A pillanat megragadásának művésze, bár magát nemes egyszerűséggel csak fotóriporternek tartja, képein a magyar kulturális élet öt évtizedének meghatározó alakjai elevenednek meg. Keleti Éva a múlt század második felének tanúja, aki szerint egy fotográfia legfontosabb célja, hogy érzelmeket váltson ki nézőiből. Az Alkotni születtünk interjúsorozat negyedik része.

Hogyan reagál, amikor a magyar fotográfia nagyasszonyaként aposztrofálják?

Rendkívül dühödten. (Nevet.) Mi az, hogy nagyasszony? Mondjon egy szinonimát! Kikérem magamnak, ha ezzel a koromra utalnak; ha pedig annyira kimagasló szakembernek tartanak, mondják egyszerűen azt, hogy kiváló. Meglehetősen sok tehetséges magyar fotóst ismerek, köztük nőket is. Ugyan miért lennék nagyasszony? Negyven-ötven év is eltelik, mire már csak a képeim fognak beszélni, akkor fog kiderülni, mennyire jelentős munkát végeztem.

Különösen rímel ez arra a korábbi kijelentésére, miszerint egész életében azért dolgozott, hogy emléket állítson azoknak, akiket lefényképezett.

Egészen tragikus érzés fog el, amikor azzal szembesülök, hogy különösen a fiatalabb generáció mennyire nem emlékszik Ruttkai Évára, Latinovits Zoltánra vagy akár a fiatalságom meghatározó színészeire, például Tolnay Klárira. Ha csak annyit értem el, hogy néhányukat megőriztem az utókornak, érdemes volt élni.

Keleti Éva: Timár József színművész a Nemzeti Színházban, 1959 © Keleti Éva
Keleti Éva: Timár József színművész a Nemzeti Színházban, 1959 © Keleti Éva

Több olyan ikonikus képet készített, amelyet kezdetben nem tartott jónak, ilyen az 1959-ben Tímár Józsefről készült felvétel, illetve az Extázis című 1974-es alkotás. Meg lehet határozni a jó fotográfia ismérveit?

Az biztos, hogy képlettel nem lehet leírni, nem olyan, mint a Pitagorasz-tétel. Persze vannak a fotós kisagyában idővel automatikussá váló alapszabályok, de ezeket át kell lépni, és szükséges azokat a felvételeket is elkészíteni, amelyek ezeknek az alapszabályoknak ellentmondanak.

Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)
Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)

Felfogásom szerint a művészetben egyébként sincs szabály. A fotográfia művészet, legalább tőlem fogadják el ezt a kijelentést, még akkor is, ha mostanában erősödő tendencia, hogy szeretnék kipenderíteni a művészetek közül.

Mi a fontosabb: a szerző személye vagy az eszköz?

Egyértelműen az alkotó, aki megragadja a pillanatot. Egy festmény értékét sem növeli a festő ecsetjének típusa. A fotográfia megértésének, hatásának alapelve, hogy valamilyen érzelmet fejezzen ki. Ha magához elér az, amit az adott képpel el akartam mondani, az egy jó kép. Ha képes az eredeti szándékhoz hasonló érzelmeket kiváltani, az már egy nagyon jó kép. Nem szabad skatulyázni. Az is teljesen mindegy, hogy az alkotó profi-e vagy amatőr, a lényeg, hogy hatással legyen a nézőre.

Keleti Éva: Extázis, 1974 © Keleti Éva
Keleti Éva: Extázis, 1974 © Keleti Éva

Elmondása szerint öt-hat olyan képet készített, amelyre büszke.

Tudja, a büszkeségnek is vannak fokozatai. (Nevet.) De természetesen össze tudom számolni a számomra is meghatározó alkotásokat, amelyeket többnyire az esemény vagy a szituáció tett emlékezetessé. Az említett két fotót közéjük sorolom, de a jelentőségük csak mások által derült ki számomra, én magam nem hittem, hogy jól sikerültek. Különösen kedves még Darvas Iván szamaragolós képe. 1957 februárjában engem, az akkor még taknyos lányt hívott fel, hogy örökítsem meg, mert nem lehet tudni, mi vár rá. Azóta tudjuk, hogy a forradalom leverése után hosszú hónapokat töltött börtönben. Nagy kedvencem az 1974-es Levegőben, amelyen egy spiccelő balerina kivételével minden lány a levegőben van, ami számomra a földtől való elrugaszkodás lehetetlenségét szimbolizálja. Illetve idesorolom Ferenczi Krisztina portréját is. Tragikus sorsú színésznő volt, orvosi műhiba miatt haltak meg az ikergyermekei, majd nem sokkal később férjét, Tímár Bélát agydaganattal diagnosztizálták. Itt maradt egyedül, és elhatározta, oknyomozó újságíró lesz. Több könyvben írta meg a rendszerváltás utáni politikai elit viselt dolgait, amiért B-listára került, a cipője mellett élt. Ő is hosszú szenvedés után halt meg.

Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)
Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)

Minden, ami egy kép mögött van, növeli az értékét. Sokszor mondják rám, hogy nagy mesélő vagyok. Az emberek látnak egy képet, amiről eldöntik, tetszik-e nekik, vagy sem, de ha ismerik a hátterét, a mögöttes mondanivalót vagy azt, hogy egy adott ponton miért avatkoztam be az életbe, az különösen jó dolog.

A technikát könyvből el lehet sajátítani, de a pillanat, a személyiség megragadását honnan lehet megtanulni?

Látja, ez furcsa dolog. Azt szoktam mondani: egy fotós nem robbanhat be valakinek az életébe. Fontos, hogy legyen bevezetés, tárgyalás és befejezés, mint azt az irodalmi művekben megszoktuk. Rendelkezni kell valamilyen szintű kapcsolatteremtő képességgel, érdeklődni kell a lencse előtt lévő személy iránt, egyfajta pszichiáterként tudni kell megnyitni a lelkeket.

Egy idei munkám arról szól, hogy csupa olyan embert keresek fel, aki valamiért emlékezetes az életemben, és akiről adott esetben ötven éve készítettem egy felvételt. Tudja, milyen jó érzés, hogy amikor felveszik a telefont, ott tudom velük folytatni, ahol sok éve abbahagytuk?! Felhívtam például Törőcsik Marit, voltam Velemben. Nem szeretek önmagamról ilyen formában beszélni, de ez az, amit egy ember az élete munkájával kiérdemel.

Mit jelent önnek a kreativitás?

Az életemet. Ha csak arra gondolok, ahogy reggelente tükörtojást készítek, és eldöntöm, hogyan helyezem a tányérra, egyben vagy szétvágva, az is egy kreatív folyamat eredménye, ami nélkül nem lehet élni.

Mi az első emléke a kreativitással kapcsolatban?

A gyerekkoromat egy igen nehéz időszakban, a negyvenes években éltem, ritkán jutottam játékhoz, pedig mindig nagy vágyam volt, hogy kapjak egy igazi teddy beart. Anyukámnak volt egy műszőrme bundája, én meg nagy kreatívan fogtam, nekiestem egy ollóval, és készítettem magamnak egy úgynevezett mackót. Az eset következményeit nem mesélném el. (Nevet.)

Keleti Éva: Darvas Iván, 1957 © Keleti Éva
Keleti Éva: Darvas Iván, 1957 © Keleti Éva

Induljunk el egy időutazásra a szakmai életének jelentős pillanatait megidézve! Az MTI fotóriportereként kezdte, ahol az élet minden területét fotózta.

Szépíthetünk a dolgon, de ma is fotóriporter vagyok, fotóművésznek soha nem nevezem magam. A szakmának minden területén dolgoztam, ami tudást elsajátítottam, ennek az esszenciája. De szerencse is kellett hozzá.

1956 után megváltozott a világ. Ekkor kezdett el színházi képeket készíteni, majd hamarosan olyan világnagyságok álltak a lencséje elé, mint Yves Montand vagy Orson Welles.

Kezdetben nem érintett meg a színház világa, különösen azért, mert a férjemnek, Mátray Mihálynak köszönhetően, aki filmrendező és operatőr volt, rengeteg olyan embert ismertem, aki muszájból csinálta. Aztán elérkezett a pillanat, amikor el kellett döntenem, ráteszem-e az egész életemet a szakmára. 1957-et írtunk, amikor elkészült az a bizonyos Tímár-kép, majd a Darvas Iván-sorozat, és egyszerűen elkezdtem jól érezni magam a közegben. Sorra jöttek a gondolataim a színházi fotografálással összefüggésben. Bizonyos dolgok emiatt kimaradtak az életemből. Fotóriporterként nem tudtam 11 órára kimenni a repülőtérre, hogy megörökítsem, ahogy Kádár János elutazik, mert 12 órától a Nemzeti Színház próbáján kellett részt vennem.

Nevéhez fűződik a színházi fotózás megújítása. Mi volt Keleti Éva előtt, és miben hozott újat?

A színházi életben korábban kizárólag idealisztikus, beállított, a közönséget bevonzó propagandaképek készültek, amelyek köszönőviszonyban sem voltak a valósággal. 16–17 DIN-es filmre dolgoztunk, érzékeny még nem is létezett.

Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)
Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)

Idővel kitaláltam, hogy elkezdem írni a színdarabok végszavait, így pontosan tudni fogom, melyek a fontos pillanatok, már csak a megfelelő szögeket kellett megtalálnom. A felvonás végén elsőként megcsináltam a színház által kért reklámfotókat, ezt követően pedig azokat, amelyeket én szerettem volna. A színészek már kezdettől jól fogadták. Érezték, képes vagyok megragadni a lényeget.

Ezzel paralel elindult a technikai fejlődés, már rendelkeztünk 21, sőt 23 DIN-es filmmel is. A színházi vezetők viszont nem hittek a színház drámai erejében, idővel látták csak be, hogy az ilyen típusú képeknek nagyobb a hatásuk. A színház egyszerre tudott gonosz és hálás is lenni. Sokat számított, hogy törődtem a színészekkel, akik közül sokakat jól ismertem, tudtam, mit fognak kihozni egy-egy jelenetből. De egyúttal törődtem az epizodistákkal is, noha mindenki a nagy bölényekre utazott. Én úgy voltam vele, lehet, hogy Szatmári Gizikének mindössze három mondat jutott, de adott esetben többet produkált, mint a vezető színész az egész előadás folyamán.

Keleti Éva: Levegőben, 1974 © Keleti Éva
Keleti Éva: Levegőben, 1974 © Keleti Éva

Hogyan festené le az akkori magyar színjátszás világát?

Két emlék sejlik fel. Bessenyei Feri a hatvanadik születésnapját nálunk ünnepelte, ott ült a cserépkályha mellett, dobálta le magáról a cipőit, és egyre csak azt kiabálta a férjemnek: „Bérlet leszek, Misikém, meglátod! Bérlet leszek hamarosan!” (Nevet.) Egy másik alkalommal este tíz órakor szólalt meg a csengőnk, Latinovits érkezett hozzánk. Anyukám halálra rémült, meg volt győződve, hogy szétveri a házat. De nem így történt. Hajnalig beszélgettünk, aztán ahogy jött, elment. Mindig nyitva volt az ajtónk, előadás után bárki feljöhetett, hogy beszélgessünk egy nagyot. Néhányukkal, köztük Béres Ilonával, Pécsi Ildikóval vagy Gálffi Lászlóval igaz barátok lettünk.

Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)
Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)

Visszagondolva, soha nem vettem elő a fényképezőgépet, nem éltem vissza a szituációval. Része voltam a színházi világnak, de nem tartoztam senkihez. A fotografálást egy feladatnak fogtam fel, amelyet néha az ismeretség még meg is nehezített. Ha valamelyik színésszel egy este együtt szórakoztunk a Casanova bárban, másnap képes voltam úgy megörökíteni, mint egy idegent. Barátságot nem lehet fotografálni, mert akkor valahol elvész az igazság, az őszinteség.

A kihívásokon, amelyek fotósként nap mint nap megtalálták, hogyan emelkedett felül?

Olyan nem volt, hogy egy felvétel ne sikerült volna, a fotós annál jóval rafináltabb. (Nevet.) Szakmai mélypontjaim sem voltak. Semmit nem éltem meg tragédiaként, azt sem, hogy kezdetben nagyon nem szerettem a színházi fotózást. Azt gondoltam, abbahagyom, és másba fogok. Az egyetemet is abbahagytam a szigorlatok után. Mindez az egyéniségemből fakad, ha lépnem kell, lépek, nem lelkizem.

Az MTI-t is így hagytam ott egy hosszú indiai látogatás után, amikor is azt hittem, itthon nagyon várnak, majd a hazaérkezést követően a rovatvezető közölte, nem kíváncsi arra, mit csináltam kint, mert sokat kellett helyettem dolgozni, beszéljünk hétfőn. Ez pénteken történt. Az összeomlásom kellős közepén szólalt meg a telefon, Kalmár György hívott azzal a hírrel, hogy indul az Új Tükör, kérdezte, nincs-e kedvem képszerkesztőként velük dolgozni. Azonnal rávágtam, hogy megyek. Letettem a telefont, a férjem megkérdezte, hova megyünk. Mondtam neki, te sehova, én megyek.

Keleti Éva: Ferenczi Krisztina, 1982 © Keleti Éva
Keleti Éva: Ferenczi Krisztina, 1982 © Keleti Éva

Az Új Tükör után fél évig a Színházi Élet munkatársa volt. Röviddel ezután tette le a gépet.

1989 decemberében szűnt meg az Új Tükör, azzal az indokkal, hogy nem elég népszerű, mivel csak 140 ezer olvasója és 80 ezer előfizetője van. Úgy éreztem, vége a világnak. Nem tudtam elképzelni, hogy ne tartozzam valahova. Egy kis csapattal megcsináltuk az új Színházi Életet, de a lap tulajdonosa háromnegyed év után közölte, nincs pénz. Ezzel egy időben találkoztam Szebeni Andrással, akit Havas Henrik hívott, hogy alapítsanak együtt egy hírügynökséget, de Szebeni éppen a Playboynak dogozott, nem fért bele neki. Engem viszont érdekelt a dolog. Sok külföldi kapcsolatom volt, felhívtam néhány barátom, hogy tanácsot kérjek, akik aztán segítettek, hogy elinduljon a második életem az Europress-szel, amelyet – miután már csak tanácsadóként vagyok jelen – a családom visz tovább.

Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg újra kamera mögé állt.

Az életemben nemrégen volt egy törés, meghalt a férjem. Sokat ültem a betegágya mellett, de sajnos nem nagyon tudtunk érintkezni, a mobiltelefonom viszont mindig mellettem volt, el akartam tölteni az időt, így elkezdtem a készülékkel fotografálni. Lelkileg sokáig nem voltam jó állapotban, nem is gondoltam a visszatérésre, a közelmúltban jutottam el odáig, hogy újra érdekel a fényképezés. Mivel mások jónak találták a felvételeket, és ez óriási örömet okozott, idővel rá kellett jönnöm, hogy a varázslat nem érhet véget. Így indult el a harmadik életem.

Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)
Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor)

Még egy digitális felszerelést is vásároltam. Noha 88 éves vagyok, ismernem kell a digitális technikát, amit jogomban áll utálni. (Nevet.) Annak idején Hollenzer Béla (fotóriporter – a szerk.) elővett egy lúdecsetet, betette vörösvérlúgsóba, és azzal rajzolt felhőket a negatívra mindössze három perc alatt. Ma ugyanez akár öt órát is igényelhet. A különbség csak annyi, hogy noha a vörösvérlúgsó egy vegyszer, mégis igazibb, mint a Photoshop.

Mit adott ön számára a hivatása?

Sokszor elgondolkodom, mi történt volna, ha nem hagyom ott az egyetemet, vagy ha emigrálok 1956-ban. Talán nem találkozom a férjemmel, nem születik hét dédunokám. A döntés meghozatalának pillanatában nem vagyunk tisztában a következményekkel. Sokszor megkérdezik tőlem, volt-e valami, amit megbántam. Ha előre látom a jövőt, akkor is ezt a szakmát választottam volna. Nem bánok semmit. Érzésem szerint mindig azt cselekedtem, amit kellett. Ez volt az életem. És ez ma is.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.