Hogyan képzeljem el a fiatal Baló Júliát?

Tizennyolc éves koromtól dolgoztam: tolmácsoltam, tanítottam, írtam, és munka mellett két diplomát szereztem. A legnagyobb magyar színészek közül néhányan életre szóló barátságukkal tiszteltek meg. Csakúgy, mint két-három világsztár. Huszonegy évesen a Kékszakáll című nemzetközi filmprodukcóban tolmácsoltam. A főszereplő: Richard Burton. Három hónapig tartott a forgatás, filmcsillagok jöttek-mentek. Megtörtént, hogy beléptem a szálloda liftjébe, mellettem: Ringo Starr, Grace Kelly és Raquel Welch… A teremben a születésnapját ünneplő Elizabeth Taylor fogadta a vendégeket.

Úgy tudom, a könyvek, a színház és a film már gyermekkorodban rendkívül nagy hatást gyakoroltak rád. Később ezen területek képviselői lettek az interjúalanyaid. Menekültél a valóság elől?

Tekintélyelvű, poroszos neveltetésben részesültem: ítélkezés, bírálat, kritika rendszeresen – dicséret soha. Soha. Így aztán nem is bíztam el magam. Semmilyen fegyelmezéssel, büntetéssel nem tudtak megtörni, bármilyen módszert is alkalmaztak. Viszont megtanultam a félelmet.

A papám egyetlenegyszer beszélgetett velem. Felnőttkoromban, amikor már beteg volt, meglátogattam a szülői házban: szomorú csodálkozást láttam a szemében, miközben engem hallgatott.

Kilenc-tíz évesen pedig már rendszeres színházlátogató lettem: szüleim kedves ismerőse, a Vígszínház híres titkárnője, Kovács Alice ültetett le minket az igazgatói páholyban, és mindig kaptunk tőle szépen csomagolt csokoládét, konyakos meggyet.

Mikor lett az újságírás meghatározó az életedben?

Amikor megszülettem. A szüleim újságírók és műfordítók voltak, édesapám alapította az Esti Hírlapot, amelynek főszerkesztője is volt.

Mi jelentette a motivációt a televíziós újságírószakma felé?

Már a nagy múltú hetilap, a Film Színház Muzsika kezdő munkatársaként ért a felkérés a Magyar Televízió Színházi Album műsorának főszerkesztőjétől, hogy szeretné, ha műsort vezetnék, interjúkat készítenék. Így kezdődött a huszonöt éven át tartó kapcsolatom a televízióval. Kezdetben portréinterjúfilmeket, majd önálló tévésorozatokat készítettem szerkesztő-riporter-forgatókönyvíró-műsorvezetői pozíciókban: Hollywoodi interjúk, Sztárportrék, Forgatás közben, Színház, Púder, Duett, Interjú, Piknik, Nyugtató…

Volt olyan szakmai előképed, akire felnéztél, akit munkássága vagy a munkához való hozzáállása miatt tiszteltél?

A mamám a magyar nyelvtan, nyelvhelyesség, stílus ismeretében szinte tévedhetetlen. Az édesapám hat nyelven beszélt, rendkívüli szakmai ismerettel, óriási tudással rendelkezett. Tiszteltem, tisztelem őket. Bár elképesztőnek találták, hogy engem nem érdekeltek a hírek, a politika, és napilapokat sem olvastam. Úgy gondolták, hogy ilyen mentalitással nem sokra viszem.

Hálás vagyok egy telefonhívásért Szinetár Miklósnak, aki a televízió elnökhelyetteseként is remekelt. A Richard Burton-interjúfilmet csak nyolc hónappal az elkészülte után – kizárólag Szinetár Miklós közbenjárására – tűzte műsorra az akkori tévé-programigazgató: karácsony másnapjának estéjére. Családi körben néztük, éppen lement a végestáblista, és furcsa, kényelmetlen csend kezdett otthon kialakulni, amikor is, az adás után rögtön – felejthetetlen, elegáns gesztusként – Szinetár Miklós felhívott telefonon, és ezt mondta: „Gratulálok! A Magyar Televízióban ilyen interjú még nem hangzott el.”

Mivel Richard Burton ez idő tájt megközelíthetetlen volt, a BBC meg akarta vásárolni a portréinterjúfilmet. Ám megkeresésükre az akkori kereskedelmi igazgatótól azt a választ kapták, hogy „a nemzetközi kópia elveszett”. Két év múlva előkerült.

Baló Júlia (Fotó: Valuska Gábor)

Milyen emberi és szakmai képességeid révén érted el, hogy akár a magyar, akár a világsztár interjúalanyaid egyenrangú partnerként kezeljenek?

Mindig nagyinterjúkat készítettem: sokszor többórás beszélgetésekre ültünk-ülünk le. Az öt-tíz perces villáminterjú nem az én műfajom. Csak kölcsönös tisztelet alapján lehet ennyi időt, figyelmet szentelni egymásra.

Soha senkinek nem kellett fizetnem az interjúért. Sőt! Gregory Peck például egy lakosztályt foglalt le a felvétel idejére New Yorkban a Waldorf Astoria Szállóban kedves gesztusként…

Megtörtént – többször is –, hogy magyar kiválóság senkivel nem volt hajlandó szóba állni, én felhívtam: igent mondott. Ismert ugyanis…

Az HBO producerhölgye például miután látta a Hollywoodi interjúk sorozatomat, azt mondta nekem, hogy Amerikában vörös szőnyeggel fogadnának érte… Később pedig felkért, hogy készítsek interjút a Sztálin című filmjük főszereplőivel, mert ő nem tud: nem állnak vele szóba! A forgatás helyszínén, a felvétel szünetében egyeztettem Maximilian Schell-lel, majd Robert Duvall címszereplővel – és elkészültek az interjúk.

Az interjúalanyaid többnyire férfiak. Miért?

Mindig izgat a lehetőség, hogy felfedezhetem az ezerarcú, sokszor megközelíthetetlen, karizmatikus hősök ezeregyedik arcát, új területeken is kalandozhatok: a lélek rejtelmes világában…

De kedveztem a hölgyeknek is: a Púder sorozatot, amelynek ötletadója, forgatókönyvírója, szerkesztője és rejtett műsorvezetője voltam, hét évig a legnézettebb női műsorként sugározta a Magyar Televízió. Persze a férfiakat is érdekelte. Hatására négy tévé- és két rádióműsor-sorozat készült.

Rendszeresen dolgoztál a Playboynak is.

Az első évfolyamában, amikor a legjobb magyar művészeti lapként tartották számon a magazint. Kiváló kollégák hívtak meg alapító munkatársnak: két rovat szerkesztése és megírása – színház és filmforgatás –, valamint több alkalommal a nagyinterjúk elkészítése volt a feladatom. Egy év múlva tulajdonosváltás történt, s az alapítók nem maradtak ott. Így én sem. Bár amikor felkért az új tulajdonos, hogy készítsek nagyinterjút a pár napig Budapesten tartózkodó Sylvester Stallonéval, megtettem.

A rendszerváltást követően lettél szabadúszó. Mi indokolta a döntésed?

Több érdekes felkérést kaptam, így például amerikai női magazin induló magyar kiadásának főszerkesztői állására, de engem nem vonz, hogy másokat irányítsak, felelősséget vállaljak emberekért, esetleg tőlem idegen feladatokért. Színházi nyelven szólva: a jó szerepek érdekelnek, nem a színház igazgatása.

Soha nem ambicionáltad, hogy a kereskedelmi médiában is kipróbáld magad?

A Púder hét éve alatt sok tapasztalatot szereztem, hihetetlen alacsony költségvetésből készült a műsor. Azt a munkát, amit én végeztem benne, ma talán tizenöt-húsz ember tenné… Nincs érzékem, türelmem az üzlethez, a menedzseléshez.

Lehet, hogy tőlünk nyugatabbra éppen most lennél a csúcson. Hogy érzed, itthon kifutottad magad?

Még mindig futok. Ha meggondolom, mekkora volt a „nézettségem”, valahányszor az egyik legnagyobb kínai tévécsatorna, a CCTV készített velem interjút… Hm. Egymilliárd négyszázmillió ember közül biztosan több száz millióan látták.

Baló Júlia (Fotó: Valuska Gábor)

Korábban azt mondtad, a titokzatosság vonzott az interjúalanyaidhoz. Jól sejtem, hogy ugyanez terelt a keleti filozófia felé is?

Több mint másfél évtizede találkoztam a most negyvenöt éves Shi Xing Honggal, a kínai Shaolin templom egyik legelismertebb, leghíresebb nagymesterével. Ő a főhőse a Tigrismester című dokumentumregényemnek.

Sokat tanultam és tanulok tőle – életvitelben, gondolkodásmódban – mind a mai napig. Így értékelhetem éles eszét (az egyik legokosabb ember, akivel valaha találkoztam), bátorságát, rettenthetetlen küzdőszellemét, nyugodt bölcsességét, konfliktusmegoldó készségét és a sajátos módot, ahogy álmait cselekedetté formálja. A kínai harcművészet hazai kiválóságait is nagyra tartom. Barátságuk megtiszteltetés számomra.

Kétszer is eleget tettem a nagymester meghívásának, s élveztem vendégszeretetüket Kínában, a Saolin templomban, Dengfengben és Guangzhouban. Egy alkalommal egyedül mentem a piacra, ahol az egyik kofa – noha nem vásároltam tőle semmit – megdicsérte a „putonghua”, azaz mandarin kiejtésemet, pedig csak alapszinten tudok kínaiul.

Te készítetted az utolsó megjelent interjút Latinovits Zoltánnal, amelyet azzal a kérdéssel zártál: „Mivel fejezzük be ezt a beszélgetést?” Most én is ezt kérdezem tőled.

„Szállani, szállani, szállani egyre, / Új, új Vizekre…”