Kaposváron születtek. Kriszta hat és fél évvel korábban, mint András. „Állati jó tesók voltunk, imádtunk együtt lenni, olyan szuper családunk volt” – mondja egyikük. Teltek-múltak az évek, és noha már régóta foglalkoztatta őket a gondolat, hogy egyszer közösen vezessenek műsort, a megvalósításhoz idő, illetve pár pohár fröccs is kellett. A Helló, tesó! című dokuportré sorozatuk idén novemberben debütált a televízióban.

Menjünk vissza mindkettőtök esetében a médiával való kapcsolatotok origójáig! Kriszta, te egy külföldi útnak köszönheted a hivatásod.

D. Tóth Kriszta (DTK): Az újságírás iránti érdeklődésem akkor kezdődött, amikor tizenhat évesen kaptam egy elég csúnya vesebetegséget, amelynek következtében két hónapig nem tudtam iskolába járni.

D. Tóth András (DTA): Tényleg!

DTK: Az osztálytársaim hozták a leckét és a híreket a suliból, így egy amerikai ösztöndíj lehetőségéről is értesültem. Volt időm megírni a pályázatot, majd több rosta sikeres teljesítését követően, kaposvári gimnazistaként megnyertem az ösztöndíjat. Életemben először ültem repülőn, sőt, először utaztam Csehszlovákiánál messzebb. Mindehhez képzelj el egy nagyon naiv, csendes kislányt, aki – mivel a többi tanfolyamon már nem volt szabad hely – szinte véletlenül keveredik be egy „Bevezetés az újságírásba” elnevezésű kurzusra, ahol iskolaújságot szerkesztettünk, az oktatóink pedig elvittek minket különböző amerikai szerkesztőségekbe, így megnéztük, hogyan dolgoznak például a Washington Post vagy az NBC munkatársai.

Életem nagy kultúrsokkját hozta ez az időszak, néha azt sem tudtam, merre van előre.

A kurzus első két hetében konkrétan megszólalni nem mertem, aztán egy Activity játék kapcsán senkinek nem jutott eszébe a megfejtés, én pedig hirtelen felugrottam, majd bekiabáltam a megoldást: Jesus Christ! (Felnevetnek.) Az osztálytársaim megtapsoltak, kiderült számukra, hogy nem csak írni, de beszélni is tudok. Onnantól kezdve be nem állt a szám.

DTA: És ez ma is így van. (Egymásra mosolyognak.)

D. Tóth Kriszta
D. Tóth Kriszta

DTK: A nyári útról már úgy tértem haza, hogy az újságírás egy csodálatos dolog, még akkor is, ha az iskolaújságnak készített első interjúmon nem mertem feltenni a kérdéseimet, ezért egy nagyszájú barátnőmet vittem magammal, aki megtette helyettem. Talán érthető, ha hozzáteszem, az alanyom egy olyan férfi tanárom volt, aki iránt minden lány plátói szerelmet táplált, lévén igazi művészlélekről volt szó, aki festészetet tanított és közben játszott egy rock zenekarban is.

DTA: Na, ez nekem is új – Krisztát erről az időszakról ritkán szokták kérdezni, ha véletlenül mégis, ilyen részletesen még nem mesélte el.

András, rólad tudható, hogy orvosi pályára készültél.

DTA: A nagybátyánk gyermekorvos volt, nagy inspirációt jelentett látni, ahogy a betegeivel bánt, ahogy minket kezelt.

D. Tóth András és D. Tóth Kriszta
D. Tóth András és D. Tóth Kriszta

Soha nem voltam diákújságíró, arra viszont emlékszem, hogy egyszer ültem a magyar fakton, ahol az órai feladatot sajátságosan értelmezve megírtam a saját nekrológom.

DTK: Az egész család hátast dobott tőle, én imádtam, a mai napig emlékszem rá.

DTA: Elgondolkodtam, hogy valamilyen formában az írással kellene foglalkoznom, de másképpen alakult. Egyszer, amikor Kriszta már a TV3-nál dolgozott, bevitt a szerkesztőségbe, és noha még ekkor sem éreztem, hogy mindenáron újságírónak kell lennem, nagyon tetszett, amit láttam.

DTK: Kinek az NBC, kinek a TV3. (Nevetnek.)

DTA: Tudod, hogy nekem te voltál az NBC.

DTK: Szép mentés.

DTA: Viccet félretéve, valami párhuzamot azért lehet vonni, mert azok a szakemberek, akik akkor az első média szakokról kikerülve, új generációs tévésként a TV3 csapatát erősítették, elhivatottságukat tekintve az NBC szerkesztőségének tagjai is lehettek volna. Ők még a modern televíziózás úttörőitől tanulták meg a szakmát, többükkel később hosszú éveken keresztül dolgoztam együtt az RTL-nél, és az, hogy Kriszta korábban bemutatott nekik, nagy könnyebbséget jelentett, ismerősként fogadtak.

Visszatérve a tanulmányaimhoz, mindenfélével próbálkoztam, jelentkeztem angol szakra, majd beadtam a jelentkezésem a BKF-re, ahol első éves voltam, amikor az előcsarnokban megláttam a Független Hírügynökség álláshirdetését, ahova mint gyakornokot vettek fel, később hírszerkesztőként dolgoztam. Idővel kiderült, hogy kapcsolatban állnak az RTL-lel, így kerültem át először a Fókuszhoz, végül a Híradóba, ahol majdnem nyolc évig riporterkedtem.

DTK: Látod, ő is egy hirdetés alapján indult el a szakmában. (Nevetnek)

Krisztáról lehet tudni, hogy a történetmesélés vonzotta a pályán. Téged mi motivált?

DTA: A fejlődési lehetőség. Sok olyan ember vett körül, akiktől lehetett tanulni, mindig láttam valami újat. Volt, hogy sikerült ellesnem a fortélyokat, volt, hogy nem. Borsodi István „Pipi” kollégám, aki ma a XXI. század főszerkesztője, a példaképem volt. Egyszerre volt információ-gyűjtő, felkészült és jó megvalósító.

Mikor jött el számotokra a megérkezés pillanata?

DTK: Amikor elkezdtem közszolgálati híradót készíteni. Kettőnk közül mindig is én voltam a hagyományos értelemben vett közszolgálati arc. Talán a személyiségünkből is adódik ez, én visszafogottabb vagyok egy kicsit, inkább befelé forduló, míg András extrovertált ember. Azért is imádtam a TV3-nál dolgozni, mert noha egy kereskedelmi modellen alapult, mégis közszolgálati igényel végeztük a munkánk. A kereskedelmi szemléletet később, már az RTL-nél tanultam meg.

DTA: Több ilyen pont volt. A híradós pályafutásom elején azt éreztem, a feladatnak meg kellett felelnem, miközben egyrészt már a főiskolán is a szórakoztató módon történő tájékoztatást tanultam, hiszen akkor úgy tűnt, ez a jövő, hiába tanított például Nagy N. Péter, aki akkor a Népszabadság politikai rovatvezetője volt, vagy Horvát János. Másrészt folyamatosan megkaptam például Kovács Mihálytól, aki a Házon kívül jelenlegi főszerkesztője, hogy túl harsány vagyok híradósnak. Sokszor olyan elemeket próbáltam belevinni egy-egy riportba, amely szerinte kilógott. Nagy veszekedések voltak ebből.

D. Tóth András
D. Tóth András

Most már tudom, hogy túl fiatalon kerültem oda, most érzem magamban azt az energiát és érettséget, ami ahhoz kell, hogy valaki híradós legyen, de az élet nem így működik.

DTK: Az országos kereskedelmi televíziók első híradós arcait fiatalon ismerte meg a közönség, tudatos döntés volt a csatornák részéről, hogy friss és alakítható műsorvezetőkkel, újságírókkal töltik meg a szerkesztőséget, akik nem hiteltelenítették el magukat az előző rendszerben.

DTA: A második pont az volt, amikor a Fókuszban riporterkedtem, elkezdtem utazni, tudósítani az egész világot izgalomban tartó eseményekről, például az olimpiáról, vagy interjút készíteni ismert emberekkel. Most, hogy a nővéremmel közösen dolgozunk is azt érzem, a helyemen vagyok. Ebben a vezető produceri feladatkörben tudok kiteljesedni, de sok mindent elölről kell kezdenem, rengeteg tanulás áll még előttem. Szerintem, ha valahova készen érkezünk meg, nem érezzük a motivációt.

DTK: Személyiség kérdése, mennyire van folyamatosan szükséged az új impulzusokra, mennyire tudsz beleülni adott helyzetekbe.

D. Tóth Kriszta
D. Tóth Kriszta

Én például soha egyetlen munkámban sem éreztem magam késznek. Még akkor sem, amikor fél nyolcas híradót vezettem, ami sokak szerint a szakma csúcsa. Mindig találtam olyat, ami által fejlődhettem. A mechanikus munkavégzés nem passzol a személyiségemhez.

Kriszta, hogyan érintett, amikor kiderült, hogy András a médiában fog elhelyezkedni?

DTK: Nem állítom, hogy meglepődtem rajta. Andrásban megvan az az alapvető könnyedség, az a jó értelemben vett gátlástalanság, ami a televíziós munkához elengedhetetlen. Őt huszonegy-két évesen „belökték” a kamera elé, és teljesen természetesen viselkedett. Szerintem András a képernyőre született. Ilyen szempontból ő az anyukánk személyiségét örökölte, én inkább az apukánkét. Nekem meg kellett tanulnom merni tényleg önmagamat adni. A Helló, tesó! és az Elviszlek magammal az a két műsor, ahol a nézők valóban engem látnak – olyannak, amilyen vagyok. Például látszik, hogy nekem is van humorérzékem.

Hogyan hatott rád Kriszta szakmai előmenetele, András?

DTA: Neki köszönhetek mindent. (Felnevetnek.) Na jó, nem, de az, hogy előttem járt, két dologban segített.

D. Tóth András
D. Tóth András

Egyrészt iszonyatosan inspirált, másrészt sokszor tett helyre, segített komoly döntések meghozatalában. Mindig adtam a szavára. Az biztos, hogy soha semmilyen munkát nem kaptam meg azért, mert a D. Tóth Kriszta öccse vagyok.

Emlékeztek a pillanatra, amikor megfogalmaztátok magatoknak, hogy szeretnétek egy közös műsort?

DTK: Hogyne, még híradóztam, András átjött hozzánk vacsorázni, és elkezdtünk azon elmélkedni, milyen jó lenne együtt csinálni valamit.

DTA: Tényleg! Még szinopszist is írtunk.

DTK: Aztán teltek az évek, mindkettőnket újabb lehetőségek találtak meg, a szakmai és a magánéletünk folyamatosan zajlott.

2013. január 4-én mondtam fel az MTV-nél, ezt követően indult el a teljesen önálló szakmai életem, de még ekkor sem volt egy grandiózus terv a fejünkben, hogy együtt fogunk dolgozni. Néhány hónappal azután beszéltünk erről újra, hogy Andris felmondott az RTL-nél. Aztán nyáron megszületett a műsor ötlete.

A formátum gyakorlatilag egy órán belül kész volt. A pilot pedig, amelyet nemrég mutatott be Spektrum Home csatorna, mint a sorozat negyedik részét, Tóth Verával és Gabival, annyira jól sikerült, hogy az AMC rögtön berendelte az egész évadot. (A Helló, tesó! című műsor kedd esténként 21:00-kor látható a Spektrum Home csatornán, majd két héttel később a WMN YouTube-csatornáján – a szerk.)

DTA: Amikor eljöttem az RTL-től két dolgot szerettem volna, egyrészt csatornán kívül újradefiniálni magam, másrészt a feleségemmel közös videós vállalkozásomban aktívabban közreműködni.

Ebben a lelki állapotban ültünk le Velencén pár fröccs mellé Krisztával, és valóban, amikor még csak arról beszéltünk, meg kellene csinálni az ötletünket, már neki is kellett fogni a megvalósításnak, majd mindössze két hónap alatt forgattuk le a tizenkét epizódot. Bizonyos szempontból nem is volt időnk kiforrni, a műsor alatt tanulunk meg sok dolgot egymásról.

DTK: A néző gyakorlatilag valós időben láthatja, ahogyan jobban megismerjük egymást, ahogy elkezdünk csiszolódni.

Műsorkészítőként miben tudjátok kiegészíteni egymást?

DTK: Ahogy a magánéletben, úgy műsorkészítőként is jellemző, hogy András az impulzívabb, illetve nagyon jól megérzi, ha például egy már-már túl mély szituációt fel kell oldani. Én higgadtabb, elmélyültebb vagyok. A Helló, tesó! egy az egyben WMN-fejlesztés, és a gyártásért is mi felelünk. Én vagyok a producer, ebben a munkában sokat segít a tapasztalat, amit az elmúlt négy évben szereztem a médiavállalkozásom vezetésével. András pedig a technikai oldalért felel. A közelmúltban a WMN létrehozott egy külön videós divíziót, amelyet november óta ő vezet. Így a háttérben is sokat dolgozunk együtt.

D. Tóth András és D. Tóth Kriszta
D. Tóth András és D. Tóth Kriszta

DTA: Ehhez szükséges felerősítenem a személyiségem azon oldalát, amelyek ehhez a munkához szükségesek. Izgalmas feladat, még tanulom. Teljesen más típus vagyok, mint Kriszta, akinek nem esik nehezére a folyamatos stratégiai gondolkodás. Tudtam, hogy szorgalmas és precíz, de azt nem, hogy ennyire. (Nevet.) Viccet félretéve, a WMN nem működne egy erőskezű vezető nélkül, és a nővérem ebben a szerepben remekül helytáll – de nem tud minden feladatot ő ellátni. Így ma már nemcsak riporter vagyok, hanem egy produkciókért felelős személy, akinek az is a feladata, hogy folyamatos impulzusokkal fejlesszem, motiváljam a produkciókat. Az egyes adások felvételekor én felelek a technikai részekért, így Krisztának lehetősége van arra, hogy csak a tartalommal, a vendégeink lelkével foglalkozzon.

DTK: Mindketten másfajta szakmai igényességet hozunk magunkkal.

Én addig megyek, amíg nem tudom biztosan, hogy minden szükséges másodpercet leforgattunk. Van, hogy már az egyébként kis létszámú stáb, amely az intimitás megőrzése miatt szükséges, már azt mondja, megvagyunk, de érzem, hogy még van az alanyokban két fontos mondat.

DTA: Néha ezt én kényszerességnek fogom fel. (Felnevetnek.)

DTK: Én meg alaposságnak.

Akkor nem volt előre leosztott szereposztás sem.

DTK: Ebben a műsorban semmi mesterkéltség nincs, a valóságot szerettük volna megmutatni. Nem beszéltük meg, hogy ki teszi fel a mély kérdéseket, ki lesz a vicces figura. Az a lényeg, hogy önmagunk maradjunk mindketten – de közben persze hatunk egymásra.

DTA: Ezáltal én kicsit mélyebb lettem, Kriszta pedig viccesebb.

DTK: Ha nem lenne ennyire jó a testvéri kapcsolatunk, biztos nem menne ilyen könnyen.

D. Tóth Kriszta
D. Tóth Kriszta

Azt gondolom, azok tudnak együtt dolgozni, akik között mind emberileg, mind szakmailag megkérdőjelezhetetlen a szeretet és a tisztelet.

Mi az első emléketek egymásról?

DTK: Helyzeti előnyben vagyok, András születése. (Nevetnek.) Emlékszem, a nagyapánkkal játszottam a kaposvári kórház kertjében, és beküldtem egy kis tóba aranyhalat fogni, de nem vihettem fel az öcsémnek. Elsőként a hangját hallottam meg, ordított, mint a sakál.

DTA: Mentségemre szóljon, újszülött voltam. Nekem azok az emlékeim a legerősebbek, amikor még egy szobában laktunk. Ő kiskamasz volt, én kiskölyök, hat és fél év korkülönbség ilyenkor jelentős. Állandóan ment a „menj innen, hagyj már békén”. Nagyon megmaradt az is, hogy volt egy dallam, amit utált. (Dúdol.)

DTK: (Nevet.) Módszeresen halálra szekált vele.

D. Tóth András és D. Tóth Kriszta
D. Tóth András és D. Tóth Kriszta

DTA: Arra is emlékszem, hogy New Kids on the Block rajongó volt, Joey volt a kedvence. (Felidéz egy dalszöveget.) „Step four!”

DTK: „I can give you more”

DTA: Na, ugye!

DTK: Jézusom! Elég! (Nevetnek.) Állati jó tesók voltunk, imádtunk együtt lenni, olyan szuper családunk volt.

DTA: A szüleink pedagógusok voltak, fillére beosztották a pénzt, hogy egy évben egy alkalommal el tudjunk menni a jugoszláv tengerpartra a Daciánkkal, vagy az ezeréves 1200-es Zsigulinkkal. Vittünk hűtőtáskát, konzerveket, sátrat.

DTK: Méghozzá a „Krisztina” fantázianevű sátortípust. Tíz nap alatt egyszer mentünk étterembe. András ott ivott életében először alkoholt.

DTA: Köszi. (Nevetnek.)

DTK: Négyen rendeltünk egy grillcsirkét, két adag sült krumplit, két sört a szüleinknek, két üdítőt magunknak. Ez volt a legnagyobb habzsi-dőzsi.

DTA: Meséltük is egész évben.

DTK: A szüleink táncoltak, ami nekem halálosan ciki volt, András meg felállt egy székre, megfogta apu hatalmas, üres sörös korsóját, és magába döntötte a habot az aljáról. Utána nem lehetett lelőni sem, annyira izgett-mozgott.

D. Tóth András és D. Tóth Kriszta
D. Tóth András és D. Tóth Kriszta

Játszunk el a gondolattal, hogy nem a műsor kitalálói, hanem a szereplői vagytok. Mit mutatnátok meg a nézőknek?

DTK: Kaposvár kihagyhatatlan. Egy általános iskolába, egy gimnáziumba jártunk, még az osztályfőnökünk is ugyanaz volt, Éva néni.

DTA: Igal is fontos helyszín, főleg Krisztának.

DTK: A szüleink három éves koromig éltek ott az apai nagyszüleinknél, engem a kórházból is oda vittek haza. Nagyapánk falusi tanító és mozigépész volt, a falu Miska bácsija. Az anyai gyökereink viszont Budapesten, a VIII. kerületben találhatóak. Örülnék, ha egyszer elkészülne egy rólunk szóló adás. Bandi?

DTA: Nem tudom. Biztos jó lenne.

Sokszor irigylem az alanyainkat azokért a pillanatokért, amelyeket újraélnek.

DTK: Meggyőzném Andrást, hogy szerepeljen a saját műsorunkban. Ha belegondolsz, az ember nagyon kevés minőségi időt tölt el a felnőtt testvérével. Inkább csak ünnepek, nagy családi konfliktusok alkalmával beszélnek. Az, hogy egy testvérpár eltölthet egymással 24 órát, és csak magukkal, a saját kapcsolatukkal foglalkozhatnak, nagy ajándék. Nekünk is az. Nem volt olyan forgatási napunk, amelynek a végén a vendégeinktől ne azt hallottuk volna, hogy de jó volt, köszönjük az élményt!

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.