Tombor Zoltán Magyarország egyik legkeresettebb divatfotósaként, szinte mindent hátrahagyva költözött Milánóba, majd New Yorkba, hogy valóra váltsa álmát, és a világ élvonalába küzdje fel magát. Értelmezésében a fotó arra született, hogy segítségével elmeséljünk valami olyat, amit kép nélkül nem lehet. A képek helyett ezúttal mégis a szavak beszélnek.

Magyarország egyik legkeresettebb divatfotósa voltál, amikor egy pillanat alatt megfordult veled a világ.

Nagykanállal faltam az életet. Mind emberileg, mind szakmailag azt éreztem, mindenem megvan, amire azelőtt vágytam. Aztán 2003. augusztus 16-án éppen az Árpád hídon hajtottam a sportmotorommal, amikor százzal belecsapódtam egy személyautóba. Azonnal elvesztettem az eszméletem. Kis híján meghaltam. Minden, ami addig a mindennapjaim része volt, elérhetetlen távolságba került. Életemben először eszméltem rá, hogy ugyanúgy pótolható vagyok, mint bárki más.

Tombor Zoltán: Defekt, Brooklyn, 2017 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Defekt, Brooklyn, 2017 © Tombor Zoltán

Nem sokkal a balesetem előtt egy olasz barátom, Monty Shadow olyan gondolatot fogalmazott meg, amely noha nem tett jót az önbecsülésemnek, azóta is a fülemben cseng: „Bitang jó, hogy Magyarország egyik legjobb divatfotósa vagy, de ez sajnos semmit sem jelent.” Hónapok teltek el a rehabilitációval, ami alatt volt időm gondolkodni azon, mit jelent számomra a fotográfia. Miért foglalkozom kizárólag divatfotóval, ami noha nehéz műfaj, alig több, mint esztétizálás? Miért nem fordítok több figyelmet az alkotói munkára? Milyen művészeti értékkel bír egy fotó a szépségen túl? Mi a kulturális hozadéka? Mennyivel lenne nehezebb külföldön karriert építeni? Egyre inkább felszínre kerültek a korai időszakban megfogalmazott álmaim is. Úgy döntöttem, Olaszországba költözöm.

B terv nélkül.

Nem hagytam nyitott ajtókat magam mögött, meg akartam csinálni, bármi áron. Utólag örülök, hogy védőháló nélkül ugrottam, és nem jöttem haza egy év múlva. Eladtam a pesti lakásom és az autóm. 2004-ben már Milánóban éltem, ahol elkezdtem fotóügynökségeknél bemutatkozni, amely nem ment zökkenőmentesen a Magyarországról vitt portfóliómmal. Monty barátom sokat segített abban, hogy megismerjem az olasz divatvilágot, bemutatott Franca Sozzaninak, a Vogue Italia főszerkesztőjének is, aki akkor már jó ideje kis túlzással élet és halál ura volt az olasz divatiparban. Hosszú várakozási időszakot követően szerződtetett egy milánói ügynökség, amelynek segítségével a következő években már olyan márkákkal dolgozhattam, mint az olasz Vogue, a Marie Claire, a La Perla vagy a Revlon. Olaszországban minden a jó konyháról, a borokról, a zenéről, a csajokról és a divatról szólt. Ebben a közegben remekül éreztem magam.

Tombor Zoltán: China Town, 2016 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: China Town, 2016 © Tombor Zoltán

Nyolc év alatt sokat tanultál, elsősorban magadról.

Az ember a legnagyobb harcát mindig saját magával vívja. A díszlet, a barátok cserélődhetnek, de az csak rajtad múlik, hogy milyen vágyakat fogalmazol meg, művész akarsz-e lenni vagy iparos. Magyarországról Olaszországba katapultálni olyan, mint egy vidéki kisvárosból felköltözni Budapestre, és legalább ekkora ugrás Milánóból New Yorkba áttenni a székhelyed. Esetemben talán az jelentett könnyebbséget, hogy egyrészt beszéltem angolul, másrészt aláírt ügynöki szerződésem volt.

A világ legjobb fotósai közé szeretném felküzdeni magam, amiért nap mint nap keményen dolgozom, és rengeteg áldozatot hozok. Sok küzdelemmel jár felismerni a hiányosságaimat, illetve a képességeim határait is, amelyek ez idáig még nem tántorítottak el.

Azt, hogy mennyire vagy sikeres, kisebb részben az dönti el, mennyire vagy jó abban, amit csinálsz, míg nagyobb részben az, hogyan adod el. Amerikában alapvető, hogy jól világítasz, magas szinten esztétizálsz, hatékonyan kommunikálsz és remek csapatjátékos vagy. New Yorkban tízezer magasan kvalifikált fotós versenyzik a kliensekért. Nevetek, amikor itthon úgy mutatnak be, mint a világszerte ismert magyar fotóművészt. Érthetetlen, miért lett sztenderd itthon a külföldön sikereket elérő magyarok hamis és túlzó sztárolása. Magyarországról könnyű azt mondani, hogy a magyar borok a világ legjobbjai, vagy hogy hazánk ontja magából a szupermodelleket, csak az a baj, hogy ez nem igaz. A Tokaji Aszú és Palvin Barbara is remekül teljesít, de Magyarország ebből a szempontból inkább csak említésre méltó világviszonylatban, mint sem meghatározó ezeken a területeken, ráadásul a szertelen önfényezés beárnyékolja a valódi sikereket is.

Helmut Newton erotikus képeivel átírta az akt fogalmát, André Kertész pedig a modern fotóművészeti látásmód megalapozójaként forradalmasította a fotográfiát. Művészetük erősen hatott rád.

Példaképekre akkor volt igazan szükségem, amikor kerestem a „hangom”, addig, amíg szerettem volna, hogy a képeim hasonlítsanak egy nagy elődére.

Egy ideig newtonos fotókat akartam csinálni, később kertészeseket. Ma azon dolgozom, hogy képeim minél tomborosabbak legyenek.

A múlt század húszas–harmincas éveiben több káprázatos tehetségű fotográfus hagyta el Magyarországot. Például Martin Munkácsi, aki meghatározó alakja az amerikai divatfotónak, Robert és Cornell Capa, Brassaï vagy Moholy-Nagy László, akik egyenrangúak Henri-Cartier Bressonnal, Richard Avedonnal, Josef Koudelkaval vagy akár Robert Frank-kel. A kortársak közül alkotói területen Jim Goldberget, Alec Sotht és Todd Hidót kedvelem leginkább, míg a portré- és a divatfotó világában Hapák Péter, Vincent van de Wijngaard és Jack Davison munkája nyűgöz le.

Newton szerint a sikeres divatfotó legfontosabb kritériuma, hogy ne nézzen ki divatfotónak. Mitől sikeres szerinted egy divatfotó?

Newtonnak igaza volt. A fotó elsősorban a készítőjéről, illetve annak szándékáról beszél, kevésbé arról, akit ábrázol. A fénykép szerencsés esetben valami olyasmiről mesél, ami a képen magán nem látható. Ezzel szemben a divatfotó szinte nem szól másról, mint hogy egy szép ember pózol egy szép ruhában, azaz álmokat árul, vásárlást generál. Ezzel nem degradálni szeretném a kommercionális fotót, de a tartalmát tekintve nem érdemes összehasonlítani a képzőművészeti alkotásokkal, hiszen a célja pusztán esztétikai.

2018-ban jelent meg barátom, Barabási Albert-László sikerről szóló könyve A képlet címmel, amelyből az egyik kedvenc gondolatom így hangzik: „A siker soha nem rólad szól, de még csak nem is a teljesítményedről. A siker rólunk szól, hogy mi hogyan látjuk a teljesítményedet.” Szerintem a siker nem szerencse, nem is misztérium. A siker a természetes eredménye vagy következménye egy folyamatos és fókuszált törekvésnek, annak irányába, amit akarunk.

Tombor Zoltán: Alicia Keys, New York, 2017 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Alicia Keys, New York, 2017 © Tombor Zoltán

A divatszakmában a tervezők folyamatosan újratervezik a létezőt. Hogyan lehet egy ilyen közegben egyedit és eredetit alkotni?

Ismétlünk. Ahogy a divatban sem lehet újat alkotni, úgy az alkotói fotográfia területén sem lehet Bresson vagy Frank után újat fényképezni. Legalábbis nekem még nem sikerült. A titok talán abban áll, hogy a már képben megfogalmazott gondolatokat és érzéseket egy másfajta interpretációban dolgozzuk fel, amely a szerző kézjegyétől, a kidolgozás minőségétől válik egyedivé. Vagyis létezik valami, amit csak én tudok adott módon elmesélni.

Olyan kiadókkal dolgoztál együtt, mint a Condé Nast, a Mondadori vagy a Hearst, illetve olyan magazinokkal, mint a Vogue és a Harper’s Bazaar. Hogyan felelsz meg fotósként a márkák kommunikációs céljának, üzenetének?

Minden megrendelőm a portfólióm alapján választ ki. A művészeti vezetők vagy szerkesztők pontosan tudják, milyen témában és vizuális stílusban leszel te a legjobb választás az adott feladatra. Manapság már ritkán kapok olyan felkérést, amelyet nehezen tudok összeegyeztetni a saját vizuális nyelvemmel. Idővel azt is megtanultam, mely magazinokat, milyen érdeklődésű és intellektusú nők olvassák, és hogy egy kép mitől lesz Vogue-os, Elle-es vagy Bazaar-os. Persze ez piaconként is különbözik, de mindegyik lapnak megvannak az alapvető stílusbeli és esztétikai ismertetőjegyei. Egy olyan sorozatot, amelyet az Elle-nek készítek, nem közölné le a Vogue. Fordítva már inkább elképzelhető, mert a Vogue picit menőbb. (Nevet.)

Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor)
Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor)

Emlékszel az első általad készített fotóra?

A telefonomban van egy olyan kép, amelyet tizenhárom éves koromban készítettem, és egészen biztosan az elsők között van. Ahogy látod, édesanyámat ábrázolja. Eget rengető művészeti teljesítmény! (Nevet.) Még szerencse, hogy egy fotográfust ugyanúgy nem lehet egyetlen képe alapján megítélni, mint egy filmrendezőt. Egy filmből kivett képkocka vagy jelenet nem mondja el Felliniről, mekkora géniusz volt. A művészet megítélése szubjektív, ezért színvonala is nehezebben mérhető, amely nagyban függ a nézőjének művészeti, kulturális ismeretitől, intellektusától és fantáziájától.

1994-ben kezdtem el fényképezni, és már az első években szerelmes lettem a képalkotásba, amelyet autodidakta módon sajátítottam el. Végzettségem szerint textilvegyész vagyok. Apám, akit a szakma Tombor Öcsiként ismer, az ország talán legjobb kelmefestője és koloristája volt, megpróbált „beterrorizálni” az üzletbe, de ma már ő is örül, hogy nem sikerült. (Nevet.) A gyerekkoromat a színek, az „aktuális fazonok” bűvöletében töltöttem. Nővérem, Saci a nyolcvanas évek vége felé sminkes és kozmetikus lett, Náray Tamással is rendszeresen dolgozott, aminek köszönhetően fotózhattam a divatbemutatóit, később pedig a katalógusait. Hajas Laci unokatestvérem révén is sok szakmabelit ismerhettem meg. Lassan épült a portfólióm, 1998-ban lett saját műtermem a Mafilmnél. Szerencsés időszak volt, már itthon is megjelentek olyan lapok, mint a Cosmopolitan, az Elle, a Glamour, vagy a magyarok, a Bonton, a Voilà és az Elite. Sok megrendelésem volt.

Tombor Zoltán: Istenek városa, New York, 2016 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Istenek városa, New York, 2016 © Tombor Zoltán

Mi inspirált a hivatásod megválasztásakor?

Nem én választottam a fotós pályát, inkább az választott engem. Soha nem érdekelt semmi más. Arra emlékszem, hogy az első gépemet apukámtól kértem kölcsön, és a barátnőimet fotóztam vele a legkülönbözőbb helyzetekben. (Mosolyog.)

Meggyőződésem, hogy a művészet csak egy bizonyos szintig tanulható, a tehetség velünk születő adottság. A fotográfiának is csak a technikája sajátítható el, az, ahogyan képekben gondolkodunk, a humor, a szenzitivitás, az intuíció, a logika vagy akár a találékonyság már nem tanulható.

Gondoljunk bele, milyen sokan tudnak mesterien zongorázni, de Rachmaninovból vagy György Ádámból évtizedenként egy születik. Kezdetben talán az tetszett a legjobban, hogy a kamerával a kezemben én irányítok. Később vált fontossá, hogy a képeim többet meséljenek, hogy általuk fogalmazzam meg a véleményem a világról.

Amely markánsan megjelenik a 2015-ben alapított, Supernation című kiadványodban is.

Jó ideje mindent monitoron keresztül szemlélünk, és elfeledkezünk arról, hogy a fotó valójában egy fizikai tárgy, amire fény vetül, kézben vagy keretben tartjuk, és aminek a műtárgy jellege egyre hanyatlik. Szerettem volna létrehozni egy saját kiadványt, egy márkát, ami egyfajta névjegykártyaként is felfogható. Illetve azt, ha az egóm minden évben fizikai testet ölt egy bookazine formájában, amely limitált példányszámban ugyan, de ott van a könyvespolcokon. Formátumát tekintve ez egy állandóan változó kiadvány, amely a divat- és a dokumentarista sorozataimat gyűjti össze. Az októberben megjelenő ötödik számban Palvin Barbarát fényképeztem magyarországi helyszíneken, kissé rendhagyó formában.

Tombor Zoltán: Barbara, 2019 © Tombor Zoltán

Mi jellemző egy Tombor-képre?

A kézjegyem mint vizuális összhang remélhetőleg minden munkámon rajta van, akár szeméthalmazt fotózom Brooklynban, akár szupermodellt egy stúdióban. A képeimet ugyanaz az esztétika, formaiság, hangsúlyozás és kíváncsiság hatja át a kezdetek óta.

A fényképezés véleményalkotás, amelynek dallama és ritmusa idővel felismerhetővé válik a fotó témájától függetlenül.

Nem szívesen beszélek a saját képeimről, de ha három szóval kellene jellemeznem a munkáim, akkor a tiszta, az érzelmes és az érdeklődő jelzőt használnám. Többnyire divatfotósként tekintenek rám, ebben a körben vagyok a legismertebb, pedig már egészen korán készítettem portrékat, csendéleteket és alkotói sorozatokat is. 2007-ben arcokat és tenyereket fényképeztem a budapesti hajléktalanok földalatti városaiban, 2009-ben a nagyobb börtönöket látogattam végig, hogy portrésorozatot készítsek gyilkosokról. A széria még nem teljes, azóta is a fiókban van. Két éve dolgozom egy történeten az apámról, ami az ő fizikai elmúlásáról, a gyerekkoromról és főként az identitásom kereséséről szól. Nem igazán találom a helyem a világban, mindenhol kissé turista vagyok, itthon, Európában és Amerikában is.

Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor)
Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor)

New York a világ közepe. Művészeti küzdőtere hatalmas, ennek megfelelően csak a pénzről és a karrierről szól, az emberi kapcsolatok felületesek, többnyire az érdekek irányítják őket. Persze álságos lenne csak a negatívumokról beszélni, hiszen New York bizonyos szempontból zseniális, senkit nem érdekel, ki vagy és honnan jössz, nincs előítéletük sem. A legfontosabb, hogy mi újat tudsz hozzátenni az egészhez.

Kilencedik éve élek New Yorkban, és hálás vagyok a városnak, mert sokat tanultam, főként magamról. A svájci születésű, a második világháborút követően Amerikába menekülő Robert Frank azt mondta egyszer, hogy ha a párizsi metrón egy fekete ember ül veled szemben, akkor őt afrikainak hívják, ha ugyanez az ember a New York-i metrón ül, akkor amerikaiként tekintenek rá. Ennyire demokratikus hely nincs még egy a világon. A mentalitásból adódó különbségek ugyanakkor betölthetetlen űrt jelentenek egy európai kultúrából érkező ember számára. Aki nem ebben a légkörben szocializálódik, ezt a gondolkodást és attitűdöt csak elfogadni tudja, megérteni soha. Mindig röhögnöm kell, amikor az öt-tíz éve Amerikában élő haverjaim amerikaiaknak gondoljak magukat. Charles Darwin szerint, nem az a faj fog túlélni mindent, amelyik a legerősebb vagy a legokosabb, hanem az, amelyik a legjobban alkalmazkodik a változáshoz. Amerikában a boldogulás azon is múlik, mennyire tudsz közülük valónak tűnni, úgy, hogy valójában nem vagy az. Donáth Mirjam írta a Supernation első számában: „Talán arra is jó New York, hogy ráébreszt arra, ami fontos, mert megtelít azzal, ami nem az.” Tizenegy éve ismerkedtem meg a Nelli nevű csodával, aki azóta a feleségem, és akivel szeretnénk családot alapítani egy Amerikánál igazibb és romantikusabb helyen.

Tombor Zoltán: Nelli, Tiszagyenda, 2018 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Nelli, Tiszagyenda, 2018 © Tombor Zoltán

Ha lenne egy képzeletbeli fotóalbumod, amelyben a szakmai életed legfontosabb fotódokumentumait őriznéd, mivel egészülne ki a közeljövőben?

Egyre távolodom a divattól, szeretnék mélyebb és személyesebb történeteket mesélni, több időt tölteni az alkotói és a dokumentarista munkáimmal, rendszeresen kiállítani, könyveken dolgozni. A divat körüli állandó csetepaté sokszor zavar az alkotásban. Utálom, hogy a kommercionális munkáim zöme egy hétig, szerencsésebb esetben egy szezonig érvényesek. Avedon vagy Irving Penn, a kortársak közül Juergen Teller, Viviane Sassen és Collier Schorr is képes volt úgy a divatban, mint a kortárs művészet területén is maradandót alkotni. Ez a célom.

A fénykép, amelyen a jövőben dolgozni szeretnék, az eddigiekhez képest is magányosabban készül. A fotó varázslat. Az, amit benne meg tudok nevezni, nem foghat meg igazán. Az az álmom, hogy a fotográfia által találjak még inkább magamra, nem pedig az, hogy a képeim révén határozzanak meg mások.

Tombor Zoltán: Cím nélkül, Népsziget, 2019 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Cím nélkül, Népsziget, 2019 © Tombor Zoltán

A helyszín biztosításáért külön köszönet a Tokio Budapestnek!

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/5. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.