Reklámfilmgyártóként váltak ismertté, olyan márkákkal és sztárokkal dolgoztak, mint a Coca-Cola, a Vodafone vagy a BMW, illetve Antonio Banderas, Isabella Rossellini és Henry Cavill. Míg a reklámfilmek a szakmai tanulást és a megélhetést, az Oscar-díjas Saul fia, a kerekesszékes thriller, a Tiszta szívvel és az HBO Aranyélet című sorozata a szerelmet jelentették számukra. A mozis nézőszámoknál ma is fontosabbnak tartják az alkotások érték- és időtállóságát. A Laokoon Filmgroup tulajdonosainak, Rajna Gábornak, Sipos Gábornak és Stalter Juditnak szenvedélyük a filmkészítés.

Jean-Luc Godard mondta egyszer, hogy a mozi a fény a sötétségben. Számotokra mit jelent a mozi?

Stalter Judit (SJ): Életforma. Mindhármunknak ez az életünk, szinte minden percben filmekkel foglalkozunk. Enyhe túlzással, amikor épp nem kitaláljuk és készítjük, akkor nézzük őket, vagy a barátainkkal beszélgetünk róluk.

Sipos Gábor (SG): Számomra a mozi az illúziót jelenti, a készítése pedig az illúziókeltést. Szenvedélyem történeteket mesélni.

Rajna Gábor (RG): Minden, ami kulturális értékkel bír, legyen az egy film, egy könyv, egy hangverseny vagy egy szép szobor, fényt jelent a sötétségben.

A mozinak kiemelten fontos a szerepe és a felelőssége. Ez az a kulturális műfaj, amelyik talán a legtöbb emberhez eljut. Ezért olyan filmekhez vonzódunk, amelyek rendszerint társadalmi szempontból fontos témákat vetnek fel, bízva abban, hogy a művészi megjelenítésen keresztül értékes üzeneteket juttathatunk el minél több emberhez.

Emlékeztek a mozival kapcsolatos első élményetekre?

SJ: Abban az utcában, ahol felnőttem, volt egy mozi. Kisiskolás koromban már rendszeres látogatója voltam, anyukámnak köszönhetően, akivel sokat jártunk moziba, párszor előfordult, hogy akár egyedül is beülhettem. Emlékszem, A kétéltű ember című fekete-fehér orosz filmen rettenetesen féltem. (Nevet.) Később a 100 éves a mozi című sorozat hatott rám erősen, amelyben Szabó István osztotta meg a gondolatait az adásba kerülő filmekről. Szüleim (Stalter György és Horváth M. Judit fotóművészek – a szerk.) leültettek a képernyő elé, miközben olyan dolgokról beszélgettek, mint az aranymetszés. Kezdetben azt hittem, ki fog hullani a hajam, ha még egyet végig kell ülnöm, aztán megértettem, miért rajonganak a filmekért.

Sipos Gábor, Rajna Gábor és Stalter Judit (Fotó: Pozsonyi Roland)
Sipos Gábor, Rajna Gábor és Stalter Judit (Fotó: Pozsonyi Roland)

SG: Filmforgatásokon nőttem fel. A családomban több producer is van, filmek között töltöttem a gyerekkoromat. Amikor Judit az említett moziban ült, én forgatásokon. (Nevet.) Azt hiszem, ha nem kapott volna el egészen fiatal koromban a filmek készítése iránti lelkesedés, ma egy teljesen átlagos filmszerető ember lennék. Egészen érdekes és izgalmas inspirációs forrás volt, ahogy apám (Sipos Áron – a szerk.) először csak mesélt egy-egy alkotás kapcsán a tervekről, aztán megszületett a forgatókönyv, amelyet újra és újra elolvasott, majd idővel elérkezett a forgatás, és izgalommal vártam én is a bemutató napját.

RG: Nem emelnék ki egyet sem, de életem talán legemlékezetesebb filmjeként a Saul fiát említhetem. Ritka, hogy az első vágás megtekintésekor megérezzem: valami egészen nagy hatású dolog született meg. De a többi filmünkre is ugyanilyen szívesen emlékszem.

Az általatok készített filmekben mindig benne van a filmművészetről, a világról alkotott elképzelésetek is?

SG: Esetenként három–öt évet is áldoznod kell egy filmre, ehhez nagyon kell szeretned. A cég életében volt olyan időszak, amikor sorra kerestek meg minket különböző tervekkel, amelyekről tudtuk, hogy anyagilag megérték volna, de nem éreztük, hogy képesek lennénk azonosulni velük. Ilyen szempontból mindhármunknak kicsi a tűrőképessége. Szerelembe kell esnünk.

SJ: Nem is tudom elképzelni másképpen.

Szerencsések vagyunk, mert azokban az alkotásokban, amelyeket saját produkcióinknak tartunk, mind nagyon hittünk az első mondattól kezdve az utolsó filmkockáig.

Ezért készítetek jellemzően szerzői filmet a nagyobb bevétellel kecsegtető közönségfilm helyett.

SG: A közönségfilmet úgy értelmezem, hogy egy film minél szélesebb közönséghez jusson el, határokon íveljen át, időben hosszú kifutású legyen. Nagyon jó, ha egy film rezgése sokáig tart, ma már nem csak a mozikban mért nézőszám a mérvadó. Egy film élettartama, minősége, és egyáltalán az érték- és időtállósága a legjobb mutatója annak, hogy mekkora közönséget ért el. Ilyen meghatározás mellett igenis közönségfilmeket is készítünk, sőt, szinte csak arra törekszünk. Egyébként dolgozunk olyan filmrendezőkkel, mint Nemes Jeles László és Till Attila, akik bár szerzői filmeket alkotnak, nagy közönséget képesek vonzani.

SJ: Hiszem, hogy egy jó ötletből készülhet olyan film, amely egyszerre szórakoztat és edukál. A Tiszta szívvel (Till Attila filmje – a szerk.) mára kultfilm lett, az amerikai Netflixen is meg lehet nézni, pedig a magyar mozikban nem volt kasszasiker, pedig a bemutatásának évében a második legnézettebb film volt. Most forgattunk le A legjobb dolgokon bőgni kell című filmünket Grosan Cristina rendezésében a Filmalap Inkubátor programjának keretein belül, amelyről már a bemutatása előtt azt érezzük, hogy széles közönséghez fog szólni.

RG: Több olyan produkciónk van, mint a 2013-ban bemutatott, Kovács Kristóf rendezésében készült Besence Open című dokumentumfilmünk, ahol évekkel a bemutató után is elérhető különböző internetes felületeken. A mai napig pörög a nézettségi számláló, és szakmai fórumokon is gyakran előkerül.

Sipos Gábor, Stalter Judit és Rajna Gábor (Fotó: Pozsonyi Roland)
Sipos Gábor, Stalter Judit és Rajna Gábor (Fotó: Pozsonyi Roland)

A Laokoon Filmgroup reklámfilmgyártóként vált ismertté, és jellemzően az olasz piacra készítettétek a reklámfilmeket.

SG: Rajna Gáborral mindketten olasz szakon végeztünk. Ő édesapámnál dolgozott gyártásvezetőként a 90-es évek végén, én pedig épp befejeztem a tanulmányaimat, és besegítettem neki.

1999 tájékán a pasaréti filmgyár menzáján kötöttünk egy „vérszerződést”, hogy egyszer megcsináljuk azt a saját filmgyártó céget, amelyről álmodtunk.

RG: Sipos Áronnal tíz évig dolgoztam olasz produkciókban. Tőle tanultam meg minden olyan szakmai és ízlésbeli finomságot, amitől úgy érzem, érzékenyebbekké váltam a témájukat és a megvalósításukat tekintve nem a legkönnyebbek közé tartozó filmek iránt.

SG: Végül 2002-ben megalapítottuk a Laokoont. Elsősorban olasz reklámfilmes bérmunkákra fókuszáltunk, de már akkor tudtuk, hogy történeteket szeretnénk feldolgozni, és filmterveket szeretnénk megvalósítani.

Akkoriban dübörgött a bérmunkában készült reklámfilmek iparága. Elsősorban a nagy árkülönbség, a magas szakmai színvonal és a gyönyörű Magyarország iránt volt nagy az érdeklődés. Az idő tájt Budapest és Prága mint forgatási helyszín folyamatos versenyt vívott, de a magyar főváros filmezési szempontból színesebb, és több alternatívát kínált. Azóta legalább kétszáz reklámot forgattunk. Elsősorban olasz, német és spanyol megrendelésre dolgozunk. A magyar reklámfilmes piacra kevésbé koncentráltunk, de a kezdetek óta folyamatosan készítünk itthonra is reklámokat, az utóbbi időben jellemzően külföldi rendezőkkel.

RG: A reklámfilmek a megélhetésen kívül a sokszínű, nemzetközi munkamódszerek megismerését biztosították. A mozifilmek pedig az alkotás örömét jelentették.

2003-ban forgattuk első saját gyártású munkánkat, a Határontúl című kisfilmet a Krétakör Színházzal együttműködésben. Schilling Árpád művével a Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában vettünk részt. Lényegében ezzel kezdődött a Laokoon filmes pályája.

2004-ben pedig már elkezdtük előkészíteni az első saját játékfilmünket is, a Boldog új életet Bogdán Árpáddal, amely a 2007-es Berlinálén debütált.

Judit, te operatőrnek készültél, és mondhatni, véletlenül lettél producer.

SJ: 2005 nyarán csatlakoztam a Gáborokhoz. Egy reklámfilm miatt hívtak ide két hétre. Ekkor az Inforg Stúdióban dolgoztam Muhi Andrásnál, de eljártam szabadúszóként kiegészíteni a fizetésem, tapasztalatot szerezni, tanulni és ismeretségeket kötni a reklámfilmes világban. Amikor letelt a két hét, a fiúk megkérdezték, mi lenne, ha nem mennék el soha többet. Először kicsit nevettünk ezen.

Sipos Gábor, Rajna Gábor és Stalter Judit (Fotó: Pozsonyi Roland)
Sipos Gábor, Rajna Gábor és Stalter Judit (Fotó: Pozsonyi Roland)

SG: Aztán sírtunk is picit, mert ez nem ment egyik napról a másikra. (Nevetnek.)

SJ: Egy-két évig még itt is és máshol is dolgoztam, de fokozatosan áthelyeződött a súlypont a Laokoonhoz. 2010-ben elmentem egy nemzetközi produceriskolába tanulni, illetve szakmai gyakorlatra Londonba, és amikor hazajöttem, a Gáborok felajánlották a társulás lehetőségét.

A filmipar inkább a férfiak irányította szakma. Jelent bármiféle kihívást a munka nőként?

SJ: Ez személyiség és hozzáállás kérdése is. Nem vagyok áldozat típus.

Sipos Gábor, Stalter Judit és Rajna Gábor (Fotó: Pozsonyi Roland)
Sipos Gábor, Stalter Judit és Rajna Gábor (Fotó: Pozsonyi Roland)

Egyedül az operatőri felvételin kérdezték meg, hogyan fogok nőként tizenöt világosítónak dirigálni. Most alkalmanként százhúsz emberrel is tudok együtt dolgozni egyszerre. Idealista, boldog gyermekkorom volt. Azt gondoltam, az emberek egyenlők, és mindenki a befektetett munka arányában kapja a jutalmát. Ebben a szemléletben fejlődtem a szakmában, ahol a ranglétra különböző fokait megjárva értem el oda, ahol most vagyok.

SG: A jelenség a filmiparban inkább jelen volt, mint a reklámfilmesben. Tíz-tizenöt éve sokkal kevesebb női munkatársam volt, mint manapság. Szerintem a szakmai alázat kioltja a nemi sztereotípiákat.

SJ: A mi generációnkban a fiatal producerek nagy része is nő. Nem véletlenül. Rettenetesen összetett, szerteágazó koncentrációt igényel, és ebben sokszor a nők jobbak.

SG: Ráadásul a produceri munkában nagy szélsőségek vannak. A Tiszta szívvel párhuzamosan készült a Saul fiával. Az Aranyélet utolsó évada alatt forgott a Napszállta. A filmes munkák mellett folyamatosak a reklámfilm-forgatások, és mindig jön egy újabb projekt. Állandó újratervezés van. Jelenleg Tillával és Nemes Jeles Lászlóval is több filmtervet fejlesztünk. Sőt, Tóth Barnával (a 2018-ban Oscar-díjra esélyes Susotázs című kisfilm rendezője – a szerk.) ugyancsak gondolkozunk egy filmtervben.

Milyen szempontokat vesztek figyelembe, amikor elkezdtek fejleszteni egy filmet?

SG: Két feltételünk van: egyrészt az, hogy tudjuk, ki fogja megnézni, másrészt képesek legyünk éveken át kitartóan szeretni.

Nem lehet ilyen sok időn át dolgozni egy filmen, amelyet nem érzünk, amellyel nem tudunk azonosulni, amely mögött a nézőket sem látjuk. Kell lennie benne valaminek, ami rabul ejt.

Korábban készítettünk egy közös filmprojektet Szabó Rékával és a Tünet Együttessel. Már az elején éreztem, hogy ez egy különös táncművészeti, szinte már képzőművészeti alkotás lesz mozgóképen. Tudtuk, hogy nem lesz közönségfilm a szó klasszikus értelmében. De éreztem, hogy nagyon szeretem, és valami újat készítünk, és az erre fogékony közönségnek üde színfolt lesz.

SJ: Igen, egy kísérleti, izgalmas, érték- és időtálló alkotás. Sok év múlva is elképesztő érdekes lesz. Teljesen megfelel a filozófiánknak.

Fontos, hogy egy filmtervet hogyan prezentáltok a döntéshozók előtt. Ebből a szempontból előnnyel indultok a reklámos tapasztalataitokkal.

SG: Sokat tanultunk a nemzetközi reklámmal foglalkozó partnereinktől, akik sokszor előttünk járnak reprezentációban. A reklámos világban a „csomagoláson” nagy hangsúly van, ezt a tudást kamatoztatjuk minden olyan anyagban, ami kikerül tőlünk, legyen az egy prezentáció, egy pályázat vagy csak egy levél.

SJ: A reklámfilmes munkáink révén is fejlődő vizuális érzékenységünk nagy segítség a filmek kommunikációs stratégiájának kialakításakor. Különösen azóta, amióta a globalizáció hatásaival, kialakult eszközeivel is számolnunk kell. Ez kihívás, de például az ebben felnövő generációnak már természetes. Az említett inkubátoros filmet (A legjobb dolgokon bőgni kell – a szerk.) egy tíz évvel fiatalabb korosztállyal készítettük, akik nagyon komolyan veszik a munkát.

Nehezebb ma hatással lenni az emberekre?

RG: Tartalomdömping van, a nézők napi vagy heti pár szabad órájáért folyik a harc, és ebben a játékfilmnek olyan ellenfelei vannak, mint az otthonunkból könnyen elérhető, egyre igényesebb filmsorozatok.

SG: Nehezebb ma kitűnni a sok csatornán ránk áramló tartalomból. Hatást elérni egy dolog, arra a figyelmet felhívni pedig egy másik. Például a social media erősen átalakította a filmek forgalmazását és a reklámozási stratégiákat is.

SJ: Más felelősségünk van filmkészítőként ebben az iszonyatosan gyorsan változó és ettől felszínesebb világban.

Lépést kell tartanunk, és ehhez kreatívnak, sokszor vakmerőnek és bevállalósnak kell lennünk.

Mennyire bánnak jól a magyar filmesek a klasszikus és a modern kommunikációs eszközökkel, mint amilyen a plakát és a közösségi média?

SG: A plakát, bár klasszikus eszközről beszélünk, digitálisan talán már fontosabb, mint kinyomtatva. A kommunikációs eszközök változnak, és legalább ennyire fontosak az előzetesek, a werkfilmek, a sajtókommunikáció, és ne feledkezzünk meg a rendezők személyes jelenlétéről sem. Erre mi producerekként nagy hangsúlyt fektetünk. Hiába fáradtak el a korábbi évek feszített munkájában, a film előkészítésében, forgatásában és az utómunkában, a bemutató napján frissnek kell lenniük.

Stalter Judit, Sipos Gábor és Rajna Gábor (Fotó: Pozsonyi Roland)
Stalter Judit, Sipos Gábor és Rajna Gábor (Fotó: Pozsonyi Roland)

Kívülről úgy tűnhet, hogy csak csillogás veszi körül az alkotókat, de egy héten minden egymást követő napon felhúzni ugyanazt a szmokingot vagy tűsarkú cipőt belülről igencsak más képet fest. Kőkemény munka. Mi azért vagyunk, hogy erre felkészítsük az alkotókat, és támogassuk a munkájukat.

SJ: Szellemileg, fizikailag és lelkileg is készen kell állni a megpróbáltatásokra, mert e nélkül nem megy. Gyakran felmerül bennünk a kérdés, egy-egy rendező vajon alkalmas lesz-e erre, mert ez is fontos része az elkészült film promóciójának, és aki nem igazán alkalmas rá, annak segítünk.

RG: A Saul fia talán a legjobb példa arra, hogy miképp lehet olyan plakátot csinálni, amely egyszerre titokzatos és figyelemfelkeltő.

Miképp lehet holokausztfilmet hirdetni a villamosmegállóban úgy, hogy felfigyeljenek rá, és kitűnjön a sok színes hirdetés közül. A plakát tervezőjével, Kenczler Marcival olyan plakátot szerettünk volna, amely üzen valamit, de nem árul el túl sokat. Érdekes húzás volt, hogy az 1944-ben játszódó film plakátjához szinte neonsárga betűket álmodott meg. Először tartottunk tőle, de nagyon bejött.

Ugyanaz a szenvedély jellemez benneteket, mint amivel elindultatok a szakmában?

SG: A szenvedély változatlan. A kihívások változnak.

RG: Vannak nehéz és vannak felemelő időszakok, de filmek nélkül nem tudom elképzelni az életemet.

SJ: Mindennap úgy ébredünk fel, örülünk annak, hogy filmekkel foglalkozhatunk. A lényeg, hogy mindig legyen valami új az étlapon, ami minket is inspirál.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/4. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Új filmeket támogat a Filmalap!

2019. október 16.

2019. október 15-én a Filmszakmai Döntőbizottság filmgyártási támogatást szavazott meg az Átjáróház és a Kék Pelikán, gyártás előkészítési támogatást az Utas és holdvilág, a Sömmi és a Nagykarácsony című filmterveknek.