„Minden lemezborító egy történet” – vallja Díner Tamás, akit mindig erős érzelem fűzött a zenéhez. Közel kétszáz fotográfiája került valamely komoly- vagy könnyűzenei lemez borítójára. Turnéra kísérte a Skorpiót és a Piramist. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a dzsesszélet kiválóságain túl megörökítette a Rolling Stones koncertjeit is. Elevenítsük fel az 1970–80-as évek zenei világát, és benne egy fotós életét!

Képzeld, úgy meg voltam ijedve, amikor a napokban Szilágyi Áron kardvívó jött hozzám egy címlapfotózásra. Mégiscsak kétszeres olimpiai bajnok. Előtte egyszer fotóztam sportolót, Ónodi Henriettát a Nők Lapjába, de annak harminc éve. Emlékszem, előtte vásároltam Londonban egy objektív kiegészítőt, amellyel egész közel lehetett menni az alanyhoz. Mindig azt mondom, a fotográfus csak az egyik rész, a másik az alany. Együtt kell működnünk.

Mi teszi a jó fotográfiát?

Nagyon fontos, hogy a kép tessen annak, aki szemléli. A kiállítási képeim direkt ezt a célt szolgálják. Az első tihanyi kiállításomat még hirdették plakátokon, amelyeket csodáltak az emberek. Szerintem azért, mert egyetlen kilógó belű ember, levágott fejű asszony, zokogástól maszatos arcú árva gyerek sem volt rajtuk. Az akkori perjel, dr. Korzenszky Richárd amiatt érzett nyugalmat, mert egyetlen olyan hölgyet sem ábrázoltam, akinek ne tellett volna ruhára, csak olyan képeket készítettem, amelyek az ember lelkét megsimogatták. (Nevet.)

Érzelmileg szükséges hatással lennem az alanyokra, akiknek el kell hinniük, hogy a szívem-lelkem kiadom, hogy jó kép szülessen. Egy kis szakértelem nem árt, de közel sem olyan fontos, mint az érzelmi légkör megteremtése. Azt hiszem, jól tudom kifejezni, hogy milyennek tartok valakit.

Egyszer Sebestyén Mártát fotóztam egy amerikai zenei magazinnak. A válóperéről érkezett a műterembe, szomorú és letört volt. Tudtam, hogy két fia várja haza, így először megkértem, hogy gondoljon a kisebbikre, mire elomlott rajta a boldogság, majd mikor ismét rosszra fordult a hangulata, megkértem, hogy gondoljon a nagyobbik fiára. Működött. (Nevet.)

Az analóg időkben lettél fényképész. Hogyan hatott rád a digitalizáció?

Iszonyú nehezen viseltem, ellenálltam. Mi az, hogy ne a legendás Kodachrome-ra fényképezzek? Olyan csodálatos filmek voltak, amelyeket, ha megfelelően hívtak elő, valami eszményi alkotás született. Ma már alig van hely, ahol analóg nyersanyagról hívnának elő, de könnyű hibázni, ahogy a digitális eszközök esetében is. Egy időben enteriőröket fotóztam egy lakberendezési magazinnak. Olyan embereket ismerhettem meg, mint Bethlen Farkas, aki Nógrád megyében, egy hegy tetején, egy gerendákból épült, hihetetlenül szép házban lakott, vagy gróf Almásy Antal, aki az angol beteg (Almásy László – a szerk.) oldalági leszármazottja. Hozzá például kétszer kellett elmennem, hogy a megfelelő felvételeket készíthessem el.

Díner Tamás: Ella Fitzgerald © Díner Tamás
Díner Tamás: Ella Fitzgerald © Díner Tamás

Barátodnak, Ráth Lászlónak segítettél világosítani, amikor megérezted a szakma szépségét.

Scampi szólt, hogy lemegy fotózni Bajtala János koncertjére a Metró Klubba, és ha van kedvem, tartsam a vakut. Úgy vélte, csak a hülyék világítanak a gép mellől, így kitalálta, hogy a vakut mint reflektort használjuk. Ott álltam a hosszú zsinór végén, amikor azt éreztem, valami történik velem. A képeket aztán bevittük a Magyar Rádióba, ahol elragadtatva nézték őket, majd szóltak, hogy Budapesten éppen dzsesszhetet rendeznek, szükség lenne fotósra. Előtte mindössze egy képet készítettem: az apai nagymamámat, Ómamát fotóztam le egy hirdetőoszlop előtt.

Azt, hogy a fotográfia egy olyan út számomra, amelyen el lehet indulni, egy másik alkalommal éreztem meg. Grabócz Miklós volt a Magyar Rádió népzenei szerkesztője. Azt vette a fejébe, hogy az összes létező népzenészt egybegyűjti Nyíregyházán. Ekkor született meg a száztagú cigányzenekar gondolata. A pályaudvarról reggel hatkor indult egy különvonat, igen ám, de Scampi nem volt hajlandó korán felkelni, és közölte, menjek egyedül, ha szeretnék. Nem kellett kétszer mondania. Gondolhatod, a hetvenes évek elejét írtuk, kinéztem vagy 15 évesnek, a vonat meg tele volt elegáns zenészekkel, akik valamiért imádtak. A fotóim megjelentek a Rádió Újságban, alatta a nevemmel. Aztán lassan belekeveredtem mindenfélébe, aminek köze volt a muzsikához.

Kamerád előtt megelevenedett Kocsis Zoltán, Kurtág György, Vukán György vagy éppen Ella Fitzgerald, Oscar Peterson és Ray Charles is.

Egyszer leküldtek a 11-es számú stúdióba, hogy fotózzam le azt, akit ott találok. Fentről jött a fény, az illető lehajtott fejjel ült, kínlódtam. Az illetőnek hihetetlenül erős kisugárzása volt, az a típusú ember, akiről rögtön meg lehet érezni, hogy valaki. Utólag tudtam meg, hogy Kurtág Györgyöt fotóztam. Még egy ilyen élményem volt, amikor egyszer kórházban feküdtem, és bejött a kórterembe egy magas, vékony úr, valami elképesztő kabátban. Az orvos beadott neki egy injekciót, majd közölte, hogy egy ideig nem szabad felkelnie. Unatkoztam, így leültem az ágya szélére, beszélgetünk egy keveset, majd kimentem megtudakolni, ki a szobatársam. Azt gondoltam, minimum egy Pallavicini, egy Esterházy vagy egy Festetics. Egyik sem talált. Széchenyi Pál volt, a nagy Széchenyi egyenes ági leszármazottja. Később a Vígszínház előtt találkoztam vele, megszólított: „Tamáskám, igyunk meg egy konyakot!” A meghatódástól földbe gyökerezett a lábam, de akkor még nem ittam semmilyen szeszes italt, így visszautasítottam. Hozzáteszem, aztán még negyven évig nem ittam alkoholt, ami nagy veszteség… (Nevet.)

Díner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)
Díner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)

Fotósként jó, ha valaki rendelkezik azon képességgel, hogy ráérez az alanyainak fajsúlyosságára.

Koltai Lajosnak vagy Baricz Katinak olyan a személyisége, hogy nem lehet elmenni mellette. Latinovitsé mellett sem lehetett. Féltem is tőle, erős kritikával élő ember volt, aki rögtön elzavarta azt, aki nem tetszett neki. Ezért sokan nem szerették, rossz véleményt fogalmaztak meg róla, pedig micsoda hihetetlen ember volt, tényleg ő volt a színészkirály.

Díner Tamás: Baricz Kati © Díner Tamás
Díner Tamás: Baricz Kati © Díner Tamás

A zenéhez mindig erős érzelem fűzött. Vélhetően apámtól örököltem, aki még az esküvőmön is zongorázott. Mint említettem, a Magyar Rádió fotóst keresett a korszak híres dzsesszkoncertjeire. Na nehogy azt hidd, hogy a rádiónak volt arra pénze, hogy kifizessen olyan neveket, mint amilyeneket említettél. Legfeljebb egy ebédre lett volna elég a díjazásra szánt összeg, de azért nem jött volna el Mr. Acker Bilk (dzsesszklarinétos – a szerk.), aki a legdrágább volt mind közül, pedig nem ő volt a legnagyobb név. Willis Conover (dzsesszproducer, a Voice of America műsorvezetője – a szerk.) intézte el, hogy a művészek már a beutazásuk előtt megkapják a honoráriumukat.

A világ óriásai látogattak el hozzánk, hogy fellazítsák a bebetonozott szocreált, amelyben éltünk, és sikerült nekik. Azóta sem hiszem el, hogy például Ray Charles volt a kamerám előtt. Aztán jöttek a rockkoncertek, amelyek az én kis puha lelkemben igen mély nyomot hagytak.

Díner Tamás: Ray Charles © Díner Tamás
Díner Tamás: Ray Charles © Díner Tamás

És miközben sorozatban csináltam a fotográfiákat, már viszonylag korán azon elmélkedtem, milyen jó lenne lemezborítókat készíteni. Négy keserű évig vártam a lehetőségre. Közben minden koncert után rohantam a Tükörhöz, a Film, Színház, Muzsikához vagy az Ország-Világhoz, hogy eladjam a képeim, amelyekért úgy 280 forintot kaptam. Egy lemezborítóval egy teljes havi fizetést is meg lehetett keresni. Aztán sikerült eljutnom odáig, hogy egy alkalommal Frenreisz Károly a fülemnél fogva vitt be a lemezgyárba, hogy bemutasson az illetékeseknek. Ragaszkodott hozzá, hogy én készítsem a következő borítójukat, noha nem voltam erre kijelölt fotográfus. Szimpatikus lehettem, felküldtek a képző- és iparművészeti lektorátushoz, hogy eldöntsék, alkalmas vagyok-e a feladatra. Ott megnézték a jazz fotóim, amiket korrektnek találtak.

Díner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)
Díner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)

Az első rockzenei lemezborítót a Skorpiónak készítetted, de emlékezetesek a Zorán, Kern András és Cseh Tamás lemezeihez készült felvételeid is.

Igen, de készítettem komolyzenei borítókat is, az elsőt Bálint Máriának, illetve irodalmiakat is, először a Kalákának. Utóbbi kapcsán a mai napig a sírógörcs kerülget. Verőcére utaztunk a zenekarral, a megérkezésünk után azt vettem észre, hogy a hangszereiket egy kupacba rendezik. Nagyon megtetszett a kompozíció, a fény is pont jó szögben esett rájuk, de mire kicsit variáltam, a nap már elment, és csak egy sarkot világít meg.

Kern András lemeze © Díner Tamás
Kern András lemeze © Díner Tamás

Az életem egyszerre volt lélekmelegítő és őrületes. Minden reggel az Elizélt palotába (az Országos Rendező Iroda Vörösmarty téri székháza – a szerk.) mentem, amelynek a büféjében állandóan zajlott az élet. Ott találkoztam Fodor Ákossal is, aki idővel a legjobb barátom lett. Aztán lementünk az Aero presszóba, ahol ott ült például Pilinszky, Cseh Tamás és Bereményi Géza. Az estéket rendszerint Révbíró Tamásékkal vagy Kemény Györgyékkel töltöttem.

Turnéra kísértem a Skorpiót és a Piramist, majd Révész Sanyi révén eljuthattam életem első Rolling Stones-koncertjére Zágrábba, ahol az első három szám alatt fotózhattam Mick Jaggert. Megsúgom, hogy utána is kattintgattam, ami a koncert védelmét biztosító Hell’s Angelsnek igencsak nem tetszett…

Díner Tamás: Mick Jagger © Díner Tamás
Díner Tamás: Mick Jagger © Díner Tamás

Mi volt az elsődleges feladatod: egy lemez művészi értékét előtérbe helyezni vagy a kereskedelmi szempontoknak megfelelni?

Először is jó ízlésre volt szükség, és arra, hogy meg tudjam valósítani azt, amit a művész megálmodott.

Persze a lemezgyárnak is el kellett fogadnia az anyagot, hiszen a borító reklámeszköz, egy „csomagolás”, és mint ilyennek vonzónak kellett lennie. A lemezborítón látszódni kell.

Volt olyan zenész, akinek bár örökre rajongója maradtam, nagyon nehezen lehetett vele együttműködni, nem engedte, hogy az eredeti elképzelésem valósítsam meg. Ne áruljunk zsákbamacskát, Zoránról beszélek, akit az első önálló lemezére fotóztam. Azt találtam ki, hogy egy nagyon közeli képet készítek. A Volt egyszer egy vadnyugat azon jelenete inspirált, amelyben a főszereplő szájharmonikázik, mialatt folyamatosan közeledik felé a kamera, amely a szemén állapodik meg, egy másik szereplő pedig a pisztolya csövével megfog egy legyet. Zorkó abban az időben pont úgy nézett ki, mint a fiatal Alain Delon, mégsem engedett.

Jellemzően egy szakmai zsűri döntötte el, mely képek és mennyiért lehetnek rajta a lemezborítókon. Egy Csík Gusztávról készült felvételemet túl sötétnek találták. Persze dzsesszfotó volt. Aztán egy héttel később ismét bevittem, és éppen Hemző Károly ült a zsűriben, aki dicsérettel és dupla honoráriummal engedélyezte, hogy lemezre kerüljön.

Díner Tamás: Oscar Peterson © Díner Tamás
Díner Tamás: Oscar Peterson © Díner Tamás

Gyerekkorodban éveket töltöttél vidéken, majd Pesten, több évet internátusban. Milyen motivációk határozták meg az életed?

Három-négy éves koromban minden mackót megoperáltam, a szüleim azt gondolták, ha felnövök, sebészorvos leszek, de nem nőttem fel. Nyolcadikban már író és színművész szerettem volna lenni. Író azért, mert Szomory Dezső és Molnár Ferenc életstílusa roppant vonzó volt számomra, viszont nem voltam tehetséges. A ballagásra kapott tarisznyámban tréfásan beleírtak egy szereposztást, én voltam Bánk bán, Melinda pedig Bara Margit. Aztán elküldtek pályaválasztási tanácsadásra, ahol azt mondták: megpróbálhatok mindent, ami humán, de semmit, ami reál. Ugyan a fényképészet technikai része reál, de a tartalma humán. Édesapám ekkor az optikusoknál dolgozott könyvelőként, úgy gondolta, látszerésznek ad, és majd ő vigyáz rám, ahogy addig az intézet óvott. A szüleim elváltak, az intézeti létet büntetésként éltem meg, anélkül, hogy bűnt követtem volna el. Apám is internátusi gyerek volt, de ő jól érezte magát. Zenthe Ferenccel járt egy osztályba, akit akkor még Rameshofernek hívtak. Egyszer egy társaságban voltunk, és nem bírtam megállni, hogy ne szólítsam meg. Hasaltam, azt mondtam neki, hogy apám szerint ő nagyon jó latinos volt, erre megszólalt a Tenkes kapitánya, hogy ki az én apám. Mondom: „Díner Géza.” Erre ő: „Érdekes, fiatal korában nem volt hazudós.” (Nevet.)

Díner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)
Díner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)

Az optikusi szakmát kis szívem minden melegével utáltam. 18 évesen hagytam ott, részben a mostohaapám, részben Pest miatt lementem Szántódra londinernek. Többet életemben nem nyúltam szemüveghez, csak akkor, amikor már nekem is kellett. Egy nap az egyik vendég egy tűzpiros Porschéval érkezett meg a szálloda elé, amely annyira „felzaklatta” az addigi portást, hogy a vendég útlevelével és autójával azonnal disszidált. Én kerültem a helyére. Anyám cseppet sem örült. Azt, hogy portás, úgy tudta kimondani, mint Erdélyi Mici, amikor a férje a háború előtt még huszárkapitány volt, utána pedig a Gellért Szálló portása. Ebből a keresetemből vásároltam meg az első fényképezőgépem.

Visszatérve Budapestre, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem fotólaborjában kaptam állást. Két hétig komolyan dolgoztam, majd betegállományba mentem. Pedig ebben az időszakban még létezett a „kmk”, azaz a közveszélyes munkakerülés intézménye. Anyám igen féltett, hogy egyszer elvisznek a rendőrök. Én nem aggódtam.

Ez idő tájt érkezett hazánkba az első színes bőrű karnagy, Dean Dixon. Lefotóztam, a képem megjelent a Rádió Újságban, ami hárommillió emberhez jutott el, hihetetlen ismertséget hozott.

A főszerkesztő, Lévai Béla egyszer elküldött a Zeneakadémiára Házy Erzsébet és Simándy József dalestjére. Egyszer csak kettőjük között állapodott meg a reflektor, megtetszett a kompozíció, kattintottam. Lévai meg azt mondta, jó kép, csak az a hiba ne lenne benne középen. Erre én: „Főnök, az nem hiba, hanem a dög.” Erre ő: „Ja, értem, akkor legyen ez a címlap.” (Nevet.) Jó buli volt a rádióban dolgozni.

Ráth Lászlón túl erősen hatott rád Pete Turner és Szipál Márton művészete is.

Fortélyokat csak Scampitól lestem el, illetve a festőművész papájától, akinek az első kiállításom anyagát is megmutattam. Pete Turner képeit egy újságban láttam meg, a drámaiságuk és a színek telítettsége azonnal megfogott. Szipál Marcival Los Angelesben ismerkedtem meg. Egész nap kalandozott, jobbnál jobb csajokkal vette körül magát. Sok híresség is bejáratos volt a műterembe. Emlékszem, a nyolcvanas évek nagy filmszenzációja volt a Flashdance, ami rám is erősen hatott. Ott ültem náluk, amikor besétált egy átlagos kinézetű lány, átvette a képeit, majd elment. Marci fia, Péter megszólalt, hogy tudom-e ki volt az illető. Mondtam, nem. Kiderült, Jennifer Beals volt, a film ikonikus főszerelője. El sem akartam hinni. Amikor először beléptem a stúdiójukba, majd elájultam, a falakon valódi Pete Turner-képek voltak. Ő maga is járt hozzájuk. Marcinak az volt a módszere, hogy miután lefotózta az alanyt, szinte teljesen letörölte a képet, egyedül a szemeket és az arckontúrt hagyta meg, majd aprólékos munkával visszafestette az elemeket. A retusálás magasiskoláját művelte.

Te nem nyúlsz bele a képbe.

A fényekkel játszom, igyekszem azokat úgy beállítani, hogy elkészülhessen a tökéletes kép. A fotóstúdiómban nap mint nap olyan fantasztikus emberek állnak a kamerám elé, mint Szilágyi Áron. A zenészekkel egy húron pendültem, szerettem őket, még azokat is, akiket nem igazán lehetett, de nem vagyok sportolóalkat, így nagy kérdőjel volt bennem, vajon azzal mit kezdek, aki most készül a harmadik olimpiai aranyérmének megszerzésére. Szerencsére már a fotózás első perceiben egymásra hangolódtunk. Mindegyik fotózás sok-sok kellemes és inspiráló pillanatot tartogat számomra is. Ezek a pillanatok tartanak fiatalon.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/4. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.