Táskarádió, Halló, itt vagyok!, Kettesben – sikerműsorok a maguk idejében. Vajon azért, mert Szilágyi János folyamatosan szakított a hagyományokkal, egyedi hangot ütött meg, ugyanakkor mindig alaposan felkészült? Az ország máig egyik legnépszerűbb riportere szerint a titok az, hogy soha senkinek nem kívánt megfelelni magán kívül.

„Szabad volt akkor is, amikor nem volt szabad” – írja rólad Szegvári Katalin egy könyvében. Az nem lehet véletlen, ha valakinek ez jut elsőként eszébe.

Sem a magán-, sem a szakmai életemben nem viselkedem. Nincs kényes kérdés, csak kényes válasz van. Soha nem gondolkodom azon, mit kérdezzek – az észszerűség határain belül – egy embertől, vagy, hogy a kérdésem mennyire fog fájdalmat okozni neki, vagy mennyire érzi majd kellemetlenül magát tőle. Ha társaságban vagyok egy félkarú emberrel, biztosan én leszek az első, aki gondolkodás nélkül megkérdezi, hol vesztette el a karját, egyszerűen azért, mert érdekel a válasza. Így érzem magam szabadnak.

Neked mi jut először eszedbe Szilágyi Jánosról?

Az előbbi válaszom után talán furcsán hangzik, de azt mondanám, jó ember vagyok. Nem szoktam tudatosan gonoszkodni, imádom viszont váratlan helyzetekbe hozni az embereket, ugratni őket. Annak idején ezért volt nagy sikere a rádióban a telefonos vicceimnek. Egyszer a Krónikában voltam ügyeletes riporter, április elsejét írtunk, szükség volt egy vicces anyagra. Felcsaptam a telefonkönyvet, és megakadt a szemem egy gombabevizsgáló intézményen. Rögtön tárcsáztam, és a vonal másik végén lévő embertől megkérdeztem, hogy a gyilkos galóca miként fejti ki jobban a hatását, ha pörköltnek készítem el, vagy ha rántva. Az illető nem akart hinni a fülének, úgy vélte, meg akarok ölni valakit. Persze rá is erősítettem, bevallottam, ez a szándékom. Óriási sikere volt az adásnak. Rájöttem, hogy mindenki a legostobább kérdésekre is hajlandó válaszolni, ha az ember komolyan adja elő őket.

Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)
Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)

Magánemberként is szívesen tréfálom meg a barátaim, csak arra kell vigyáznom, nehogy elröhögjem magam. Én magam is szeretem a váratlan helyzeteket, életem nagy vágya volt például, hogy besétáljon egy tigris a tévéstúdióba egy élő adás közben.

Egy ilyen korlátok nélkül élő ember miért nem küzdött soha azért a vágyáért, hogy zongorista legyen?

A szüleim taníttattak zenére, abszolút hallásom volt, a jövő nagy zongoraművészét látták bennem. Életem során rengeteg fröccsöt nyertem azzal, hogy valaki beletenyerelt a zongora billentyűibe, én pedig sorra megmondtam, mely hangokat nyomta le. A zene iránt mindig volt vonzalmam, de aztán meguntam az állandó gyakorlást, lusta voltam. Ha valaki ma megkérdezné, mi szeretnék lenni, azon túl, hogy fiatal, azt felelném, világhírű zongorista. Zenélni nagy élvezet, és ez kimaradt az életemből.

Hogy kerültél a média közelébe?

Érettségi után nem vettek fel az egyetemre, munkát kellett vállalnom. Nem tudtam, mihez kezdjek, de azt igen, hogy valami olyan elfoglaltságot keressek, ami kötetlen, nem igényli, hogy reggel nyolctól délután négyig bent üljek egy irodában, és az újságírás pont ilyen szakmának tűnt. Te is pontosan tudod, hogy a szabadság milyen sokat jelent nekünk. Ezt az interjút megcsinálhattad volna tegnap is, de ha éppen csajoztál, dönthettél úgy, ma veszed fel. Az újságírásnak ez az egyéni szabadság a legnagyobb előnye. Így kerültem 1957-ben a Magyar Rádióba, ahol megtanultam a szakmát, viszont csak később kezdtem igazán komolyan venni, és ehhez egy emlékezetes botrányra is szükség volt.

Ennek volt a következménye, hogy elbocsátottak a rádiótól?

Igen.

Az történt ugyanis, hogy Kovalik Karcsi barátommal Miskolcon dolgoztunk, de a szállodában nem volt hely. Megkérdeztük a helyi rádió vezetőjét, hogy alhatnánk-e ott? Beleegyezett. Mi közben megismerkedtünk két lánnyal, akiket felvittünk a stúdióba. Kovalik dühöngött, mert az ő csaja nem volt hajlandó ott maradni, ellenben minket a reggel megérkező takarítónő ott talált meztelenül a stúdió kipárnázott padlóján. Mire felértem Pestre, a vezetőség már tudott az esetről, ezért habozás nélkül kirúgtak.

Ezután néhány évig vidéki lapoknál, majd eljött az idő, amikor külső munkatársként ismét a Magyar Rádiónál dolgozhattam. Tulajdonképpen ettől kezdve számítom magam riporternek. Ugyanis kénytelen voltam csak elfogadható, a megrendelő szerkesztőnek is tetsző riportokat, műsorokat csinálni, mert ha gyakran elutasítanak, sokkal kevesebbet kerestem volna.

Első önálló műsoroddal, a Táskarádióval robbantál be a köztudatba. Kortársaid szerint abban állt a sikere, hogy szakítottál a hagyományokkal, a fiatalok nyelvén szólaltál meg.

Nézd, én is fiatal voltam, a saját nyelvem volt. Mindig a természetes dolgokat szerettem, a Táskarádió is ettől lett felkapott. Egy stábbal dolgoztam, akik tudták, hogy felvétel közben sosem állunk le, csak ha valamiért én kérem ezt. Például, ha bekonferáltam egy zenét, de tévedésből mást tettek fel, akkor a hallgató is fültanúja lehetett annak a párbeszédnek, ahogy tisztázom a helyzetet a technikai helyiségben ülő munkatársaimmal. Ez volt az első olyan műsorom, amely kapcsán felfigyeltek arra, hogy valami mást csinálok, mint a megszokott.

Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)
Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)

Senkinek nem akartam megfelelni, sem a főnököknek, sem a hallgatóknak, csupán magamnak.

Ezért sem készítettem például politikai műsorokat, a feletteseim is pontosan tudták ugyanis, hogy az a hangnem, amit én képviselek, nem „illik” a politikai témákhoz.

Szó szerint fütyültél a potentát politikusokra.

Nyilván a Miért? című műsoromra célzol, amelyben mindenkit érdeklő témákban kérdeztem az illetékeseket. Például arról, miért lehet csupán háromévente külföldre utazni, vagy miért csak négy személyre vizsgáztatják a Moszkvicsokat. Ebben a műsorban az egymást követő anyagokat nem zenével, hanem a saját fütyörészgetésemmel választottam el. Mindenki pontosan értette, hogy ezzel azt akarom kifejezni: fütyülök az illetékesek mellébeszélő magyarázataira.

Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)
Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)

Honthy Hannával való furcsára sikerült találkozásod után határoztad el, hogy mély tartalmú interjúkat szeretnél készíteni.

Ez egy jó történet. A Fészekben volt egy törzsasztal, amelynek tagja voltam, és ahol egyszer megjelent Honthy, aki soha senkinek nem adott interjút. Én azonban ott, a fesztelen társalgás közepette megkértem, hogy nyilatkozzon nekem. Csodák csodájára megadta a telefonszámát, azzal a kísérőszöveggel, hogy: „Majd meglátjuk.” Ebből az lett, hogy meghívott ebédre. Még ma is emlékszem, pörkölt volt tarhonyával. Étkezés után szerettem volna elkezdeni a beszélgetést, de mielőtt megnyomhattam volna a magnón a felvételgombot, megkérdezte, hogy mennyit fizetünk neki ezért a nyilatkozatért. Akkoriban – és gondolom, ez manapság is így van – a Magyar Rádióban teljesen kizárt volt, hogy egy interjúalanynak, bárki is legyen, egy vasat is utaljanak. Mindennek tudatában azért megkérdeztem a művésznőt, hogy mégis mennyire gondol. Rávágta, hogy tízezer forintra. Leszédültem a székről. Az én akkori fizetésem 1700 forint volt. A magnót tehát nem kapcsoltam be, és pokolian sajnáltam, hogy mindannak, amit ezután elmondott, csak én voltam a fültanúja. Rólam szinte elfeledkezve ugyanis elkezdett mesélni az életéről, annak a legbizalmasabb, legintimebb részeit sem elhallgatva. Ott és tőle tudtam meg, hogy mindent egy gazdag férfinak köszönhet, aki őt 14 éves korában egy balett órán látta meg, majd ezután a szüleitől engedélyt kért, hogy magához vehesse a kislányukat. Azok beleegyeztek. Így hát a szeretője lett ennek az embernek, akinek – Honthy szavai szerint – a későbbiekben is mindent köszönhetett. Kezdve attól, hogyan kell egy társaságban viselkedni, egészen a pályafutása elindításáig. Mindezt úgy hálálta meg a már régen meghalt jótevőjének, hogy felkutatta a leszármazottait, akikből háromra rá is akadt, és azoknak rendszeresen, a feladó kilétét nem felfedve, egy bizonyos összeget küldött

Később ezt a nem rögzített beszélgetést követte a Kettesben című műsorod.

Ezek élő adások voltak, mindig az illető lakásáról közvetítve. Csak nagy ritkán kellett előre felvenni a műsort. Ez történt Szász Endre festőművész esetében is, aki akkoriban Kanadában élt. A vele való beszélgetés nagyon sikeres adás lett, olyannyira, hogy megismételték, amire addig nem volt példa. A rendkívül pozitív fogadtatásnak talán az volt az oka, hogy Szász annyira szabadon beszélt, hogy például az első szerelmét kis fekete zsidó lánynak nevezte. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban a zsidó szót nem illett kimondani a rádióban, maximum azt, hogy izraelita származású. Ennek az ismétlésnek az utolsó perceit az autómban hallgattam egy barátomhoz menve. Odaértem, leparkoltam, és a kocsiban ülve vártam meg a műsorom végét. Közben észrevettem, hogy egy nő két pasival a ház bejáratánál összehajolva egy kis táskarádiót hallgatnak. Rögtön tudtam, hogy a többi csatorna adásai miatt nem álltak volna le, így biztos voltam benne, hogy az én műsoromon csüngenek. Mikor elköszöntem a műsorban, kiszálltam az autóból, és elhaladtam mellettük. Láttam, hogy megrökönyödnek, mert nem értették, hogy kerültem egy másodperccel a műsor végét követően melléjük. Ráadásul annak a háznak a bejárati ajtaja üvegből készült, amelyről tudtam, hogy már nagy régen kitört, ezért nem kinyitottam, hanem átléptem a kaput, és eltűntem. Szerintem azok az emberek azóta is ott állnak, és nem értik, mi történt.

A Halló, itt vagyok! tíz évig ment, de előtte és utána is jó pár műsor fűződik a nevedhez. Mindent megcsináltál, amit szerettél volna?

Igen, de a Halló, itt vagyok! hisztérikus siker volt, aminek hosszú ideig magam sem értettem az okát. Aztán rájöttem: egyrészt a hallgatók megérezték, hogy én mindig azt mondom, amit gondolok, nem pedig azt, amit illene az adott helyzetben; másrészt volt ebben egyfajta kukkolási élmény is, bárki beleláthatott ugyanis egy másik ember életének akár intim részleteibe is.

Hogyan dolgoztad fel, hogy a hivatásod együtt jár a nyilvánossággal, azzal, hogy mindenhol felismernek?

Nagy szerencsém volt, mert olyan a természetem, hogy soha nem vártam el, hogy nagyobb parizert vágjanak le a boltban, vagy, hogy megismerjenek. Sokan mások szinte belebetegedtek abba, ha valahol nem jutnak az ismertségük révén előnyhöz. Én élveztem a sikert, de jól tudtam kezelni.

A képernyőn sokáig meg akartál felelni, a változást a Show-bálvány hozta el, amelynek ötletgazdái Sándor Pál és Gárdos Péter voltak.

A tévében hosszú ideig nem voltam jó. Ez nagyképű kijelentésnek hangzik, mert azt feltételezi, hogy később nagyon is jó lettem.

Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)
Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)

Kezdetben folyamatosan kontroll alatt tartottam magam, miközben természetes akartam lenni, még arra is figyeltem, hogyan tartom a kezem. A kilencvenes évek elején a Kávé habbal című tévéműsor volt az első, ahol vállaltam magam. De a legkedvesebb tévéműsorom a Show-bálvány volt. Vérbeli profikkal dolgoztam. Ha az adás előtt azt mondtam, szükségem lenne egy lila pöttyös lóra, akkor megszerezték, csak azért, hogy el tudjak mondani egy poént.

Milyen volt szakmailag megélni a közszolgálatiról a kereskedelmi médiára való váltást?

Minden olcsóbbá és igénytelenebbé vált, a munkatársaknak nem volt gyakorlatuk, rossz helyeken vettünk fel műsorokat, de mindez nem számított. A szakma nagyon leromlott, mondom ezt neked, aki itt ülsz velem szemben, és ugyanazzal foglalkozol, mint én. Nagyon más lett a világ. Ennek a generációnak a szakmai közegébe már nem tudnék beilleszkedni, arra, amit tudok, nincs is igény. Nem régen voltam egy rendezvényen, ahol odalépett hozzám az egyik bulvárlap munkatársa. Ha hiszed, ha nem, mindenféle előzetes beszélgetés nélkül annyit kért, mondjak valamit. Mondtam is: Pá. Itt tart a szakmánk. A nézőnek tényleg az kell, hogy dugjanak a Való Világban? Nem azt mondom, hogy Stravinsky-vonósnégyest kell sugározni főműsoridőben, de az sem jó irány, hogy a kereskedelmi csatornák közönségességben, igénytelenségben folyamatosan egymás alá mennek.

Jelenleg is több magazinnak készítesz interjúkat. Kedveled ezt a műfajt is?

Nagyon is.

Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)
Szilágyi János (Fotó: Valuska Gábor)

Sokan azt hiszik, interjút készíteni abból áll, hogy rögzítem a beszélgetést, majd leírom az elhangzottakat. De nem, egy interjút úgy kell megcsinálni, hogy olvasmányos legyen. Az élőbeszéd szó szerint leírva élvezhetetlen. Én ezért nagyon lassan írok meg egy interjút, hosszan spekulálok akár egy „de” és egy „azonban” kötőszó elhelyezésén is.

A közelmúltban, amikor Parti Nagy Lajostól megkérdeztem, mit jelent számára egy vele készült interjú, azt mondta, szereti, mert régen az írók olvasónaplókat írtak, de erre neki nincs ideje, az interjúkat viszont mindig megkapja, és gyakran szinte az egészet átírja egy piros ceruzával. Amikor én is átküldtem neki a már megírt beszélgetésünket, nemsokára felhívott, és csak annyit mondott: „Jánoskám, nem kellett elővennem a piros ceruzát!” Erre büszke voltam és vagyok.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/1. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Kémikus tematikus nap a Da Vinci TV-n!

8 órája

Szeptember 21-én szombaton délután a kémia varázsát hozza el a gyerekek számára a Da Vinci TV. Szó lesz mindenről, amit az anyagok változásaival foglalkozó természettudománnyal kapcsolatban tudni lehet.