Mennyire hoználak zavarba, ha azt kérném, énekelj pár sort a Metallica Nothing Else Matters című dalából.

Egyáltalán nem hoznál zavarba, még koncertjükön is voltam Angliában, szinte testközelből láttam James Hetfieldet. A fiam öt és fél éves, de már rajta is látszik, hogy közel áll hozzá a rockzene. (Nevet.)

A zene fontos része az életemnek. Egyetemistaként búcsúkban, esküvőkön és bálokban léptem fel egy zenekarral, hogy pénzt keressek. Mindenféle műfajban énekeltem: magyar nóta, csárdás, pop. Noha mindkét szülőmnek jó hangja van, édesapám rendszeresen nótázott is a barátaival, én vagyok az első a családban, aki komolyabban foglalkozott a zenével. Fertődi lány vagyok, épp újraindult a zeneiskola, amikor általános iskolás lettem, ráadásul abban az épületben, ahol Joseph Haydn zenekarának kvártélya volt. A tanárok minden osztályban megkérdezték, kinek lenne kedve csatlakozni. Némi szereplési vágytól fűtve felálltam, énekeltem pár sort, mire mondták, hogy mehetek.

Tizenkét évig zongoráztam, kórusban énekeltem. A tanáraim azt szerették volna, ha konzervatóriumba megyek, de egyre inkább éreztem, hogy a napi több óra gyakorlás nem elégíti ki az ambícióim, mozgékony voltam, színjátszó csoportba, szavalóversenyekre jártam. A konzervatórium helyett így a színművészeti főiskola musical szakára jelentkeztem, ahol a második rostán kiestem. Ezt jelnek vettem, a beszéd az én utam, gondoltam.

Pécsre kerültem tömegkommunikáció–magyar szakra, és mivel akkor a német volt az elsődleges idegen nyelvem, ösztöndíjjal Berlinbe kerültem újságíró-iskolába, illetve különböző német televízióknál – mint a SAT1 vagy a ZDF – töltöttem a gyakorlati időm, igyekeztem képezni magam. A média világa rabul ejtett, a szüleim elmondása szerint már ötéves koromban utánoztam a rádióban hallott beszélgetőműsorokat. Egy személyben voltam a kérdező, aki a fogastól az édesanyám által készített párizsis kifliig mindenből képes volt képzeletbeli mikrofont formálni, és az interjúalany.

Tizenhárom évig voltál a Magyar Televízió híradós műsorvezetője és külpolitikai szerkesztője. Hogyan vélekedsz a televíziós karrieredről?

A televíziózásban az első pillanattól kezdve a híradós műfajok érdekeltek, közszolgálati alkatnak tartom magam. Szerelmes voltam a híradózásba, aztán – mondjuk úgy – kiábrándultam. 2013-ban csoportos létszámleépítés keretében rúgtak ki, de senki nem szólt előtte, ajánlott levélben mondtak fel. Milyen érdekes az élet! A levélben azt írták, arra a munkára, amit végzek, a továbbiakban nincs szükség, ehhez képest másnap utaztam egy MOL által szervezett tanulmányútra Ománba. Nem derült ki sosem, mi állt a menesztésem hátterében, de kaptam olyan fülest, hogy személyes bosszú. Ha bátrabb lettem volna, és nem ragaszkodom annyira a közszolgálati csatornához, előbb fel kellett volna állnom, éreztem, hogy olyan irányba mennek a dolgok, amely az újságírásról alkotott felfogásomba nem illik bele.

Működik-e még a csupa nőből álló híradós klubotok?

A cicaklubra gondolsz. (Nevet.) Mind a nyolcan a Magyar Televízió Híradójában kezdtünk, ma már senki nem dolgozik ott, sőt, mindössze hárman televízióznak, a többiek pályát módosítottak. Ami viszont változatlan, az a barátságunk. Több mint tíz éve egymás támaszai vagyunk.

Bakos Piroska (Fotó: Soós Bertalan)

2013 júliusától 2014 nyaráig a Story4 csatorna közszolgálati jellegű tévéhíradójának műsorvezetője voltál. A Hír24-et már elindulásakor támadni kezdték kormánypárti politikusok és jobboldali sajtókörök, akik szerint a médiavállalat azért bocsátotta útjára új műsorát, hogy azzal megbuktassa a kormányt a tervezett reklámadó miatt.

Ez a műsor nem az lett, aminek sokan gondolták az indulás előtt, hanem egy kiegyensúlyozott, a hírek hátterét is megmutató produkció, amelynek olyan csapattagjai voltak, mint Baló György vagy Bárdos András. Jó kezdeményezés volt, de viszonylag gyorsan kiderült, hogy a tulajdonos nem tudja a rendelkezésére álló anyagi keretekből felépíteni azt a műsorfolyamot, amelyre a csatornának szüksége lett volna. A Hír24 lett az utolsó magyar televíziós munkám.

Az elmúlt években a német közszolgálati MDR csatorna magyarországi tudósítója voltál.

Kommunikációs trénerként, illetve gazdasági, diplomáciai és közéleti rendezvények moderátoraként is dolgoztam. Az évek során több német csatornával is kapcsolatba kerültem, köztük az MDR-rel, amely a volt keletnémet tartományokat fedi le, ezáltal jobban is érdeklődnek Kelet-Közép Európa iránt. 2016 végén elhatározták, hogy a régió szabadúszó újságíróiból létrehoznak egy tudósítói hálózatot. Az úgynevezett nagypolitikán túl számos olyan témával foglalkoztunk, amely nem biztos, hogy másképpen eljutott volna az ottani közönséghez. Igen komplex megbízás volt, amellett, hogy cikkeket írtam, a hazánkba érkező stábokkal is foglalkoztam, továbbá rádiós és tévés bejelentkezésem is voltak.

Munkatársaid szerint céltudatos és maximalista vagy.

Inkább arról van szó, hogy ha lehetőségek adódnak, azokat megpróbálom jól megragadni.

Bakos Piroska (Fotó: Soós Bertalan)

Próbálsz mindig természetes lenni, alkalmazkodni az adott helyzethez és nem sablonokban gondolkozni. Hogyan lehetséges ez, mikor szóvivőként a magánéleted összekapcsolódik a közéleti funkcióddal?

Bizonyos szempontból teljesen más a két énem. Magánemberként felszabadult vagyok, szeretem jól érezni magam, megélni az életet. A hivatalos énem egészen más. A munkában fegyelmezett vagyok. Ezt hozom otthonról, a szüleim kétkezi munkásemberek, apukám autószerelő és sofőr, anyukám női szabó. A nővéremmel mi vagyunk az első értelmiségiek a családban, és ezt a szüleinknek köszönhetjük. Apukám a kilencvenes évek elején az elsők között ment ki Ausztriába munkát vállalni, hogy taníttathassanak minket. Soha nem esett nehezemre száz, olykor száztíz százalékon teljesíteni.

A Külügyminisztérium megbízásából láttad el a magyar uniós elnökség szóvivői feladatait. Mennyiben volt ez politikai szerepvállalás?

Mikor felkértek, tudtam, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom, de nyilván mérlegeltem. Egészen más a kamera egyik oldalán állni, mint a másikon. A döntésemben segített, hogy a Külügyminisztériumon belül egy direkt erre az alkalomra verbuvált, független újságírócsapatot szerveztek, amelynek én is tagja lettem. A belpolitikai témák nem tartoztak hozzánk, én is csak uniós ügyek kapcsán nyilatkoztam. Azt gondolom, sikerült kizárólag szakmai vonalon maradnom. Kemény munka volt, de jó eredménnyel zárult.

Egy cég szóvivője sokat kockáztat, nevét, arcát adja a vállalathoz, fokozottan ki van téve a támadásoknak, a hitelével felel a döntéshozók döntéseiért. Milyen feltételekkel vállaltad a MOL kommunikációs vezetői és szóvivői megbízását?

Amikor megcsörrent a telefonom, és kiderült, hogy a MOL vezetősége interjúra hív, az első gondolatom az volt, hogy ez milyen izgalmas kihívás. Tudtam, hogy a tévézésnek nincs itt az ideje az életemben, ráadásul egy ideje forgattam a gondolatot a fejemben, hogy az uniós elnökségi szóvivői feladatkörömet szívesen továbbélném egy hasonló, akár vállalati szerepkörben. Fontos szempont volt, hogy megőrizhessem a szuverenitásomat, és legyenek valódi döntési jogköreim. Számított, hogy a csapatommal igazi kreatív munkát végezhessünk, és véleménykülönbségek esetén legyen lehetőségem az értelmes vitára.

Folyamatosan törekedtél rá, hogy ne sorolhassanak be sehova politikailag. MOL-szóvivőnek lenni nem jár azzal, hogy besorolnak?

A MOL nem függ napi szinten a kormány döntéseitől, de azáltal, hogy az elnök-vezérigazgatója nyíltan kiáll a kormány politikája mellett, többször látták a miniszterelnökkel együtt focimeccseken, nehéz elképzelni, hogy érintetlen maradna.

Nézd, a MOL egy független, tőzsdei nagyvállalat, amelyben a magyar államnak is vannak részvényei. Harminc országban rendelkezünk érdekeltségekkel, 26 ezer munkavállalónk van világszerte, ebből csak Magyarországon kilencezer. A MOL már nem „csak” olaj- és gázipari cég, komoly petrolkémiai lába van, a fenntartható vegyiparban érdekelt, egyre nagyobb szerephez jutnak a kiskereskedelmi szolgáltatások vagy az e-mobilitás. Nekem ez kifejezetten izgalmasnak hangzik. Nyilván értem, amit mondasz, de végül a te kérdésed is prekoncepcióra épül. Korábban kértek már fel kormányszóvivőnek is, de ebben az esetben például egyáltalán nem éreztem, hogy el kellene fogadnom az ajánlatot, bármelyik oldaltól is jött.

Bakos Piroska (Fotó: Soós Bertalan)

Hogyan zajlott a kiválasztási folyamat?

Többkörös interjúztatás után a legvégső megmérettetés a legfelsőbb vezetés előtt történt, ahol már leginkább csak arra voltak kíváncsiak, beleillek-e a MOL világába.

Egyes vélemények szerint ma egy szóvivőnek nem a közvélemény tájékoztatása az elsődleges feladata, hanem a hárítás, a PR-szakma a dezinformálást szolgálja. Hogyan látod a szereped?

Hát, ha ez lenne a munkaköröm, nem dolgoznék itt. Fontos tudni, hogy a külső mellett a belső kommunikáció is hozzám tartozik. A koronavírus okozta helyzetben, amikor a dolgozók egy része az üzemekben maradt, mások viszont otthonról dolgoztak, különösen megnőtt a gyors információáramlás jelentősége. A munkavállalók az én csapatomtól kapták meg a legaktuálisabb és hiteles információkat.

Milyen eszközökkel segíted elő a társaság külső kommunikációjában a vállalat iránti bizalom erősödését?

Nyilván igyekszünk minden kommunikációs és PR-eszközt megragadni és a legkülönbözőbb csatornákon megjelenni. Teszteljük például a TikTokot is, hogy megnézzük, mennyire „mennek át” az üzeneteink egy ennyire fiatal közegben. A MOL által támogatott sportolók, zenészek szívesen vesznek részt a kampányainkban, legyen szó üzemanyagról, a biztonságos töltőállomásokról vagy karitatív eseményről, mi pedig beállunk rendhagyó ötletek mögé is, mint például egy koncert valamelyik benzinkutunkon. A CSR tudatosan tervezett tevékenység az egész MOL-csoportban. A MOL saját alapítványa tehetséggondozó programokat, élményterápiás gyermekgyógyítást és helyi közösségek megerősítését célzó projekteket támogat, pályázati rendszerben. Szeretném, ha ezekről is minél több szó esne.

Bakos Piroska (Fotó: Soós Bertalan)

A pályád során sokat és sokszor beszéltél másoknak fontos ügyekről. Mi az, ami számodra fontos?

Talán most az a legfontosabb, hogy mit hozunk ki a pandémiás helyzetből. A jó tapasztalatokat tovább kellene vinni. Én például az elmúlt hónapokban remekül éltem anélkül, hogy ruha- vagy cipőboltokba mentem volna, pedig nagyon szeretem a divatot, és szeretek vásárolgatni. Rájöttem, hogy tényleg felesleges csomó dolgot felhalmozni, csak azért, mert szépek és újak. Életmódbeli, szemléletmódbeli változásokon kell keresztül mennünk, fenntarthatóbb világot kell létrehoznunk. Ezt tanítjuk a fiúnknak is.