még mindig nem igazán sikerült megszerettetni. Az egykamerás műfaj nálunk sokkal népszerűbb: ilyen a Munkaügyek – a munkahelyi komédiázás, úgy tűnik, bejön a magyar nézőknek is – vagy a Tóth János, de említhetjük a Fapad című elkaszált sorozatot is.

A dramedy nehezebb tészta. 60 perces sorozatokról beszélünk, ilyen az Ugly Betty – Betty, a csúnya lány, az Ally McBeal vagy a Született feleségek (az utóbbi valójában a hibridek hibridje volt, de erre még visszatérünk). Magyar vonalon ide sorolható a Válótársak vagy a Korhatáros szerelem.

A műsorkészítők persze nem tekintik betonba öntöttnek a szabályokat, és időről időre új formátumokat, műfajokat alkotnak. Ilyen többek közt A mi kis falunk, amely egyórás, és hetente jelentkezik, de tőrőlmetszett vígjáték, és nincs benne se dráma, se feszültség. Ez csak egy példája a crossover műfajoknak, hiszen a kelet-európai régióban találni például naponta adásba kerülő egyórás vígjátéksorozatot is.

Az amerikai tévékben és streamingszolgáltatóknál sem minden félórás sorozat sitcom, a Jackie nővér például biztosan nem az, de ha már itt tartunk, a Monk vagy a Psych – Dilis detektívek sem nevezhető drámának csak azért, mert 60 perces. Az izraeli Terápia heti ötször fél órában jelentkezik, mégsem jutna eszébe senkinek vígjátékként meghatározni. Ez azért lényeges, mert egészen 2015-ig az amerikai tévéakadémia az Emmy-díjak kiosztásakor a sorozatokat alapvetően a műsoridő hossza alapján sorolta kategóriákba. Így kaphatta meg például Edie Falco a legjobb vígjátékszínésznőnek járó elismerést 2010-ben a Jackie nővérért.

A dráma

Itt már jóval egyszerűbb a képlet. Nettó 42–46, bruttó 60 perces komoly sorozatokról beszélünk: sok pénzből készülő, nagy szereplőgárdával forgatott szériákról, amelyek között igen nagy számban vannak a tévézés paprikás krumplijai és krumplis tésztái, azaz a nyomozós, a kórházas és az ügyvédes sorozatok. És milyen furcsa, az említett egyszerű ételekhez hasonlóan ezekről is azt hiszi mindenki, hogy szimpla ügy az elkészítésük, pedig nagyon nem az.

Fotó: Dr. Csont

A Doktor House, a Gyilkos elmék, a Dr. Csont, A férjem védelmében, a Vészhelyzet és a Helyszínelők mind egy családba tartoznak, az epizodikus szerkezetűbe, ami annyit tesz, hogy ezen sorozatok egyes részei csak annyiban kapcsolódnak egymáshoz, hogy ugyanazok a szereplőik, de az előző heti eset, nyomozás nem befolyásolja a következő epizód történéseit, meg lehet érteni őket magukban is. Ilyen volt a Kórház a város szélén vagy a Klinika is, nálunk meg a köztévés Hacktion. Egy nyomozás, műtét per epizód, mellé némi magánéleti szál, és mehetünk is tovább.

A másik nagy alfaj a szerializált sorozat, ami egy nagy, összefüggő történetet mesél el, és aminek minden részét látni kell, egyébként lemarad az ember.

Ez a műfaj veszélyesebb tévés szempontból: ha a néző nem érti, mi történik a képernyőn, akkor elkapcsol. Márpedig aki kihagyott annak idején hat Lost- vagy 24-epizódot, az csak pislogott, mint hal a szatyorban.

Ám épp ezért szeretik a streamingszolgáltatók, a Netflix, a Hulu vagy az Amazon, illetve az olyan fizetős kábeladók, mint az HBO: becsábítja hozzájuk és ott is tartja a nézőket. Azért az nem túl valószínű, hogy valaki két évadnyi Trónok harca után lemondja az előfizetését. Ha már belefeccölt annyi időt a történetbe, tudni akarja a végét.

Fotó: Terápia

A folytatásos – egyik epizódot a másikba fűző – sorozatok hozták meg a Netflixnek a nagy áttörést. A streamingszolgáltató modellje ugyanis tökéletesen alkalmazkodott a sorozatfüggők tartalomfogyasztásához. Egyszerre kapja meg az ember a 10–13 részes adagját, és ha akarja, akkor megnézi egy ültő helyében, mint egy dupla hosszúságú Tarr Béla-filmet. Ha rászokik egy sorozatra, akkor biztos, hogy rákap egy másikra is, és közben pengeti az előfizetési díjat, esze ágában nincs váltani.

Akárhogy is nézzük, ez drog.

Hazai példának említhetjük a Válótársakat, ami ugyan dramedy, hiszen vicces helyzetekkel és jelenetekkel oldja fel a válás alapvetően komoly témáját, de a történet összefüggő, és ha három részt kihagyunk, akkor lemaradunk a történetben.

A cikk eredetileg a Médiapiac 2018/1-2. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.



″Az Index marad, ami volt″

1 órája

Évek óta a frontvonalban érezzük magunkat. Mint egy világháborúban. Hol a Vörös Hadsereg söpör át rajtunk, hol a Wehrmacht, mi meg csak kapkodjuk a fejünket - kezdik a szolgálati közleményüket.