A fotó kordokumentum, ha jól sikerül, önálló életre kel. Ha mögé lehet látni sorsokat, emberi történeteket, akkor van rá esély, hogy még többé váljon: művészeti alkotássá. A szakmában úgy tartják, a jó standfotós olyan, mint a jó riporter, csak a valóság érdekli. De talán ennél is fontosabb, hogy képes legyen megörökíteni azokat a filmes pillanatokat, amelyek a moziban észrevétlenek maradnak. B. Müller Magda és Szilágyi Lenke a magyar film legjobb korszakainak krónikásai.

Elképzelésem szerint standfotósként vagy nagyon szeretitek a filmeket, vagy nagyon nem.

B. Müller Magda (BMM): Előbb estem szerelembe a filmekkel, mint a fotográfiával. Férjem, Bauer György film- és fotóesztéta volt, állandóan moziban ültünk. A mai napig imádom a filmeket.

Szilágyi Lenke (SZL): Fiatalkoromban sok filmklub működött, amelyekben akár az egész filmtörténetet végig lehetett nézni. A filmek iránti szeretet megmaradt, idővel csak a kedvelt műfajok sorrendje változott. Ma inkább a krimik kötnek le.

Emlékeztek az első fotóra, amit készítettetek?

SZL: Apukámat fényképeztem le a debreceni Déri Múzeum előtt az ő FED–2-esével. Négyéves voltam ekkor.

BMM: Gimnazistakoromban tornász voltam, ami adott egy ritmust, éreztem a mozdulatokat. Megláttam két fekete kutyát a fehér hóban, ahogy összedugják az orrukat, és a fényben a szőrük mintha szikrát vetett volna. A férjem kezéből kikaptam a Flexaretjét, azt sem tudtam, hol kell exponálni, megmutatta, és már nyomtam is le a gombot.

Lenke, téged mindig is az ember érdekelt, Magda, te pedig kezdetben féltél tőlük.

SZL: Számomra egy fotó akkor értékes igazán, ha ember szerepel rajta. Az általános iskolában rajzoltam, nyolcadikban már fotószakkörbe is jártam. Apukámnak volt egy fényképezőgépe, azzal fotóztam a barátokat, az osztálykirándulásokat. A rajzhoz nem voltam elég tehetséges, a fotózásban viszont tetszett, hogy nem minden vonalat nekem kell megrajzolnom. (Nevet.) Felvettek a Kisképzőbe. Ebben az időben a barátaim már folyamatosan hívtak, hogy fotózzam a lakásszínházi előadásaikat. Ezekből a képeimből jelent meg később néhány a Mozgó Világban, aminek köszönhetően felfigyelt rám Kincses Károly, aki elhívott a Magyar Színházi Intézetbe. Az első filmes munkámat Grunwalsky Feritől kaptam. Ez volt a Falfúró. Demeter Miki volt a film hivatalos fotósa, mellette tanonckodtam.

Gáspár Sándor és Hidvégi Levente kaszkadőr a Roncsfilmben (1992) (Fotó: Szilágyi Lenke)
Gáspár Sándor és Hidvégi Levente kaszkadőr a Roncsfilmben (1992) (Fotó: Szilágyi Lenke)

BMM: A középiskolában újságíró szerettem volna lenni, majd rendező vagy operatőr, de nem vettek fel a Színművészetire. Később már a saját képeimmel jelentkeztem standfotósnak a filmgyárba, ahol ekkor már olyan nagy nevek dolgoztak, mint Inkey Alice vagy Markovics Ferenc. Ekkor még csak fákat fotóztam. A természetben tanultam meg komponálni. Úgy gondoltam, sértő egy embert úgy lefényképezni, hogy nem tud róla, ha pedig szólok neki, pózolni kezd.

SZL: Vagy elküld a fenébe. (Nevet.)

BMM: Domokos Sándortól tanultam meg a standfotózás alapjait, aki éppen az Utazás a koponyám körül című filmre készült, amikor lebetegedett, így engem küldött maga helyett. Rögtön a mély vízbe dobott, a tét pedig az állásom volt. A film rendezője Révész György, az operatőre Illés György volt. A főszereplője pedig Latinovits Zoltán. Mindenki félt tőle, senki nem tudta, mitől fog dührohamot kapni. Abban biztos voltam, hogy ha mástól nem, tőlem biztosan. Minden reggel remegő gyomorral a rettenetesen hangos Pentaxom kíséretében mentem a forgatásra. Az egyik fontos jelentben Latinovitsnak sírnia kellett, de tudtam, hogy a próbán nem fog. Reszketve álltam Illés Papi mellett, aki figyelmeztetett, ha belekattintok a felvételbe, Latinovits éktelen haragra fog gerjedni. És egyszer csak megjelent egy könnycsepp a szeme sarkában. Persze hogy belelőttem a felvételbe. Sohasem felejtem el, Latinovits megállt, rám nézett, majd azt mondta: „Maga pont olyan bolond, mint amilyen én vagyok.” Hazarohantam, hogy előhívjam a képet. Másnap a gyönyörűen laborált méteres nagyításomat magam előtt pajzsként tartva mertem csak belépni a forgatásra. Latinovits észrevett, behívott magához, és megkérdezte, hogy ugye nem mindennap fogom megismételni a mutatványom.

A Latinovitsról, a síró bohócról készült képem lett az egyik legismertebb fotóm, nagy bátorság kellett az elkészítéséhez, de volt bennem merészség, ez a mentalitás végigkísért az egész pályámon. Mindig belelőttem a legszebb snittekbe, idővel tudták is rólam. Sok ember haragudott meg rám emiatt.

Latinovits Zoltán az Utazás a koponyám körül (1970) című filmben (Fotó: B. Müller Magda)
Latinovits Zoltán az Utazás a koponyám körül (1970) című filmben (Fotó: B. Müller Magda)

Latinovits az őrülteket szerette. Engem is megszeretett. Mindig azt mondta: „Na, őrültke! Hozza a képeket!” A Szindbádban is együtt dolgoztunk. Azt a filmet maga volt a csoda fotózni. Gyönyörű nők, csodálatos helyszínek, Huszárik, Sára és Latinovits. Nem kellett több. A Régi idők fociját is nagyon szerettem. A film mondanivalójához méltón igazi csapatot alkotott a stáb. Fotósként a Szindbád mellett talán ezt a filmet tudtam a legjobban megcsinálni.

SZL: Én elsősorban a szereplők közötti viszonyt nézem, azt, hogy mit árul el a tekintet, a testbeszéd.

A standfotónak a viszony alakulásának csúcspillanatait kell megragadnia.

BMM: Ha egy jelenetben valaki például sírt, már előre tudták, hogy a felvételt meg kell ismételni, mert B. Müller nem bír majd magával. A könnyek csillogása nagyon látványos, és a fotónak látványosnak kell lennie, ha nem az, megette a fene. Legalább ennyire szerettem megörökíteni a mozgásokat, például az ugrásokat.

Mitől lesz egy standfotó művészi fotó?

SZL: Maga a fotográfia nem művészet, de vannak művészi értékkel bíró fotók. Ma az a trend, hogy az a művészi fotó, ami azzal a szándékkal készül.

BMM: Ha egy standfotó mögött nincs többlettartalom, akkor az csupán egy standfotó, ha mögé lehet látni sorsokat, drámákat, emberi történeteket, akkor van rá esély, hogy művészet legyen. Szerintem ha egy fénykép önálló életre kel, az már azt jelenti, hogy több, mint egy jó fotó. Ezért is rendeztem majd minden filmből, amelyben dolgoztam, kiállítást belföldön és külföldön, Berlinben és Prágában is. Életem legszebb kiállítása talán a Filmgyári capriccio volt. A filmgyárban leállt egy amerikai produkció, Sándor Pali rohant hozzám, hogy szabad az egyik műterem, azonnal rakjam ki a fotóimat. Egy éjjel és egy nap négyszáz képem került ki a hatalmas IV-es műteremben. A megnyitón minden alkotó a saját képe elé állt. Palika is ott állt a saját hatalmas portréja alatt. Törekvésem volt, hogy elismerjék a standfotót, mert bizony a fényképészszakma nem ismerte el, még a színházi fotót is többre tartották.

SZL: Igen, valahogy a szakma úgy van vele, hogy a standfotósoknak minden adott, bevilágítanak nekik, készen kapják az enteriőrt, a színészeket, és csak le kell fotózniuk a készt. Csak éppen nem könnyű azokat a később ikonikussá váló képeket megtalálni, amelyek egy képbe sűrítik bele mindazt, amiről szó van.

B. Müller Magda (Fotó: Soós Bertalan)
B. Müller Magda (Fotó: Soós Bertalan)

Minden filmnek megvan a saját színe?

BMM: Ha nem is az egész filmre vonatkozóan, de meg lehet állapítani olyan színt, amely uralja a film hangulatát. Például a Mephisto vörös, a Redl ezredes kék, a Hanussen zöld. A Régi idők focijának fotóit barnítva készítettem el, nem is lehetett volna más színű, gondoljunk csak Minarik Ede köpenyére.

SZL: Kék szín nélkül nem lehetne skandináv filmet elképzelni, ahogy a CSI: A helyszínelők is ilyen árnyalatú, de ugyanígy a városoknak is megvannak a saját színeik. Kalifornia narancssárga, New York szürkés-barna.

Mennyire szükséges a standfotósnak olyan felvételeket készítenie, amilyeneket az operatőr megálmodott?

SZL: A jelenetfotó, az jelenetfotó. A legjobb helyen mindig a kamera áll, így fotósként már csak a második legjobb helyen dolgozhatunk, de törekednünk kell arra, hogy valami hasonlót jelenítsünk meg, mint amit az operatőr lát. A fotós és az operatőr között sajátos viszony alakul ki, Hajdu Szabolcs Macerás ügyek című filmjébe például Erdély Mátyás hívott, mert ismerte a munkáimat.

Török-Illyés Orsolya a Macerás ügyek (2000) című filmben (Fotó: Szilágyi Lenke)
Török-Illyés Orsolya a Macerás ügyek (2000) című filmben (Fotó: Szilágyi Lenke)

BMM: Minden operatőrnek megvolt a vizuális világa, nem lehetett megelégedni az egyforma képek készítésével. Ragályi Elemér vagy Koltai Lajos mindig megmutatták a musztert, ami megkönnyítette a munkám. Könnyű volt velük, néhány rendezővel meg nehéz. Sándor Pált kenyérre lehetett kenni, ha eltaláltam az ízlését. Igaz, ha nem, kirúgott a forgatásról. Mindennap meg kellett mutatni neki a képeket.

SZL: Nekem egyszer leordította a fejem, de azért azt hozzátette, hogy a képeim jók. (Nevet.)

BMM: Szabó István a forgatási napok előtt félórás előadásokat tartott arról, mit szeretne viszontlátni a fotóimon. Olyannyira, hogy egyszer jelenet közben kiverte a kezemből a fényképezőgépem, mert szerinte rossz helyről készültem kattintani. Mint egy focikapus ugrottam a gépem után… (Nevet.) Sára Sándort többször lelöktem a fahrtról. Mit tehettem volna? Megindult alattunk a kocsi, ő figyelmetlen volt, én meg kihasználtam a lehetőséget, a helyére ültem, és fotóztam. Mindig csak annyit mondott: „Na, Magduska!”

Nehéz eset voltál, egy időben csak úgy hívtak, B. Malőr.

BMM: Ha el akartam készíteni egy képet, nem volt mese, ha kellett, repült a rendező, az operatőr. Mindenkinek vége volt. A férjem már a pályám elején megértette velem, hogy a fotó akkor jó, ha valódi. Igen ám, de a magyar színész a próbán, amelyen több lehetőségem lett volna fotózni, nem játszotta el minden energiáját. A német színész más, Klaus Maria Brandauer háromszor is eljátszotta egymás után ugyanazt a jelenetet, ugyanazzal a lendülettel. Őt erre képezték ki.

Cserébe megtanítottad káromkodni.

BMM: Rettenetesen untam, hogy mindig ugyanazzal az egy német szóval fejezte ki a nemtetszését. Mikor kiderült, hogy azért, mert nem ismer más illetlen szót, felajánlottam neki, hogy megtanítom magyarul káromkodni. Keszthelyen ebédeltünk a stábbal, amikor Brandauer megkérdezte, hogyan tudná jól kifejezni, mennyire ínyére voltak a fogások. Mondtam neki valami cifrát, ő meg hangosan továbbadta a pincérnek. Szabó Pista rám nézett, és közölte, hogy meg fog fojtani. Mondom, miért engem, nem én mondtam. (Nevet.) Brandauer a stábból egyedül velem tudott németül beszélgetni, a többiek inkább angolosok voltak, ezért mindig a közelemben ült. Jóba lettünk. Amikor a Mephisto egyik emblematikus jelentét vették fel, Szabó előre figyelmeztetett, hogy nem fotózhatom Brandauert a jelenet közben. Biztos, ami biztos, kizártak a forgatásról. Miután felvették, Brandauer kért tőlem öt perc pihenőt, és nekem egyedül újra eljátszotta a jelenetet abban a csodálatos vörös köpenyében.

Klaus Maria Brandauer a Mephisto (1981) című filmben (Fotó: B. Müller Magda)
Klaus Maria Brandauer a Mephisto (1981) című filmben (Fotó: B. Müller Magda)

SZL: Minden színész más. Van, aki barátságos, és van, aki egyáltalán nem kommunikál. Andorai Péterrel vagy Gáspár Sándorral jóban voltam. Amikor Kern Andrással másodszor találkoztam, magáztam, mire megkért, hogy tegezzem, hisz ismerjük egymást. Úgy gondolok magamra, mint egy jelentéktelen figurára a forgatásokon.

Andorai Péter A Nap utcai fiúkban (2007) (Fotó: Szilágyi Lenke)
Andorai Péter A Nap utcai fiúkban (2007) (Fotó: Szilágyi Lenke)

BMM: Butaság! Te csinálod a film reklámját, ami nagy dolog. Az én koromban még ezek a fotók adták el a filmet. Újságokban, magazinokban jelentek meg a képeink, a fotók tették sztárrá a színészeket és az alkotókat.

A színészek bizalmához a fotókon keresztül vezetett az út. Psota Irén egy kiállításomon a legszebb képét vette le a falról, mert nem tetszett neki. Hatalmas szemekkel állt a felvételen, a keze imádkozó pózban volt. A fiúkkal könnyebb volt, velük különösen jóban voltam, ők sokkal hiúbbak, mint a nők. Latinovitsnak majdnem a fejére borítottam egy tükröt, amikor a Szindbádhoz készítettük a műtermi felvételeket. Másnap látta, hogy volt értelme, mert megszületett egy jó fotó.

Amikor a színész és a fotós kapcsolatáról beszélek, mindig eszembe jut Brassai és Picasso kapcsolata. Brassai fotózta Picasso szobrait, és bizony, eléggé esetlen figura volt, mindig levert valamit, de Picasso mindig elnézően mosolygott. Tudta, hogy a gyönyörű fotóknak ára van.

Latinovits Zoltán a Szindbád (1971) című film műtermi felvételén (Fotó: B. Müller Magda)
Latinovits Zoltán a Szindbád (1971) című film műtermi felvételén (Fotó: B. Müller Magda)

SZL: Magdával ellentétben én minden forgatáson megpróbálok láthatatlan lenni, vagy legalábbis elbújni a szemek elől. Ritkán teszek szóvá valamit, és jellemzően akkor sem sikerül kiharcolnom, amit szeretnék. Figyelni kell. Állandóan résen kell lenni. Emlékszem, Tarr Bélával forgattam, és beleexponáltam az egyik első felvételébe, amiről tudtam, hogy úgysem azt fogják használni, de persze ezt nem lett volna szabad. Megharagudott, de végül csak azokat a képeim használták. A rendezőknek sok egyéb dolguk van a forgatásokon, mint a fotósokra figyelni, de rendezője válogatja. Szomjas Györgyöt kevésbé foglalkoztatták a fotók, ez inkább Grunwalsky Feri dolga volt, Török Ferit viszont nagyon érdekelték. Jancsó Miklós időnként érdeklődött felőlük.

BMM: Majdnem mindenkivel dolgoztam, kivéve Jancsót, pedig de szerettem volna.

SZL: Jancsó mindig anekdotázott a forgatásokon. Egy alkalommal az egész stábon röhögőhullám söpört végig. A felesége, Csákány Zsuzsa egyszer csak ijedten szólt rá, hogy azonnal hagyja abba, mert halálra fogja nevetni magát. A forgatás legtöbbször buli. A fotózás magányos tevékenység, olykor jó érezni, hogy tartozol valahova.

Jancsó Miklós a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999) című filmjének forgatásán (Fotó: Szilágyi Lenke)
Jancsó Miklós a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999) című filmjének forgatásán (Fotó: Szilágyi Lenke)

Hogyan látjátok a standfotó helyzetét?

BMM: Nincs utánpótlás. Minek is lenne szükség standfotósra, ha digitálisan szedik ki a képeket a filmekből. Ráadásul egészen kisméretű képeket jelentetnek meg mindenhol.

SZL: Ma már mindenki fényképezik. Sokan azt gondolják, bárki képes elkészíteni a filmképeket, ezért rábízzák a barátokra, akik adott esetben egy telefonnal érkeznek a helyszínre. De mobiltelefonnal készült standfotót nem fognak kifüggeszteni a Corvin Mozi bejárata fölé, ami az én képeimmel már megtörtént, legutóbb az Akik maradtak fotóját láthatták az arra járók.

BMM: A generációm szívét-lelkét beleadta a munkába. Úgy érzem, annak a kornak vége, soha nem tér majd vissza.

SZL: Az egész világ megváltozott. Régen sokkal nagyobb hangsúly volt a személyes találkozásokon, az életünk sokkal személyesebb terekben zajlott, mint manapság. Gondoljunk bele, hogy ma már sokan a filmeket is a telefonjukon nézik, vagy az interneten. A generációk médiafogyasztása között sincs feltétlenül átjárás.

Egy időben mindketten elfordítottátok a figyelmeteket a standfotóról. A filmgyár védett közege helyett a riportfotózás olykor veszélyes terepére merészkedtetek.

BMM: A rendszerváltás kihagyhatatlan esemény volt, de azt nem tudtam, milyen veszélyes kimenni a tömegek közé, néha majdnem ölre mentek velem, volt, hogy majdnem megvertek. Idegen házakba jártam be fotózni…

SZL: Ma már ezt sem lehetne megcsinálni. Engem is folyton meg akarnak verni. Telefonnal azt tehetsz, amit akarsz, de az emberek megijednek, ha meglátnak nálad egy fényképezőgépet. A képeimről sokan azt mondják, gyakran abszurdak.

Szilágyi Lenke (Fotó: Soós Bertalan)
Szilágyi Lenke (Fotó: Soós Bertalan)

Végigfotóztam a nyolcvanas évek magyar undergroundját, az Európa Kiadót, a 180-as Csoportot, a Dimenzió együttest, a Bizottságot. Ezek ma már kordokumentumok. Készítettem portrékat zenészekről, filmesekről, írókról és képzőművészekről. Sokat utazom, csinálok tájképeket is. Ezek kedvtelések, amiket sohasem kevertem össze a munkával.

Magda, több mint tíz éve tetted le a kamerát. Nem hiányzik?

BMM: Sára Sándor A vád című filmjét fotóztam utoljára. Tudtam, hogy hatvan film után vége van. Ezt követően lettem a Magyar Nemzeti Filmarchívum Fotótárának vezetője. 1988-ban a filmgyári státuszban lévő standfotósokat kirúgták, a fotók negatívjait pedig egy pincébe zárták volna, ha Kézdi Kovács Zsolt nem bíz meg azzal, hogy szervezzem meg az archívumot. A magyar filmtörténelem fotóadatbázisát hoztuk létre, amelyben az első film a Valahol Európában volt. Szerettem csinálni, nagy erőfeszítés volt. Soha nem volt annyi pénzünk, amennyire szükségünk lett volna. Egy ideig a jogdíjaimból működött, de idővel meguntam, hogy minden forintért meg kell küzdenem. Ma a Széchényi Könyvtár alatt működik. A felvételeim egy részét a Filmarchívum őrzi, egy másik részét a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományoztam, egyet kivéve, a Régi idők focijából Garas Dezső fotójától képtelen voltam megválni. Később megpróbáltam Latinovits síró bohócos fotóját is kilopni, de rám szóltak, már leltárban volt. (Nevet.)

A
A "megmentett" fotó B. Müller Magda otthonában (Garas Dezső a Régi idők focija (1973) című filmben)

Mely pillanatokra emlékeztek a legélénkebben, azokra, amiket megörökítettetek a felvételeiteken, vagy azokra, amikről lemaradtatok?

SZL: Azokat a pillanatokat jegyzem meg a legjobban, amelyeket nem fotóztam le.

BMM: Nem viccelek, nem tudok olyan emléket felidézni, amelyről lemaradtam volna. Ha egy kép nem sikerült, mentem utána, erőszakos vagyok; egyszer írtak is rólam egy cikket azzal a címmel, hogy Az erőszakos nő. (Nevet.)

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2020/4. számában jelent meg, amelynek lapozható és letölthető változata az alábbi linken érhető el: itt. A lapra itt fizethet elő.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.