1949. szeptember 1-jén született, amely dátum az államosított színházaknak a nyári szünetet követő első munkanapja volt, majd negyven évre rá az első volt, aki magánszínházat alapított. Mi motiválta?

A pánik. Az állami szférában, beosztott rendezőként nem éreztem jól magam sem Szolnokon, sem Békéscsabán, sem Pécsett, ahol megtanultam ugyan rendezni, de arra is rájöttem, a vidéki lét nem nekem való. Egy idő után elegem lett. 1982-ben kezdődött minden, amikor létrehoztam a Hököm Színpad Kulturális Kisszövetkezetet. Ma már mulatságosan hangzik, de ez volt a becsületes nevünk. Hat éven át Thália szekerén kóboroltunk az országban, ott játszottunk, ahol lehetett, kocsmákban, kis pódiumokon, mint Déryné. Legtöbbször a Vukot adtuk elő, amit Fekete István özvegye nekem engedett először játszani, akkor, amikor még a rajzfilm sem készült el. Majd sok-sok bukás és kudarc után megtaláltuk az állandó helyünket, a kezdeti pánik pedig kezdett feloldódni. Miután négy évig a pesti élet sűrűjében, a Gutenberg Művelődési Otthonban, a Rákóczi tér mellett dolgoztunk, adódott a lehetőség, hogy visszatérjek Budára. Régóta tudtam, hogy színházam csak itt lehet, ide születtem, idehúz a szívem.

Szimbolikusnak érzem, hogy apám a születésem napján a Nemzeti Színházban dolgozott, egy fénykép tanulsága szerint éppen a Karenina Anna próbáját tartották, amelyet Marton Endre – aki később tanárom lett a főiskolán – rendezett, és amely a Nemzeti első darabja volt az államosítást követően. A felvételen apám Bajor Gizi, Básti Lajos és Somlay Artúr társaságában látható.

Egy ideig nem merte kiírni a színházra a Karinthy nevet. Miért?

Üzleti és félelmi okai voltak. A név kötelez. A Hököm Színpad elnevezés mögé bizonyos értelemben el lehetett bújni. Persze az is Karinthy-színház volt, hiszen nagyapám drámakötetének a címét, a Hököm-színházat vettem alapul.

Karinthy Márton (Fotó: Valuska Gábor)

Még akkor sem a Karinthy Színház név szerepelt a műsorújságokban, amikor a Miért bántják a magyar futballt? című előadásuk óriási botrányba fulladt.

(Nevet.) 1983-ban újítani szerettünk volna, gondoltuk, színpadra állítunk egy arénajátékot, így kibéreltük a Budapest Sportcsarnokot. A történet két focicsapat körül bonyolódott, aktualitását pedig az akkor zajló totóbundabotrány adta. Az első ilyen jellegű produkció volt itthon, a lelátókon tízezer néző, a színpadon harminc vezető színész, köztük Esztergályos Cecília, Oszter Sándor és Agárdy Gábor. Mindenki benne volt, aki akkor számított a szakmában. Visszagondolva, ma sem lehetne egy ilyet összehozni, de én mint hályogkovács, ugye… Akkorát buktunk. (Nevet.) Sem a hangosítás, sem a látvány nem volt megfelelő, a jó színészek is kevésnek bizonyultak. Nyolc előadásból kettőt tartottunk meg, a másodikon kitört a ribillió. A színészek közül ki álszakállban, ki a kalapja alá rejtőzve futott a dühös nézők elől. Csak úgy menekültek a Kossuth-díjas művészek a hátsó kijáratokon. Nagy közös élmény volt, ekkora botrány még nem volt a magyar színháztörténetben. Már aznap este jött a pártközpontból az utasítás, hogy azonnal állítsuk le a produkciót. Furcsa módon reklámban viszont sokat jelentett az eset, hirtelen az egész ország megtudta, mi az a Hököm Színpad, a következő bemutatónkra óriási volt az érdeklődés.

Ha visszatekintünk az elmúlt 37 évre, honnan hova jutunk el a színház művészeti arculatát tekintve?

A két legfontosabb alapelvárásom nem változott: egyrészt fenntartani a színe-fonákja Karinthy-szellemiséget, amely szerint nem szabad úgy itt hagyni magunk után a világot, ahogy találtuk, másrészt karban- és életben tartani a magyar vígjáték-irodalmat.

Ez nem azt jelenti, hogy külföldi darabot egyáltalán nem mutatunk be, a mostani évadban csak azt játszunk. A brazil Margarida asszonyt, Psota Irén legendás szerepét nálunk Balázs Andi viszi sikerre. Stephen King pszichothrillere, a Tortúra alatt a nézők annyira félnek, hogy végig a székük karfájába kapaszkodnak. Oscar Wilde Bunbury, avagy Szilárdnak kell lenni című vígjátékát pedig magam rendeztem, és noha egy klasszikus mű, úgy gondoltam, mivel playboyok, kalandkereső fiatalok és vidéki birtokosok ma is vannak, modern környezetben állítom színpadra.

Változott valamiben a színház fő funkciója az eltelt évszázadok alatt?

A színház funkciója az ókortól kezdve ugyanaz: beavatni a nézőket az élet nagy kérdéseibe és közben szórakoztatni. Ha a kettő közül bármelyik sérül, az nem eredményez jó színházat.

Karinthy Márton (Fotó: Valuska Gábor)

Formai tekintetben a polgári színházat szeretem, ahova bejön a néző, beszélget, büfézik, ahol bársonyszék és függöny van. Szeretem megadni a módját.

Honnan ered a függönymániája?

Már gyerekkoromban színház volt nálunk mindenhol, a pincétől a padlásig, és ahol színház van, ott lennie kellett függönynek is. A Karinthy Színház gyönyörű függönyét még az Operettszínház bontásából szereztem, ahogy a nézőtér székei is látták még Honthy Hannát tündökölni a színpadon. A hagyományokat próbálom meg folytatni.

Milyen egy Karinthy Márton-darab?

Nem az a ma oly népszerű rendezőtípus vagyok, aki mindenáron meg akarja valósítani önmagát.

Mikor szembesült elsőként azzal, hogy a neve visszhangot vált ki?

Négy és fél éves koromban apám írt egy Marci című novellát az Irodalmi Újságnak. A lapot a Moszkva téri gombánál vettük meg, döbbenetes élmény volt, hatalmas betűkkel ott állt benne a nevem, ki voltam szerkesztve. Akkor sérelmesnek vettem, de ma azt gondolom, apám egyik legszebb írása. Nem is annyira rólam, mint inkább a karinthyságról szól, arról, ember lesz-e a gyerekből. Ő ugyanazokon ment keresztül gyerekként, mint később én magam. Emlékszem, az iskolában, amikor új osztályba kerültem, a gyerekek a nevemre mindig felkapták a fejüket. Kivéve a Fazekas Gimnáziumban, ahol az egyik tanár szinte süket és vak volt, Karinthy Mártának olvasta a nevem. (Nevet.) Volt tanár, aki behozta az Így írtok ti című művet, majd miután felolvasott belőle, megkérdezte, mi a véleményem. Mindezt egy idő után megszoktam.

A Karinthy név egyszerre áldás és átok?

Így van.

Egy anekdota szerint kiskorában megszólította egy idős bácsi, ön-e Karinthy Márton, majd azt mondta, nagyon jó a vezetékneve, de egy jó keresztnevet kell hozzá „csinálni”. Ez motiváló volt?

Imponált, hogy megismert, később ez nagy hajtóerőm lett.

Mikor tette le a terhet? Mikor lett öröm?

Amikor sikeres lett a színházam; addig bizonyítási kényszerem volt, pláne vidéken, a béka feneke alatt, egyedül, fiatal rendezőként, akinek meg kellett küzdenie a nagy vadakkal.

Ma sem vagyok soha teljesen elégedett. Most például boldog vagyok, sikeres a színházam, de már azon gondolkozom, mi lesz a következő évadban. A bukás lehetősége mindig ott kísért.

Önnél minden pánikból ered, az írás és a színház is?

Menekült a valóság elől.

Ettől a zajos családtól, a csapdahelyzetből, hogy apám társaságában nem rúgok labdába. Pedig micsoda isteni emberek jártak hozzánk Örkénytől Zelkig, Devecseritől Bessenyeiig! A saját kis világom a padlás lett, ahol napokat töltöttem egyedül elképzelve, mi lesz, ha nagy leszek. Az írói pánik már a sikeres színházi időszakomra esett, ami nem elégített ki, úgy éreztem, kell valami maradandót is csinálnom. Mit tudunk az első magyar színigazgatóról, Kelemen Lászlóról? Mit fognak tudni az emberek a Karinthy Színházról ötven év múlva? Úgy gondoltam, hogy ha már önhibámon kívül Karinthy lettem, megpróbálom papírra vetni, mit is jelent ez. Keserves volt visszaemlékezni. Húsz évig készültem, mindenféle cetlikkel, elrakott emlékekkel. Ebből lett az Ördöggörcs című regényem, amelynek főszereplője Karinthy Gábor, aki megőrült.

Karinthy Márton (Fotó: Valuska Gábor)

Ami még megírandó, az az anyám családjának története. Vámos Miklóstól Nádas Péterig minden nagy kortárs író megírta már az anyjának a regényét is. Sok egyéb feldolgozásra váró történetem van még a gimnáziumtól a saját színházam megalapításáig terjedő életemről is.

Van még önben ördöggörcs?

Olyan nagy görcsök, amelyekről beszéltünk, nincsenek, kicsi görcsök azonban mindig újabbak születnek. Alapjában boldog vagyok, jó este bejönni a színházba látva, hogy az előadásainkat szeretik a nézők. De egyre inkább a saját magam története kezd érdekelni. Az, hogyan alakultam ilyenné, és mi újat fedezek fel önmagamban. Jó lenne ezekről írni, de egyre nehezebb. Már nagyon magasan van a mérce.