Mostanában nincs reflektorfényben.

Új projekteken dolgozom, de adtam én interjút tavaly és idén is. Ezeket sokan meg is osztották az online médiában. Mivel több kulturális területen és iparágban dolgozom, ha közéleti tárgyú írás jelenik meg rólam, az általában magas kattintásszámot hoz, ha úgy tetszik: klikkpozitív. A konfliktusos témák közé tartozom.

Az ARC is azzá vált. Úgy hallani, nincs rá pénz. Már ciki támogatni?

Egyáltalán nem. Inkább politikailag veszélyesnek tartják.

Az majdnem ugyanaz.

Nem. Az a ciki, amit a közgondolkodás tart annak, s nem az, amit a politika. Amúgy persze kínos az egész, mert a szabadság és a gondolkodásmódunk beszűkülését jelenti.

Járja a korábbi szponzorait, de azok tördelik a kezüket, hogy értse meg, nem mernek pénzt adni?

Igen, egyértelműen ez történik 2010 óta.

Multikat ennyire képes megfélemlíteni a politika?

Abszolút. Hiszen állami koncessziókért versenyeznek, vagy attól félnek, hogy rájuk szabadítják a NAV-ot. Holott az ARC szerintem nem az a dimenzió, ami miatt ilyen retorzió beindulna. Működik azonban a néger az alagútban jelenség: odaképzelnek egy rémet, ami nincs is ott.

A visszautasításhoz tényleg karcsú indoknak tetszik, hogy az ARC szókimondó és kritikus.

Persze, túl van spilázva ez is. Mint a sztálinizmus idején: azt képzelték, hogy a nagy Visszarionovics minden bokor mögül kiles, ezért mindenki jobban meg akart felelni a láthatatlan nagyfőnöknek, mint amennyire a valóságban kellett volna. Tényleg centrális erőtérré vált a magyar közélet, miközben több a paranoia is az indokoltnál.

Bayer Zsolt erre azt nyilatkozta: „A balos kormányok idején az összes balos lapot tökig kitömték hirdetéssel, a jobboldaliak meg éheztek. Közben az a liberális mantra ment, hogy a piac döntsön. Akkor mi hörögtünk, most meg ők.”

Az ARC-ra ez nem áll, hiszen mindig is piaci szereplők támogatásaiból próbálta fenntartani magát, soha nem akart állami pénzekből megélni. Én változatlanul hiszek a piacban: majd eldönti, hogy egy szolgáltatás vagy termék jó-e vagy rossz.

Ha igaz az ön által említett megfélemlítés, akkor nálunk rég nem piaci viszonyok érvényesülnek.

Hiszen nem hagyják. Sunyiságok, törvények és államosítások, korrupció betegíti a gazdaságot is. Nem kellene így lennie. Amúgy a Bayer Zsolt-féle médiamunkásoknak azért nehéz, mert totálisan politikafüggő életük van, rég elveszítették a függetlenségüket.

És az ARC?

Az ARC mindig is független volt, csak sajnos nem építette ki saját finanszírozási struktúráját. Pedig aki ma független, annak kapaszkodnia kell, mert politikai vagy gazdasági okok miatt előtte elzáródtak a források.

Akkor végül miből lesz idén ARC?

Valamennyi pénz összejött a gyűjtésből, továbbá jelentkezett a Lapcom, hogy anyagilag és felületekkel is támogatna. Nagy szó ez, mert a 2008-as gazdasági válság után mindenki drasztikusan leállította a nem direkt eladást generáló kiadásokat. A médiabiznisz a mai napig olyan állapotban van, mint a szív infarktus után: egy része elhal, a többi lassan regenerálódik. És minél inkább így van, az érintettek annál veszettebbül próbálnak rámarni a nagy állami farkas csöcseire. Ez a rablólovag-mentalitás: ki merre jár, levágja és elveszi, amit talál. Hogy ez mennyire etikus, és mi lesz öt év múlva, senkit nem érdekel.

Sting után szabadon feldolgozta az Englishman in New York című dalt, s lett belőle Hungarian in Europe. Kapott érte hideget-meleget a netes sajtó egy részétől. Kritizálóiról azt mondta, kultúrgettót csináltak az országból.

Azért a dalért tényleg sokat kaptam. El is tépelődtem a kritikákon. Ez azonban nem okvetlenül jobb- és baloldali kérdés. Generációs törésvonalak is vannak aszerint, hogy mi született az internetrobbanás előtt és után. De komoly törésvonal húzódik az underground és a mainstream között is, ami már nem teljesen pontos, mert egyre gyakrabban az is mainstream, ami korábban undergroundként létezett.

Mit ért az utóbbi alatt?

Az elmúlt tizenöt évben hihetetlenül megerősödött a magyarországi underground kultúra, aminek a fapados vendéglátóbiznisz adja a gazdasági hátországát. Az általános elszegényedés és az új generációk megváltozott szokásai miatt a romkocsmák elképesztően népszerűek lettek. Ez a szubkultúra pedig önálló, erős és klassz kulturális tömbbé állt össze Budapest szívében. A 444-nél, a Cinknél, az Indexnél, a Petőfi rádióban és a nagy magyar fesztiválbiznisz környékén ebből a körből származó fickók kerültek meghatározó pozíciókba. Mindez együttesen erősebb kulturális, gazdasági közeggé vált, mint a hagyományos mainstream világ, amelyet teljesen elutasítanak. Amikor az X-Faktor zsűrijében ültem, a szerkesztők panaszkodtak, hogy sok zenekar nem hajlandó bemenni a kereskedelmi televízióba.

Hogy jön ön a képbe?

Az én személyem ezen törésvonalak metszéspontjában található, és a már említett klikkpozitív hatás miatt jó pofozóbábunak tűnik. A magát eredetileg a gonzóújságírásból származtató csapat szinte minden tagja Uj Péter szellemi hátsójából bújt ki. Mind a magukra méretezett kultúrgettóban sörözgetnek, és mindenki, aki ezen kívül létezik, számukra utálatos. Mint az oviban: akinek nem gombácska a jele, az mind hülye. Nagy viszont a hatásuk, hiszen Magyarországon az online világ meghatározó termékei nem az egykori nagy napilapokból és hetilapokból nőttek ki, hanem új médiumok jöttek létre, mint az Origo, az Index és leágazásaik. Az itteni médiamunkások pedig a sajtót vélemény-újságírássá alakították át. De van egy gond. Ahogy a mondás tartja, a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki se kíváncsi a másikéra. Ráadásul úgyis mindenki csak azt hallja meg, amit akar, és amit a jól kimunkált előítéletei megengednek. Bayer, Uj és a többi „kiégett rocksztár” halálosan unták a korrekt újságírást, ezért egyre jobban bekeményítettek. Miközben már magukat is unják és utálják. Amivel pedig a magyar média meghatározó véleményformálói lettek, gyakran olyan hergelő hatású, mint amikor a kutyákat véres hússal vadítják. Aztán csodálkoznak, ha trolltömegek lepik el a posztolható tereket, akik őket is felzabálják.

Viszont nagyon is klikkpozitívak.

Kell is nekik, mert ebből élnek. Mint a jelenlegi politika: egyetlen szempontot tart szem előtt, a majdani szavazatmaximálás érdekében kialakított, saját tábornak szóló üzeneteket. A klikkpozitív újságírás is a saját taknyában kapálózik. Addig mondták marha merészen a magukét, amíg rájöttek, hogy ezzel sem érnek el semmit, csupán az abszurditást kommentálják és fokozzák vele. Szerintem ez is árt a magyar közgondolkodásnak, akárcsak a közös gyűlöletre, félelemkeltésre építő politika, csak az online „újságírásról” ezt nem írja le senki. A lényeg: összerántjuk a mieinket, és közben mindenki más le van tojva.

Egykor önt is másképp ítélték meg. Valamikor ön volt a szellemes alter, a menő, jobbnál jobb ötletekkel előálló mainstream liberális.

Engem sosem bírtak, de ez már-már megtisztelő. Én amúgy sosem voltam alter, mindig is profi akartam lenni. Igaz, ma már ez sem számít menőnek, legfeljebb a piac egy részén. Megjegyzem, az ARC első évében a Három gyerek, három szoba, négy kerék című plakát nyert, amely Orbánnak a 2000. évi évértékelőjében elhangzott, szállóigévé vált jelmondatára épült. Ezt a plakátot minden orgánum lehozta, az ARC-ot pedig liberális központnak kiáltották ki – egyszer s mindenkorra. Pedig ha akkor épp szoci kormány lett volna hatalmon, a pályázó nyilván azt kritizálta volna. És ezek a pecsétek nem mosódnak el soha. Egy dolog törli az ilyesmit: a pénz. A Simicska-féle történet is ilyen hatásokat mutat most.

A Simicska-médiabirodalom ma már hivatalosan is ellenzéki.

Ellenzéki? Ezen röhögnöm kell. Csak átrendeződik a pénzosztás, nincs szó másról. Ha valaki új médiumot vásárol, azt az állami pénzekért teszi, mert a piacon nincs elég. Az eszmék és értékek nem fizetnek jól, marad az érdekcsoportok küzdelme.

Amivel nemcsak pénzt, gyűlöletet is lehet „termelni”. A kormány menekültellenes plakátkampányára pénzgyűjtésből származó ellenkampány volt a válasz – talán ez is az ARC-adományok elől szívta el a levegőt.

Az ellenplakátokban eszkalálódott egy olyan hangvétel, amely az ARC-ot régóta jellemzi. Ehhez azonban kellett egy olyan politikai téma, amely maga mögé gyűjtött kormánykritikus embereket, cégeket. Ez egy gesztus, ami azt mutatja: van jelentős társadalmi ellenállás.

Jelentős?

Igen, csak épp nem tud becsatornázódni, mert nincs olyan politikai erő, amely mögé beállhatna. Szellemes és csípős urbánpartizán akció lett belőle. Szerintem egyelőre nem több, mint beintés a kormánynak. Kevés benne a saját téma, leginkább a kormány kottájából játszik, és annak tesz szívességet. De legalább van, és jobb kedvre derít sokakat.

Az változtatna a közgondolkodáson, ha a kormány azt kommunikálná, hogy segítsünk a szegény, családjukat, vagyonukat vesztett menekülteken?

Nyilván. Bár ha megfigyeljük, azt látjuk, Európa sok kormánya folytat hasonló kampányokat, és a menekültek ott is első számú politikai témává váltak. A különbség az, hogy nálunk az elmúlt évek erőszakos, lenyúlós kormányzati politikája után minden megszólalás mást jelent, és rögtön gyanús is lesz. Ami az erőszakból árad, az megteremti az erőszakosság általános légkörét meg persze az ellenállást is. Ez a kommunikáció a legalantasabb reflexekre épít, és fontos eleme a szegénységtől, lecsúszástól rettegő társadalmi rétegek alulinformáltsága is. Technikai értelemben ezt eredményesen csinálják.

A reklámadó bevezetése mennyire volt erőszakos harc egy gigantikus médiacég, az RTL és a kormány között?

Létezik két nagy entitás: a magyar állam, amelyet túszul ejtett egy kormányzat, és vele szemben egy globális médiabirodalom magyar vállalata. Semelyikük sem viccel, egyik sem kellemes ellenfélnek. Előbbi célzottan akadályozni kezdte utóbbi nyereséges működését, hát konfliktusba kerültek, eddig egyszerű. Különös bájt ad azonban a sztorinak, hogy szerintem piti kis egomeccs is van benne. A kormánypártban úgy érzik: bárkinek benyomhatnak egyet, majd röhögnek, mit reagál rá az aktuális áldozat. Nincs semmiről olvasható hatástanulmány, csak azonnali cselekvés és rögtön ítélő politikusok. A reklámadót sem gondolhatták nagyon végig. Bedobták, pedig relatíve kis léről volt szó, és azt hitték, úgyis átnyomnak mindent. A történések azonban azt mutatták, a médiakonszern beleállt a balhéba. Erre azt mondták: jó, játsszuk le ki-ki alapon, gyere ki a kocsma elé, lássuk, ki tud nagyobbat ütni. És bizony kiderült: ha az RTL csak pár hónapig elkezdi tolni a valódi híreket, abból komoly gáz van, mert a Barátok közt előtt-után sokan megtudják, ki és mennyit lop.

Az Origo esetében a meccset a kormányzat nyerte.

Az ilyen sztoriknak súlyos szövődménye lesz egyszer. Olyan országot csinálunk, melyben lassan senki nem szeret így élni. Az újságírók is megfélemlítve dolgoznak. Más szakmát kell választani, vagy tudomásul kell venni – ahogy Uj Péter bevallotta –, csicska vagy.

Van olyan újságíró, akit elismer?

Van, a HVG-nél és a VS.hu-nál, amiket leginkább olvasok. Jobboldali médiumokat nem szoktam, azokat mindig is alacsony színvonalúnak tartottam, zavart az agitpropos alapállás. Nem tartom elég tehetségesnek azokat, akik egy politikai tábortól várják karrierjük legitimálását.

A HVG.hu a Magyar Naranccsal és a Népszabadsággal együtt igencsak durván kritizálta önt azért, hogy miközben szidja a rendszert, nyolcszázezer forintos támogatást kap az NKA zenei kollégiumától.

A Hungarian in Europe című dal felkavarta a kedélyeket. Aztán egy klikkpozitív HVG.hu-interjú követezett, majd jött a Bors híre, hogy a Filmalap tanácsadója vagyok, és az NKA-tól kapok pénzt. Pont attól a Lapcom tulajdonában lévő Borstól, amely cég amúgy most támogatja az ARC-ot. Ilyen az élet, és ez a normális szerintem, nem pedig a ki kivel van gondolkodás. Az összeg, amelyre pályáztam, az NKA olyan felcímkézett pénze, amit tőlünk, szerzőktől vettek el. Nem adóforint, nem közpénz. A saját pénzemért pályáztam, ugyanolyan szerzőként, mint Lovasi vagy Kiss Tibor. Ezt azonban már csak azt követően mondhattam el, hogy a fejemre olvasták. Ez azért csalódás volt.

Miért kérik mindezt számon öntől?

A vélemény-újságírás lényege, hogy nem kérdez, nem érvel, nem mérlegel. A Sting-átdolgozást egyébként azért írtam, mert az egyik zenésztársam is külföldre ment, és ez megérintett. Ahogy annak idején a Magyarország című dal is azért született, mert foglalkoztatott egy érzés. Jogdíjat egyik után sem kapok, nehéz tehát ráfogni, hogy piszkos anyagiak motiváltak volna. De elég volt, hogy én jöttem elő vele, hogy ilyenre csináltam, és kész, ámen. Ez a gondolkodás azt mondja: pályázik is, dolgozik is a Filmalapnak, akkor meg miért kritikus? Különben is elég ebből a kommersz zenéből, nem a mi kocsmánk hőse boldogtalankodik benne! Innen hörrr, onnan durrr! A legtöbben pajzsként hordják maguk előtt a vélemény-újságírást, mert így minden, amit leírnak, csak személyes véleménynek számít, és gyakran alpári személyeskedésekbe megy át. Nagy nyilvánosság előtt rákenik a fatvát egy témára, amiről aztán nem is okvetlenül születik más diskurzus. Ha csak az ellenoldal hasonló akárkije rá nem dől az enter gombra, és akkor jól beszólnak egymásnak is. Két dolgot azonban megértettem. Egyrészt mást gondolnak a személyemről és az összeférhetetlenségről, mint én, ezen el kellett gondolkodnom, miután kiduzzogtam magamat. Másrészt ma már minden ebben a keretben működik.

Talán nem minden.

Azt viszont alig olvassák. Ez pedig olyan ellentmondás, amibe könnyű beleromlani. Akik a függetlennek csúfolt újságírás és az ízlés felkent papjaként jelennek meg, igazából ugyanolyan bulváros, botrányosnak szánt ringlispílt pörgetnek, mint az általuk mélyen lenézett hagyományos bulvár, csak a „véleményükkel” jobban belehelyezik a személyüket. A korábbi mainstream, a kereskedelmi tévézés vagy épp a kommunikációs biznisz mind ellenségnek számít. Talán azért, mert a saját médiumuk is reklámokból él, ezt pedig korlátozónak élik meg. Nem lehet könnyű.

Ebből a szempontból nekem egyszerűbb: soha nem kellett fölköpnöm és aláállnom. Mindig hittem a mainstream kultúrában, abban, hogy egy jó dalból sláger lehet, és kulturálisan nem rombol semmit. Húsz éve játsszák A dzsungel könyvét a Pesti Színházban, a dalaim hallhatók a rádiókban, és ma is megkeresnek az ügyfelek. A siker nem szégyen. Én most is szeretem a saját műfajaimat művelni, és igyekszem bennük megújulni. De nem változtattam oldalt, véleményt és telefonkönyvet, nem loptam szalámit, és nem kellett a saját trolljaimnak magyarázkodnom, mert szóba álltam egy hosszú hajú politikussal. Én egyszerűen nem hiszek a fikakultúrában. Abból szerintem meghasonlás, kiábrándultság és cinizmus fakad.