Művház
Az ember, akit elvarázsolt a tradicionális kultúra
Tizenhat országban volt egyéni kiállítása, fotográfiái olyan nemzetközi magazinokban jelentek meg, mint a National Geographic, a Newsweek vagy a Forbes, miközben témái messze vannak a populáristól. A nemzetközi karrier soha nem vonzotta, mint mondja: a hagyományos kultúra érdekli. A Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter itthon él és alkot, de művészetét világszerte ismerik és elismerik.
Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy pályafutásod elején két dolog egészen komolyan meghatározta az életed: a nők…
(Felnevet.) Többé-kevésbé. A Nők Lapjához a gyűrűs menyasszonyom révén kerültem, akinek nagynénje, Kertész Magda a lap vezető újságírója volt.
…és a szerencse.
A szerencse meghatározó egy fotográfus életében. 1956-ban az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója voltam, és mivel kissé hangosabb voltam a kelleténél, a forradalmi bizottság tagjává választottak. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy később fegyelmivel kizárjanak. Rádiószerelő ipari tanuló lettem, pedig mindössze annyit tudtam a rádiókról, hogy hol kell be- és kikapcsolni őket. Később a fotótechnikában sem voltam soha nagy matador.
 |
| Korniss Péter: A tengerparton, 1963 © Korniss Péter |
Szerettem volna változtatni az életemen, és valahogy úgy voltam vele, hogy a fotográfiához be tudtam csatornázni a humán érdeklődésem. Ezért segédmunkára jelentkeztem a Fényképész Szövetkezethez. Éppen a felvételi iroda előcsarnokában ültem, amikor besétált a tízes számú telep vezetője, Vassányi Béla. Rám nézett, majd megkérdezte az elnöknőt, mi járatban vagyok náluk, és miután megtudta, kérte, hadd vigyen magával. Éjszakai idénymunkára vett fel. Iskolai csoportképeket kellett szárítanom. Amikor végeztem a feladataimmal, mindig megkértem a riportereket, hadd vigyem az állványaikat, a lámpáikat. Később áthelyeztek a Kálvin térre, ahol képeket kasíroztam. Előfordult, hogy egy átalakított mellékhelyiségben kellett dolgoznom, de mindig visszajártam az Andrássy út 38. szám alatti riportosztályra. Tetszett, hogy nem műteremben dolgoztak, hanem az élet sűrűjében, esküvőkön, temetéseken, de fotóztak kirakatot, enteriőröket és színházaknak is. Nagyon sokat tanultam a kollégáktól. Emlékszem, először szövetkezeti közgyűléseket és kirakatokat fotóztam, majd jött a Képes Sport.
Ahol külső munkatársként dolgoztál, és ahol egy számodra szerencsés véletlennek köszönhetően megismerkedtél a tánc világával.
A laphoz Szebenyi Gábor révén kerültem, akinek édesapja, Szebenyi Sándor szerkesztőként dolgozott az újságnál. Nem voltam jó a sportfotózásban, főleg, ha azokra a nagy nevekre gondolok, mint Hemző Károly, aki az Aranycsapatnak volt a fotósa. Nem is lelkesített annyira, mint később a tánc. A művészetek mindig nagyon vonzottak. Életem egyik döntő momentuma, amikor 1961-ben egy nap Vassányi Béla közölte velem, hogy mivel megbetegedtek a kollégák, nekem kell elkészítenem az Operaházban a Balettintézet végzős növendékei vizsgaelőadásának fotóit. Mondtam: „Béla bátyám! Azt sem tudom, mi az a balett.” Mire ő: „Ugyan, fiam! Sportot fényképezel, nem? Na látod! Ott is ugrálnak, itt is ugrálnak. Eredj, csináld meg!” (Nevet.)
Első nap szinte üres géppel távoztam. Végem volt… Másnap tartották a főpróbát, amelyen jelen volt az intézet igazgatója, Lőrinc György is, aki később az Opera balettigazgatója lett. Odamentem hozzá, és elmondtam, hogy ez az első táncfotózásom, nagyon fontos, hogy jól sikerüljön. Segített. Ahogy tette ezt Friedmann Endre is. Akkoriban még úgy fényképeztük a balettet, de a színházat is, hogy miután lement az első felvonás, a darab rendezője szólt, hogy a fotósok elkészíthetik a képeiket, majd beállította a szereplőket egy jelenetbe. Ezt követően mentek fel a fotósok az állványaikkal a színpadra, a segédek pedig vitték utánuk a főfényt és a csúcsfényt. Azt sem tudtam, melyik lábamra álljak az idegességtől, és akkor észrevettem, hogy összecsavarodtak a kábeleim. Elkezdtem bontogatni őket, és ekkor a nagynevű, engem nem is ismerő Friedmann odalépett hozzám, és azt mondta: „Nyugi! Nekik legalább olyan fontos, mint neked.” És hozzálátott saját kezűleg kibogozni a zsinórokat. Ilyen kollegiális viszonyok között dolgoztunk. Előfordult, hogy Keleti Éva mondta be nekem az expót. (Nevet.)
Második nap minden szükséges felvételt elkészítettem, a Fényszöv büszkén rendezett be egy kirakatot a képeimből, hiszen jó propaganda volt. A történet folytatása, hogy az év őszén Lőrinc György meghívott, hogy készítsem el az évfordulós könyvük felvételeit. Így kezdődött… Mesés történet, tiszta Hollywood. A tánc máig meghatározó az életemben. A feleségemet is a tánc révén ismertem meg.
 |
| Korniss Péter: Bihari Együttes, 1973 © Korniss Péter |
1961-től már a Nők Lapja munkatársaként sorra jelentek meg a táncfotóid, de leginkább a vidéki életet szeretted fotózni. Milyen volt a lapnál dolgozni?
Szinte napra pontosan harminc évet töltöttem a Nők Lapjánál. A próbariportra Galsai Pongráccal mentem, és 1991-ben, egy hétfői napon mondtam fel, miután kiderült, Fenyő János megvásárolta a lapot.
 |
| Korniss Péter: Kapára támaszkodó asszony, 1974 © Korniss Péter |
Mindannyian sok lehetőséget kaptunk Németi Iréntől, a lap csodálatos és rendkívül tisztességes főszerkesztőjétől, akinek az élete volt a Nők Lapja. Mindig azt mondta: „Gyerekek, ti ne törődjetek semmivel, nektek az az egyetlen feladatotok, hogy jó lapot csináljatok, a többi az én dolgom!” Olyan munkákat is publikálhattam, mint az 1982-ben három részben, fekete-fehérben megjelent projektem: A vendégmunkás.
 |
| Korniss Péter: Zuhany alatt, 1982 © Korniss Péter |
Főszereplőjét, Skarbit Andrást tíz éven át fotóztad. Ugyanígy hosszú éveken keresztül örökítetted meg a betlehemeseket vagy Boldizsár Marit is.
Mari nem téma nekem, ő a keresztlányom édesanyja, ahogy ő mondja: egy család vagyunk. Megismerkedésünk kezdetétől, 1971-től fényképeztem, de soha nem azzal a céllal, hogy a sorozatokból majd összeállítok egy anyagot, bár mintha kitaláltad volna a gondolataimat, mert egy ideje azon spekulálok, hogy talán kellene kezdenem valamit a Mariról készült képekkel.
 |
| Korniss Péter (Fotó: Valuska Gábor) |
Szeretem az embereket, nyitott és ragaszkodó vagyok, jól érzem magam, ha megszületik egy kapcsolat. |
Novák Ferenc „Tata” barátomat 1960 óta ismerem, akkor keresett meg, mert látta a Muzsika címlapján megjelenő táncfotómat. Azóta sem nagyon telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk. Ő volt az, aki 1967 novemberében elvitt az első széki utamra.
Ennek kapcsán mondtad egyszer, hogy amik a korunkban igazán mozgatnak téged, azok a kötődések, a közösségeken belüli összetartozás, az emberi kapcsolatok ereje. Vannak dolgok, mint például a technológia, amelyek pont ezek ellen dolgoznak.
A 2017-ben lezárult anyagom ezzel a helyzettel foglalkozik. A szereplői közül van olyan, aki már 1967-es sorozatomban is megjelent. Azt próbáltam érzékeltetni, hogy azok a széki asszonyok, akik ebben az erős közösségben élték fiatal éveiket, ma a világ változása miatt kénytelenek Budapesten dolgozni. Teszik ezt pusztán a megélhetésért, magányosan, miközben a családjuk csak kéthavonta látja őket, amikor hazaviszik a keresetüket. Vendégmunkások.
Nevezhetjük-e küldetésnek, hogy az embereket, a közösségeket közelebb hozod a nézőidhez?
Szék ekkor elzárt vidék volt. Szinte 19. századi látvány tárult elém, színeiben, autentikusságában, szokásaiban, viseletében, magatartásában, karaktereiben. Mindez a múltunk része. Az volt a dolgom, hogy megörökítsem.
Mindig is a hagyományos kultúra, a közösség izgatott. Vajon mit tud hozzátenni az emberek életéhez? Miben erősíti meg őket? Egyáltalán mire szolgál a hagyomány? Ugyanezekre a kérdésekre kerestem a válaszokat, amikor a világ távoli tájain kalandoztam. Az indiánokhoz például nem sikerült közel kerülnöm. Két hónapot töltöttem Dél-Jemenben, de jártam Dél-Amerikában, ahol Amazónia dzsungeleitől a misszionáriusokon át a hegyi kecsuákig számtalan élményben volt részem. Oroszországban rénszarvastenyésztő nomádokat látogattam meg a GEO magazin megbízásából.
 |
| Korniss Péter: Homokvihar, Jemen, 1980 © Korniss Péter |
A HarperCollins adta ki az A Day in the Life of… könyvsorozatot. Főleg amerikai, francia, kisebb számban angol, német és olasz fotográfusokat hívtak meg a közös munkára. Először 1991-ben, egyetlen kelet-európaiként hívtak meg. 1994-ben a Fülöp-szigetekre utaztunk, amikor egy jó barátom, Barry Lewis közölte, hogy mivel drágább az út, a kiadó kevesebb fotóst visz magával, így ő nem jön velünk. Nem értettem, hogy engem miért visznek. Erre ő: „Mint magyar, te vagy az egzotikus madár.” A fotózásokat mindig egy kutatás előzte meg, amelyben a szerkesztők felmérték, mire kíváncsiak az olvasók, majd aszerint osztották ki a feladatokat, hogy ki és miben a legjobb. Mindig hagyományos, vidéki témát kaptam. Amikor például Vietnámban voltam, a kambodzsai határ mellé küldtek egy Tay Ninh nevű városba, a kaodaizmus központjába. Mint kiderült, Graham Greene ír róla A csendes amerikaiban. Káprázatos színekben pompázó szerzetesek, sárkányok, templomok… Elképesztő világ. A miniszterelnök Hanoiban fogadta a visszaérkező fotósokat. A fogadáson sorra jöttek oda hozzám a kollégák, hogy gratuláljanak, én pedig már azt sem értettem, miért engem küldtek megörökíteni egy világot, amelyről azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. Az egyik szervezőhöz léptem oda, magyarázza meg, miért engem küldtek, mire azt válaszolta: „A munkával nem akartunk megbízni egy nagyképű amerikait vagy egy arrogáns franciát. Tudtuk, hogy te otthon vagy a hagyományos kultúrákban. Tudtuk, hogy te bejátszod magad…” Aki nálam tudatosabb és becsvágyóbb volt, igyekezett olyan témát kérni a kiadótól, amelyik magazinoknak eladhatóbb: börtönt, hadsereget, kormányt, kábítószert vagy prostituáltakat. Én egészen más világban nevelkedtem. Nem tudok mit kezdeni ezekkel a témákkal. Félreértés ne essék, nem erkölcsi kérdésről beszélek.
 |
| Korniss Péter: A Cao Dai templomában, Vietnám, 1994 © Korniss Péter |
Kortársaid szerint te vagy az a magyar fotográfus, aki noha itthon él és alkot, mégis világszerte ismerik. A nemzetközi karrier soha nem ambicionált?
Az ország azonban nem volt benne a nemzetközi vérkeringésben. Nekem sem jutott eszembe, hogy a fotográfia révén kitárulhat előttem a világ. A Nők Lapjánál nem volt egy olyan fotószakmai műhely sem, mint például a Népszabadságnál, ahol a fotórovat vezetője, Rédei Ferenc nagyon fontos nevelő tevékenységet folytatott. A nyugati munkákkal aztán eljött az idő, hogy meg kellett tanulnom rendesen fényképezni. Nagyon egyszerűen hangzik, de tényleg így volt. Csipkedtem is magam rendesen… A nagy ugrás a hetvenes években következett be, amikor kaptam egy ENSZ-díjat, aminek köszönhetően meghívtak Vancouverbe, majd a World Press Photo zsűritagja, illetve különböző amerikai egyetemek előadója lehettem, és nemzetközi magazinoknak dolgozhattam. De ha igazán nemzetközi karrierre vágysz, ahhoz kint kell élned.
 |
| Korniss Péter (Fotó: Valuska Gábor) |
Nézd, 82 éves múltam, 1967 óta parasztembereket fényképezek. Mit csináljak, ha engem ez érdekel? (Nevet.) Mindig tudtam, hogy ezzel nem leszek világsztár. Idén Kolozsváron és Rómában volt kiállításom, jövőre Szentpéterváron lesz. Hálás vagyok a Várfok Galériának, amiért az állandó művészköréhez tartozhatom, és amiért bevezettek a műtárgypiacra is. Eszem ágában sincs tehát panaszkodni.
Mennyire volt szakmai, illetve mennyire volt technikai kérdés, hogy a világod inkább fekete-fehér, mint színes?
Kezdetben egyáltalán nem szerettem színes filmre dolgozni. Idővel rá kellet jönnöm, hogy van olyan téma, amelynek az üzenete színesben adható át legjobban. A világ nagyon megváltozott. Amikor elhatároztam, hogy a széki asszonyokat újra elkezdem fényképezni, egy analóg gépet hívtam segítségül, de ebben a korban a digitális az adekvát technológiai megoldás. Nem fogok csak azért analógra fotózni, mert azzal esetleg jobban megfelelek egy magasabb esztétikai és fotótörténeti szempontnak. A lényeg a gondolati indíttatás. Ezek az asszonyok a hétköznap is hordott népviseletükben a hagyományos kultúra utolsó eleven képviselői.
 |
| Korniss Péter: Az aluljáróban, 2014 © Korniss Péter |
A digitális fotótechnológiáról egyébként nincs rossz véleményem. A NatGeo egyik szerkesztője mesélte egyszer, hogy néha felteszik neki a kérdést, miért nem maradt meg a lap a klasszikus, fekete-fehér formátumnál, mire azt szokta válaszolni: „Miért, ti fekete-fehér televíziót néztek?”
A fotográfiához érzelmi a hozzáállásod, te magad is érzelmes ember vagy, szeretsz kötődni. Mit adott számodra a fotográfia?
A fotográfia ugyanazt jelenti számomra, amit hat évtizede. Őszintén mondom: a megörökítés maga a csoda.
Művház
Quentin Tarantino mégsem filmkritikusról forgatja utolsó filmjét
A rendező meggondolta magát, és mégsem a The Movie Critic című produkció lesz a tizedik, utolsónak szánt mozifilmje.
A 61 éves, Oscar-díjas rendező-forgatókönyvíró tavaly a cannes-i filmfesztiválon beszélt a közönségnek arról, hogy utolsó nagyjátékfilmje, a The Movie Critic 1977-ben játszódik majd, és főhőse egy alig ismert filmkritikus lesz, aki egy pornómagazinnak ír filmekről – emlékeztetett a Variety.com hollywoodi filmes portál nyomán az MTI.
Az is felmerült, hogy Brad Pitt visszatérhet a produkcióban a Volt egyszer egy Hollywoodban megismert Cliff Boothra hasonlító karakterként, és a film, amelynek forgatását 2024-re tervezték, már 20 millió dolláros adótámogatást is kapott Kaliforniától.
Egyelőre nem lehet tudni, hogy miután félretette a mozikritikusos filmet, vajon milyen témát választ majd utolsónak beharangozott játékfilmjéhez
– írta a Variety.com.
Tarantino várhatóan tizedik filmje elkészítése után is folytatja a kreatív munkát. Korábban többször célzott rá, hogy minisorozatok és színdarabok rendezése is érdekli.
Művház
Tévéfilm készül a Ványa bácsiból
Televízió és stream szolgáltatásra készülő filmek gyártásának támogatásáról döntött a Nemzeti Filmintézet. A támogatott alkotások között szerepel Csehov egyik legismertebb darabjának tévéfilm feldolgozása kiváló szereposztással, valamint a magyar uralkodók és nemesek itthon kevésbé ismert lányainak élettörténetét bemutató izgalmas dokumentumfilm-sorozat.
A Nemzeti Filmintézet (NFI) 2020 januárja óta nyújt támogatást a televíziós és streaming bemutatásra készülő alkotásokra pályázati úton. A teljes magyar mozgóképszakma összehangolt tevékenységéért felelős szervezet elkötelezett abban, hogy a mozifilmek mellett tartalmas, kulturális értéket teremtő és a nézők számára különleges élményt nyújtó televíziós alkotások is készüljenek. A Televíziós Döntőbizottság ezúttal egy tévéfilm, egy rövidfilm és négy dokumentumfilm- és ismeretterjesztő-sorozat gyártásának szavazott meg támogatást – ismerteti közleményében a Nemzeti Filmintézet (NFI).
Csehov egyik legnépszerűbb színműve, a Ványa bácsi fekete komédiai elemeket sem nélkülöző szabad feldolgozása készül a Megafilm Service és az MTVA koprodukciójában, Helmeczy Dorottya és Kálomista Gábor producerek vezetésével.
A Fazakas Péter rendezésében készülő tévéfilm Somogyi György és Kun-Béres Anikó forgatókönyvéből készül, a forgatás nyáron kezdődik és a bemutatót januárra tervezik az alkotók. A főszerepekben Görög László, Szervét Tibor, Szabó Győző, Czakó Julianna, Molnár Piroska, Csarnóy Zsuzsanna, Bede-Fazekas Szabolcs és Martos Hanga lesz látható.
Mirhó címmel rendez rövidfilmet Vas Marianna, a nemzetközi DocNomads képzés diplomása.Az ígéretes alkotás középpontjában két gyermek áll, akik egyforró nyáron a nagymama kertjében megtapasztalják a vágyat, a félelmet és a leheletfinom elnyomást, ami akár még a közelséggel is összetéveszthető.
A magyar történelem kevéssé ismert női szereplőire irányítja a reflektorfényt a Magyar királylányok című dokumentumfilm-sorozat, amelynek főhősei a közismert uralkodók és nemesek lányai, akikről méltatlanul kevés szó esik a történelemkönyvekben. Európában, választott hazájukban ismertebbek, mint szülőföldjükön és ezen kíván változtatni alkotótársaival a sorozat rendezője, Borsody István, aki a fennmaradt csodák, legendák és bizonyítható történelmi tények alapján ismerteti meg a rendkívüli nőket a nézőkkel. Az epizódok főszereplői azok a nők, akik mind valamely európai uralkodóhoz, önálló régiót irányító főnemeshez mentek férjhez és személyiségük, élettörténetük méltó a filmes feldolgozásra.
A természetvédelem és a természethasznosítás megismertetése a célja az Ez elment vadászni címmel készülő hat részes sorozatnak, amelyet Kostya Bánk rendez. Az egyes epizódokban az alkotók modern eszközök és a legnépszerűbb kommunikációs csatornákon keresztül igyekeznek visszavezetni a nézőket valódi, természetközeli énjükhöz.
1956 a Vajdaságban címmel dokumentumfilmet készít Lavro Ferenc újvidéki származású rendező. A hiánypótló alkotás az 1956-os magyarországi események vajdasági magyarok identitására gyakorolt hatását vizsgálja, bemutatva a forradalom magyar menekültjeinek jugoszláviai fogadtatását.
300 éve kezdődött a magyarországi svábok története, az évforduló kapcsán ezt a kalandos történetet meséli el a kezdetektől napjainkig a most készülő dokumentumfilm. A 300 év…”de mit adtak nekünk a svábok?” című alkotás rendezője a Mi svábok mindig jó magyarok voltunk! és az Isten veled, hazánk! című filmeket is jegyző László Gábor.
Borítókép: illusztráció
Művház
Filmkoncerttel készül a magyar film napjára az Uránia
Április 30-án élőzenei kísérettel vetítenek két 1914-ben készült filmritkaságot, a Munkászubbony és a Dódi karrierje című filmeket.
Mindkettőt Bródy István rendezte, és mindkettőnek Zsitkovszky Béla, az Uránia első technikusa és mozigépésze volt az operatőre, aki arról híres, hogy ő fényképezte A tánczot, az első magyar filmalkotást – ismerteti az Uránia közleménye.
A február végén indult FILM/ZENE sorozatban több mint negyven vetítést, közönségtalálkozót, koncertet rendeztek az Urániában. Ennek a nagyszabású, a filmek hangi-zenei dimenzióját kutató eseménysorozatnak az április 30-i filmkoncert lesz a fináléja. Ezen az estén először vetítik nagy nyilvánosság előtt a néhány éve Amszterdamban felbukkant, majd idehaza a Filmarchívumban teljes körűen restaurált Munkászubbonyt. Bródy István filmje Hegedűs Gyula remeklő főszereplésével egy gyárigazgatóról szól, aki egyrészt munkásruhába öltözve beáll dolgozni a fizikai munkások közé, hogy fényt derítsen panaszaik jogosságára, másfelől nem várt szerelmi kalandba keveredik, aminek bonyodalmas következményei lesznek. Mindeközben csodálatos felvételeket láthatunk a korabeli Budapestről, utazhatunk a Ferencz Ferdinánd nevű dunai gőzösön, de rácsodálkozhatunk a Duna régi teherhajóira és a korabeli emberi karakterekre is. A felújítás során új kísérőzene is készült a filmhez – megtartva a némafilm-korszak mozizenéjének világát, de kortárs, jazzes hangzással, amit a zeneszerző, Káel Norbert zongoraművész ad elő ezen az alkalmon.
Az est másik némafilmje a Dódi karrierje szintén századelős karriertörténet, de immár könnyedebb hangnemben. Bohózatot látunk egy léha pesti fiatalemberről, aki hősiesen megvéd egy csinos lányt egy részeg ember tolakodásától. A dologból randevú, majd szerelem és házasság lesz, és a lány, illetve annak apja révén Dódi végül hihetetlen karriert csinál. A vetítéshez Szabó Ádám harmonikaművész-énekes, számos tehetségkutató sikeres szereplője, a Sztárban sztár hetedik évadának nyertese adja a harmonikakíséretet a rá jellemző virtuozitással. Érdekesség, hogy az est során látható két filmnek nemcsak a rendezője, de az operatőre is közös: Zsitkovszky Béla, az Uránia első technikusa és mozigépésze. Ő rögzítette egykor az épület tetőteraszán az első magyar filmalkotást, az egyperces jelenetek fűzéréből álló Tánczot, amelynek 1901-es premierje a magyar filmtörténet kezdete. Erre emlékezünk minden év április 30-án – idén egyebek mellett ezzel a két régi magyar mozidarabbal is. A vetítések előtt Ráduly György, a filmeket őrző és felújító Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum igazgatója mond bevezetőt – írják.
A filmtörténeti klasszikusok sorát felvonultató FILM/ZENE sorozat záróeseményéig további érdekességekkel készül még az Uránia. Április 24-én közönségtalálkozóra várják Forgács Péter médiaművészt, filmrendezőt, aki a Dusi és Jenő, valamint a Miss Universe 1929 – Lisl Goldarbeiter – A Szépség útja című különleges found footage filmjeit kíséri el a moziba – az előbbi zenéjét Szemző Tibor, az utóbbiét Melis László szerezte. További emlékezetes kortárs alkotások is műsorra kerülnek, köztük Mundruczó Kornél Johannája Tallér Zsófia zenéjével, Giuseppe Tornatore Ennio Morriconéról szóló dokumentumfilmje, Leos Carax Annatte című rendhagyó musicalje a Mael-fivérek zenéjével és – április 26-án – Alejandro González Inárritu Birdmanje, amely idén tízéves. A mexikói sztárrendező munkáját nemcsak a látszólag vágások nélküli kameravezetés és jelenetszervezés teszi bravúrossá, hanem az egyetlen dzsessz dobszólóra épülő zenei világ.
A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megvalósult FILM/ZENE sorozat teljes programja elérhető a www.urania-nf.hu weboldalon.